Boldogkarácsony

Így ölelgetik egymást több, mint egy napja... Amióta hazahoztam Benét a kórházból. A téli időszak mindig is kritikus volt Benének. Köhög, krahál, fulladozik. Az asztmájára viszont jött még egy skarlátos időszak pár héttel ezelőtt. Legyengült, visszament az iskolába, elvégre utolsó hét... Karácsonyi készülődés, barátok, anya dolgozik. Minden rendben ment. Aztán, eltérve a tankönyvben leírtaktól, pár nappal ezelőtt befulladt. Krupp. Amit már ki kellett volna nőnie. Együtt az asztmával viszont csúnya elegyet alkotott: belégzéskor sípolt, kilégzéskor ugatott. Én mézeskalácsot sütöttem, ajándékot csomagoltam, aztán összepakoltam, és vasárnap lévén, kórházba vittem. Ahonnan már nem engedték ki.

Az ilyenkor szokásos kezelést kapta, ami ugyan otthoni körülmények között is megvalósítható, ám van az a pont, amikor ez már nem anyai kötelesség, és főképp nem felelősség. Janka a szomszédban itthon, haza kellett jönnöm hozzá, nem mellesleg kórház felől érkező kérés is. Amikor az ember aggódik a másikért, míg az egyikkel van, mert szükség van rá. Benedek nagyon jó kezekben volt, Janka kórházában. Ugyanazon az osztályon voltam már Jankuval is egy vesegyulladás alkalmával, de bárhol is lett volna, a bizalom maradéktalan. Azért veszett volt. Igyekeztem a fiamhoz másnap, akire éjszakánként gyakorlatilag idegenek figyeltek, de óvtak és vigyáztak is. Volt 39 feletti láz, vacogás, de Bene még akkor is csak annyit mondott: 'kicsit szédülök'. Az egyedüllét pedig hatványozott, de megoldottuk ezt is.

Nagyobb ajándék elképzelhetetlen így, karácsony táján, mint tudni, számíthatok másokra. A szívem hol az egyikért, hol a másikért szakadt meg, de nem volt választásom. A nyolcéves gyerekem egyedül éjszakázott a kórházban, míg én a kicsivel aludtam egy keveset itthon. Reggel vissza. Három nap után kezdődő tüdőgyulladással bár, de mégis haza.

A kép ma reggel készült. Ajándékok a fa alatt voltak már. De ők egymást ölelték...

Köszönet azért a sok-sok önzetlen szeretetért, amit adhattam, adok, és kaptam. Szeretve vagyunk. Szeretnek, szeretek én is. Boldog Karácsonyt!

Apró nagy történetek

Gyógyulunk :-)
Nincsenek most velem, de megtaláljuk mindig annak a lehetőségét, hogy érezzük egymás minden rezdülését. Változások vannak, méghozzá folyamatosan, de ami nem szűnik, az jelen velünk a mindennapokban. Ismeritek az érzést, amikor beleragadtok, és nem mozdultok? Most egy dalba. Folyton. Szüntelenül. És mindig. Amikor a változások csak jönnek, tespedtségünk és tehetetlenségünk ellenére megragadnak, és nem engednek... Hamarosan költözünk például. Nem mindig kellenek a nagy változások. Csak azok a történetek, amik vannak, és jönnek maguktól. A legjobbak.

