Mégis mindennapok

Mégiscsak meghazudtolom magamat, bár nem hinném, hogy ez súrolja az álságosság határát. Legutóbb elemezgettem, miért nem szeretnék hétköznapokról írni. Talán azt gondoltam (vagy csak akartam?!), hogy ami történik, nem minden esetben a miénk, mintha ezzel befolyásolhatnám, mi az, ami fontos és mi nem az. Nem akarom. Ugyanis tényleg minden az életünk része.

Az is, hogy Benedek (=Dibde) végre úgy tűnik, lemondott a pelusról végleg. Emlékszem az első olyan házkörüli sétánkra (el nem mozdulva a bejárattól 10 méternél messzebb), amikor Dibde maga kérte, hogy ne legyen rajta pelenka. Napokkal később már vásárolni is úgy mentünk, pedig azért ez nem rövid móka, autóval is másfél óra... Visszatartotta. Ennek talán egy hete, azóta valóban mindenhova thomasos bugyi (upsz, gatya, mert bugyit fiúk nem hordanak, ugye)... Alváshoz jár a pelus, de nem ritkán az is száraz marad. Nem hittem, hogy ez ennyire naccerűséges érzés.

Hétköznap az is, hogy végre van valami, ami tervszerű, amihez le tudok ülni, és ami nagyonjó dolog, velünk történik. Az egészben a legklasszabb, hogy nemcsak holnapig látok az orromtól, icipicit messzebb nézek, és akkor látom az ERDŐT, nemcsak a legközelebbi farönköt, látom a HEGYEKET, és nem félek, hogy meg kell másznom a dombokat.

Az is nagyon valóságos és közeli, és igenis velünk történik, a mindennapok részeként, hogy Jankaszáva beteg. Túlvan nagy küzdelmen, műtéten... de most először beteg. Komoly az ügy. Azt is tudnunk kell mindenféle pánik nélkül, ragaszkodva a földi léthez, hogy ez eddig is benne volt a pakliban, ezután is ott fog lebegni a fejünk felett. Nincsenek miért-ek... nincsenek felelősök, ez nem az a dolog, amelyre egyáltalán értelme van magyarázatot keresni. Sokszor mondtam már, életünk része.

Nem is oly rég, azt hiszem, egy héttel ezelőtt akartam írni (csak este 11kor nem volt hozzá kedvem), hogy mennyire utálom azt, ha egy (mások számára talán) banális tünet esetén nekünk kissé messzebb kell néznünk, kicsit másra kell gondolnunk. Elővigyázatosság. Persze tudatilag megvan, hogy Janku egy gyakorlatilag egészségesen működő, közel-7-hós baba, tehát bármikor jöhet a foga (jöjjön már!!! még több:-). Múlt héten egy napos kissé-lázas állapot után doktornénink azonnali sürgős labort rendelt (egyébként is havonta kell, most ez 3 hétbe belefért). Még a láz sem tűnt volna fel, ha nem azért jön dottornéni, hogy a bcg-t újraoltsa (ja, kell). Szóval így derült fény. Labor másnap negatív, ez minden alkalommal horror (Janku keveset pisil, nehéz mennyiséget produkálni - egyébként bármikor szívesen beavatok akárkit a kislányok és a pisizacsi rejtelmeibe...), párórányi kéztördelés, majd nagy juhé! Négy nap múlva Száva visszalázasodott, újabb labor, kissé bonyolultan, mert doktornéni eközben szabira ment. Labor döbbenet, telefon a vélhetően pihenni akaró orvosunknak... klinika azonnal! Oda is telefon. Mdrunk is szabin... Nem baj, vigyük a lánykát, várnak, megnézik, meglátjuk...

Vártak bennünket szeretettel, és tényleg. Azóta is, akárhány próba a biztatásra, én csak annyit mondok, hogy az ottani légkörnél nem kell nagyobb biztonságérzet. Figyelmesség, hozzáértés, következetesség. Kicsit jólesik az is az embernek, ha nem ismeretlenként kell beállítani, nyögdécselni... (Tehát köszönet Adrienn és Panni doktornéniknek!)

Macskadék pisije döbbenet, végül katéter segítségével szereztünk eleget. Rögtön felvételt is nyertünk, majd hazabocsátást. Szurira jártunk naponta, ma voltunk harmadjára, majd egy hét múlva megyünk vissza, addig ab újra, szirup. A jobb oldali veséje (ezt nem műtötték, tehát jó hír) van begyulladva. Nem gondolok arra, hogy milyen fájdalmai lehetnek, nem nézegetem az agyonszurkált mancsait és lábait (nem sikerült a branül) csak azért, hogy szokjam. Most ez van, ez a menet. Egyébként is, remekel, KIJÖTT AZ ELSŐ FOGACSKA, juhéééé! Kicsilány egyedül alszik el, én meg hány, de hány órát nyargaltam ezen a bitang, szűk folyosón, őt ringatva, miközben csak le kellett volna tennem. (Köszönöm Dorka.)

