Mondtam, hogy nem akarok karácsonyt? Volt :-) Sohasem marad el érdeklődés hiányában. Az igazság az, hogy akarom a gyertyákat. Akarom a mézeskalácsokat, a fahéj illatát (amire hiába vagyok allergiás, az egyik legnagyszerűbb dolog az életben). Az év ezen időszakában vágyom a leginkább csendes, egyedül-teázásokra. Akár az éjszaka közepén is. Vágyom a magányt ilyenkor. Az év ezen időszakában eszembe jut sok minden. Olyan dolgok, amik igen régen homályosak már. Megnézem a kedvenc filmjeimet. Újra. Hiányoznak, ilyenkor valahogy jobban hiányoznak arcok, szavak, emberek, a közösen megélt élmények. Ilyenkor fáj a legjobban az, hogy tudod, nincs többé. Nem lesz többé. Ilyenkor kapaszkodom a legjobban abba, ami fontos. Számít minden illat, minden mondat, és minden mosoly. Annak ellenére, hogy soha nem érzékenyülök el a ténytől, hogy karácsony van. Mint az élet minden más területén, itt is a részletek számítanak igazán.
Számított a gyerekeim 5perces öröme. A meglepődés az arcukon. (Tényleg óriási volt Janka, színpadon sem láttam különbet még...) Számított az izgatottságuk. Számított, amikor a hugomat megölelhettem, pedig alig egy héttel előtte találkoztunk, töltöttünk el egy egész éjszakát és egész napot együtt. Mégis. Fontosak voltak az összenézések. Az, hogy részei vagyunk most is egymás életének. Ennyi támogatást még eddig nem nyújtottunk egymásnak. Fura talán, hisz, aki ismer mindkettőnket, az tisztában van azzal, mennyire egymásra vagyunk hangolódva érzelmi téren. (Nem túlzok, amikor azt mondom, van ember, aki ezt szereti a legjobban: minket, kettőnket. Mert ez másnak is különleges. És könyörgöm, senki ne értsen ezalatt mást, mint ami.) Mindig így volt. Gyerekkorunkban egyenesen ikreknek hittek. Mindent együtt csináltunk. Amikor én beteg voltam, hosszú ideig, abba ő belebetegedett szintén. Mai napig csevegünk minden nap. Skype-on 'vasalunk', nem vicc. Bekapcs, aztán főzés, takarítás, gyereknevelés :-) Odapillantunk, szevasz. Tehát ez mindig így volt. Nem tudtam, kerülhetünk még ennél is közelebb. Ezer és ezer nagy kalanddal a hátunk mögött, igen, ebben az évben még közelebb vagyunk, mint valaha. Velünk mindig egyszerre történnek -akár sorsfordító- dolgok is. Jobban ért ő most, és jobban értem őt, mint korábban. Annyira hálás vagyok mindenért, ami miatt ez így van. Ez most alakult így, igen, ez is az év ezen időszakában vált ilyenné.
Mostanában sok az, ami nagyon nehéz. Ami kibírhatatlan. Amiből már elég. Ez is hozzátartozik az év végéhez. Hazudik (magának), aki nem így érez olykor. Mostanában ezért nem mindegy, ki van körülöttem. Tudom persze, hogy elképesztő önzőség lenne, ha mindenki úgy alakíthatná a saját világát, hogy megszabja, ki teheti be a lábát és ki nem, a bolygójára :-) Röviden, nem mindegy, ki van körülöttem. Van, akivel szavak nélkül is minden természetes és megszokott. Voltak idén ilyen találkozások. Hálás vagyok a barátaimért. Az új ismeretségekért. Örülök, hogy vannak most körülöttem, akikkel leveszünk és átveszünk egymás válláról. Akik rámnéznek, és értik, mennyire elég épp akkor. Nem kérdeznek, mert nem az a lényeg, mi van mögötte. Amúgy sem mondanám, mert ez az enyém, őrzöm és vigyázok rá.
2012 minden volt. Váratlan volt. Meglepetés volt. Elég volt. Nehéz volt. Tele volt. Ebben az évben is kellett műtő elé kísérnem valamelyik gyerekemet. Ebben az évben is kellett mindkettőért reszketnem, kórházba rohannunk. Ebben az évben is voltak velük csodálatos pillanatok. Ebben az évben is falhoz kentem volna őket jópárszor. Tudtam ebben az évben is önfeledten nevetni. Tudtam sírni. Néha zokogni, elveszni, falat kaparni. Kaptam, adtam. Vesztettem. Rengeteg nagy terv született meg, sok elágazás és kereszteződés. Egyszeri pillanatok. Őszinte beszélgetések. Éjszakázások. Kórház, majdnem belehaltam. Két lábon maradtam. Van dolgom. Van értelme. Van, aminek nagyon vége. Van, aminek nagyon nincs. Folytatom. Nem, még nem állok meg.
KÖSZÖNÖM. Boldog vagyok. Ez tény.
Jövőre minél több részletet, ok? :-) :-) :-)