Bene másodikos. Janka iskolába készül, és mindezt okosan és tudatosan. Sokszor elmerengek azon, honnan jön mindez, amikor a hétköznapok annyira lazák sokszor, következetlenek, mégis segítenek rendszerezni a dolgokat. Talán azért, mert a legszebb pillanatainkat őrizzük, és visszük magunkkal. Mindez talán azért, mert ahova el akarunk jutni, oda segít eljutni a Teremtő, a Sors, vagy istendtudjami.
Öröm látni a gyermekeimen is azt a tudatosságot, ami a felszínen láthatatlan. Mert öröm van, felszabadultság van.
Úszunk, együtt úszunk. Heti egyszer ott küzdenek velem a medencében, és ez megfoghatatlan érzés. Csinálják, velem együtt. Hol az egyik, hol a másik kerül elém, mégsem akadályoznak semmiben. Mert mégiscsak ugyanoda jutunk. Szeretem azokat a közös szerda délutánokat, amiben együtt vannak barátok, apró történetek, közös vacsorák, amikor részei lehetünk egymásnak. Másnak talán semmiségek, minket, bennünket másokkal ugyanakkor összeköt.
Bene nagyszerű, továbbra is. Küzdő szellem, és ami a legnagyobb öröm nekem, nem más, minthogy mindezt nem kényszer alatt teszi, csakis saját magáért. Nem tudom, tényleg nem tudom, minek köszönhetem a kitartását. Szeretem nézni, ahogy a házijára koncentrál, szeretem, ha mellettem úszik, és szeretem, ahogyan szeret kora reggel, és mindenkor.
Volt egy hetünk, amikor mindkettővel balesetire rohantam. Janka maga kérte, vigyem orvoshoz, mert nagyon fáj. Benének egy megrepedt ujj, Jankának térdszalaghúzódás, amit nagyon lelkesen pihentettünk. Valószínűleg az év legjobb közös napjai voltak. A kicsilány annyit mondott: 'köszönöm, hogy elvittél kórházba... mindent megteszel értünk'. Ez nem minden. Soha nem éreztem ezt mindennek, nem akarok minden lenni. Csak ott vagyok, ahol lennem kell. Ezt pedig sohasem éreztem áldozatnak.
Együtt sírunk, és együtt nevetünk továbbra is. Én dolgozom, és hihetetlenül élvezem. Egy pillanatot sem érzek nyűgnek. Sietek reggel, aztán sietek délután. De összerakjuk magunkat. Jó szükségesnek lenni, jó reggelenként a metrón ülni, és igyekezni. Jó. Jó ott lenni, jó tenni valamit, semmit, mindent.
Megrekedtem. Nagyon megtorpantam. Féltem, mert sehova nem vezetett az, ahol épp jártam. Köszönöm, hogy az állapot, amit véglegesnek éreztem, amitől szabadulni nem tudtam, és nem is akartam, végül mégis, akaratomon kívül, másképp alakult. Köszönöm, istenem.
És beleragadtam a dalba...

Megvagyunk

Megvagyunk :-) Ennél jobb hírrel nem szolgálhatok, de soha nem is volt célom az, hogy kizárólag jó hírekkel hozakodjak elő. Hónapok teltek el az utolsó bejegyzés óta, és természetesen haladtunk, ahogy eddig is. Hol lent, hol fent, de megvoltunk, és így, hárman, mindig megtaláltuk a tökéletes pillanatainkat a magunk tökéletlen életében.

Nincs kizárás, senkit nem zárunk ki. Az ajtónk nyitva, mégha nem is tárva-nyitva, és főképp: nem mindenki előtt. Beengedünk, korlátokkal és bizonytalanul, hogy újra bízhassunk. Megbotlunk, de el nem esünk. Kapaszkodunk. Boldogok talán nem vagyunk, de boldogulunk, és ennél jobban nem lehetünk. Így, hárman.

A nyílt jelenléttől való elzárkózásom talán tudatos, de egyáltalán nem jelentette sohasem a teljes elfordulást. Írtam, máshol, másnak, mást... Befelé éltem, magamra figyeltem, megéltem a történeteimet, és aztán kiírtam. Annak mindent elmondtam, akinek el kellett mondanom. Szükségem volt rá. Olyan nagyon szükségem volt rá! Vannak szavak, amelyek ezerszer elhangzanak, ezerszer sikítanak bennünk. Aztán kiabálunk. Elfojtunk. Kimondatlanul maradnak mondatok százai, de vannak, lélegeznek maguktól is, attól még léteznek. Mindenki tudja, akinek tudnia kell. Én mindent megpróbáltam. Semmit nem adtam fel. Olykor aztán mégis előfordul, hogy a levegőben maradnak megválaszolatlanul, válaszok és magyarázatok nélkül azok a bizonyos dolgok. Megragadnak, nem engednek, és lélegezni sem tudunk nélkülük. Majd elengedjük, menjenek, mert mi egymagunk már képtelenek vagyunk megbírkózni velük.

A gyermekek minden egyes rezdülést velem együtt élnek meg. Mosolyra húzódik a szájuk egy tekintetemtől, és sírva fakadnak egy könnycseppemtől. Aztán... maradnak. Mindig maradnak velem és mellettem. Bármi történik.