És hát nagy dolgok történnek: Isten hozta Ágibabót, alig várom, hogy lássam a legkisebb macskadékot.

Hiszünk, bízunk, készülünk...

...és aki hiányzik, az nagyonnagyonnagyon.

Felesek és bőgés

A fél-és a kétésféléves. Félévesek lettünk. Ilyenkor szoktak mérlegelni, igaz? Jankaszáva elérte a 6 kilót, foga még nincs, de kétségkívül jön (muszáj ráfognom a sokszor kegyetlen éjszakákat valamire, és ez egyszer elmúlik, szóval a legjobb és kézzelfogható alibi). Nem tudom, hány centis. Ezt Benedekről sem tudom megállapítani, ő néha rááll a mérlegre, de sosem egyedül, így az sem mérvadó, viszont az ő fogai számolhatók, azt hiszem, 20 db.
Jankun egy vágás bordaívek alatt, soksok centi, a bátyja pedig most kezdi értelmezni a bibi szó jelentését... A hugán van egy, arra mindig jár puszi. Ennyivel el is intézve. Még azt hozzátenném, hogy mivel Jankuról ez nem akar eltűnni, így minden harci sérülése, amit ő maga szerez, bibi volt és bibi marad, mégha semmi jele már hónapok óta. Az bibi.

Ma adtam be az utolsó adag ab-t. Így kerek félévig tartott. 6 hónap. 5 napos korától mostanáig... Talán mostantól, ha valamit kap enni, az nem fog kapásból távozni. Talán.

Páran és tényleg nem sokan, de szoktátok kérdezni, miért nem írok gyakrabban. Nem fizetnek érte:-) Röviden, a valódi magyarázat az, hogy nemszeretem a mindennapok nagyon apró történéseit annál hosszabban taglaló blogokat, abból sok van. Még újságokban is, és számomra rémes. Nem akarok a mindennapjainkról írni, mert arról bőven tud az, aki akar tudni, vagy aki csak látni akar. Másrészt, az nagyon nagyon nagyon sokakra nem tartozik. Ugyanaz történik velünk is, mint mindenki/bárki mással.

Vannak viszont érzések, pillanatok, amelyek a hétköznapok sodrásában megállásra késztetnek, és elő-előtörnek agyam valami mélyebb zugából, egyáltalán nem odaillő helyzetekben.

Még sosem meséltem, de Benedek gyakran sír. Igen, vonyít, nyüglődik, ordít, dühösen toporzékol... persze. De sírni is szokott. Úgy sírni, ahogy az ember mély fájdalmában, csendesen visszahúzódva sír. Zokog. Első alkalommal, amikor ezt észrevettem, még nem volt egy éves, épp Enya szólt a rádióban (Only time: az az egyetlen száma, amelyet szeretek is, nemcsak elviselek), Benedek pedig sírt... Nem ütötte meg magát, én hozzá sem szóltam, rá sem néztem. Vissza a tegnaphoz. Jankasírás olyannyira nem érdekli, hogy bármikor (el)alszik mellette. Egy esetben szokta nagyon zavarni, ha én nem vagyok olyankor a kicsilány mellett. Akkor húz-von gyorsan, azonnal, akárhol vagyok, akármit csinálok. Mert a lányomnak, az ő hugának kell valami. Most azonban együtt voltunk, hárman. Janku előttem, a karjaimban, visított. Olyankor visít így egy baba, amikor igen nagy fájdalma van, szóval Bencinél azt mondtuk ilyenkor, hogy a foga... ezúttal Bene meghökkent, két lépést hátrébb ment, majd láttam, ahogy rázkódik a válla, ajkai remegni kezdenek, legörbül a kicsi szája, és kész. Sírva fakadt. Együtt fájt Jankával. Én meg...

...tőlem tanulnak így sírni?! Közel egy éve nem sírok, akkor sem igen, ha nagyon akarok. Viszont ha jön egy jó könyv, egy remek riport, egy dal, egy film, egy sms - képes vagyok egy perc alatt zokogásban kitörni. Hétvégén ilyen volt a Griffin és Phoenix. Látta valaki?

Na, két szó a hétköznapokról is... Bene bilizik, itthon, teljesen egyedül, gatyában. Tegnap hajnalban a földön fekve, ajtóban kucorogva találtam rá hajnalban. Reggel kérdeztük, hova indult, azt mondta, kocsi. Lyme-tesztnek pedig még nincs meg az eredménye. De tény, hogy jól vagyok. Pompásan.