'all I can breathe is your life' három kismadárral, hónapok óta nyomot égetve a bőrömbe. Részei ennek, tudják, miért... és más is tudja. Hagyom, hogy a dolgok nagyszerűek legyenek önmagukban, hagyom, hogy ott legyek, mégha részévé nem is válhatok sok mindennek. Számos dolog felett nincs uralmunk, sem hatásuk rájuk. Várunk, hogy megtörténjen. Nem hallgatunk; szeretünk, szitkozódunk és kiabálunk, meghallgatunk. Aztán jön a hallgatás. Elengedünk.

Jankabenedek minden nap itt, mégis. Kissé ironikus, hisz épp a mai napon engedtem el őket apájukkal, apájukhoz két hétre. Nehéz lesz. Mindig az. Ez a 'szabadság' nem az a szabadság, amiről a legtöbben álmodoznak. Ez sokszor kínzó csönd, hallgatás, elsősorban magány. De... mosoly van. Várakozás van. Az elmúlt héten elkezdtek úszni, és látom, érzem, hogy nem hagyják abba.

Istenem, milyen boldogok, hogy részei annak, ami engem levegőhöz juttat! Van, akinek ugyanerre szüksége van. Itt lehetne. Része lehetne. Lehetősége volt. Esélyt nem adott.

Megyek tovább. Megyünk tovább. Megvagyunk :-)

157

Madarak...
Te vagy, ti vagytok, én vagyok. Szárnyalunk.
Egy kísérőm mondta, és most én mondom neked: menni kell. Veled vagy nélküled, de menni kell. Nem máshoz, nem másért, nem is magunkért. Nem retteghetünk. Bátrak vagyunk, és lépünk, abban a reményben, hogy a másik felénk nyúl. Egyébként is a szakadék szélén táncolunk, olykor megbillenve, máskor tudatosan lelépve. Ugorva. Aztán a szikla peremébe kapaszkodva lógunk és kapaszkodunk, biztosan tudván: elkapnak. Ott lesz az a kar, ami téged vár és vigyázni, óvni akar. Addig szárnyalj, kicsi madaram!

Amikor először megláttalak, rám néztél, mélyen a szemembe, ahogy azelőtt nem néztek rám. Kevesek tekintete érintett meg engem úgy, ahogy a tied akkor. Belém vésődött. Lelkemig hatolt. Volt abban a szempárban valami végtelen megnyugvás, biztonságra találás, és túl azon még valami: bizonyosság. Oltalom és szeretet, rajongás és kíváncsiság. Tapasztalat. Megrémisztett, amit akkor éreztem. Nem másért, csakis azért, mert abban a pillanatban olyat tanultam magamról, amit addig senkitől. Abban a percben tudtam, hogy mindig ott leszek neked, az utolsó lélegzetvételemig. Amikor csak szükséged van rám. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy téged el kell engednem. Nem egyszer, nem kétszer, számtalanszor. Tudod, ezért van az, hogy olyan hevesen és mereven kapaszkodom beléd néha, mert olyankor, amikor magamra maradok nélküled, kicsit minden üressé válik. Mint amilyen most is. Mégis, el kell, hogy engedjelek olykor, mert csak így vagy képes szembenézni azzal a világgal, ami körülvesz, csak így vagy képes megtapasztalni és megtanulni saját magadat. És csak így vagy képes a visszatalálásra és visszatérésre.

Büszke vagyok rád. Minden pillanat, amelyet megosztunk egymással, lüktet és él bennem, amíg létezem. Ha távol vagyunk, hallom a sóhajaidat és a szuszogásod, érzem az érintéseidet. Tudom, hogy minden rezdülésemet figyeled és tisztában vagy minden könnycseppem jelentésével, minden mosolyomat őrzöd és nem feleded. Kísérlek. Végtelenül szeretlek.

Benedek. Kisfiam. Hét évvel ezelőtt ebben a percben és órában születtél meg. Az egyik legnagyobb pillanat az életemben. Köszönöm, hogy a részed lehetek, és te az enyém.
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, KICSIKÉM!

Korlát mellett

 

A hídon állva arra gondolok, hogy biztonságot jelentenek-e a korlátok. Nem lenne-e egyszerűbb és felszabadítóbb belegázolni a patakba, gondolkodás nélkül. Következmények mindig vannak, és törődöm is velük, vigyázok. De mégis... amikor olyan nagyon ott kellene lennem a túlsó parton, akkor szaladni akarok, nyakig vizesen, magamat összecsapva, besározva. Azért, hogy ott legyek. Hídról kihajolva arra gondolok, hogy az élet nem választásokból, hanem döntésekből áll. Ezt hallottam nemrégiben, és már annyira elfogadtam ezt a feltételezést, annyit gondolkodtam erről, és annyit mondták mostanában nekem, hogy szinte azt érzem, mindig is így éreztem én magam is. Mert mindig a legkisebb rosszat vagy a legnagyobb jót választjuk, azaz törekszünk arra, hogy mi valahogy jól jöjjünk ki belőle. Dönteni viszont...

A döntés mindig veszteségekkel jár valamelyik oldalon. Állok a híd közepén, és tudom, hogy valamerre el kell indulnom. Nem az egyszerűbb vagy a jobb, nem is a kényelmesebb és naposabb oldalt célzom meg. Eldöntöm, elindulok, és megyek. Veszteségek. El tudod viselni őket. Nem vagy egyedül. Ha tudod, mit miért teszel, akkor sosem leszel egyedül.

Isten tudja csak, hisz erőt ő ad hozzá, szóval nem tudom, hogy vagyok képes nap mint nap felkelni, és tenni mindazt, amit tennem kell. Olykor megtorpanva, amikor például a testünk erre kényszerít. Mint az elmúlt héten is, amikor a wc fölé görnyedve azon méláztam, képes vagyok-e felállni... vödörrel a kezemben, a lányom haját ujjaimmal összefogva, hátát simogatva hajnalban. Négykézláb. 'Jobb lesz. Jobban leszel. És én is' - hajtogattam. Kezdődött azzal, hogy sorra kidőltek a gyerekek. Oviban. Suliban. Kíváncsi voltam, mikorra ér hozzánk. Kibírták, vasárnapi közös szülinapi bulin mind ott voltak, négyen fújtak gyertyát, és úgy egyáltalán: boldogok voltak. Vihogtak, mosolyogtak, nevettek, fülembe súgták: 'ez a legjobb születésnapom'. Mosoly és ölelés, majd elfordulva könnyek. Hálás vagyok, amikor olyankor valaki karon ragad, és elvisz. Ki, ajtó elé. El, az épület mögé. Amikor valaki látja, hogy nem hiányoznak a kérdő tekintetek, főleg nem a kérdések. Kivisz, levegőre. Nagy sóhaj, még több könnycsepp, másfajta ölelés. Hogy visszatérhessek, mosolyogni. Mit mondtál? Azért a mosolyok, mert erre csak az erős emberek képesek? Gyengének érzem magam, cicám...

A testünk megaláz. Cserben hagy. Akkor jönnek a gondolatok, hogy a végeláthatatlan vonaglás mit akar jelenteni. Kétségbeesés. Túl akarok lenni rajta. Vagy épp hagyni elhatalmasodni. Mint ahogy karácsonykor Bene asztmarohamát. Más kezét szája elé kapva hüledezik és jajgat. Nekünk nem ez maradt meg belőle. Sőt a gyermek mégcsak a kórházra sem emlékszik. Csak a szörnyű éjszakát követő sétára a parkban. Arra, hogy az ölemben feküdt lázasan egész nap, míg a többiek a karácsonyfa alatt szaladgáltak. Ő velem volt, az ölelésemben. Mindketten vágytuk az érzést, eközben kergették a gondolataink egymást. Beszéltünk róla. Ő leginkább az enyémekről, mert valahogy mindig eljut oda, ahova más nem...

Öt és hétévesek hamarosan. Nagyon gyerekek. És nagyon érettek. Tudják, hogy bizonyos dolgokban mások, mint a kortársaik. Sok tekintetben hamarabb kell szembenézniük nehézségekkel. Látnak olyasmit, amit nem kellene még látniuk normális körülmények között. Én mégsem érzem azt, hogy bármit is rejtenem vagy szégyellnem kellene előttük. Felszabadultabban élnek, szabadabban gondolkodnak, mint a legtöbb felnőtt. Ott vannak mellettem, amikor nagyon fáj. Ahova már nem ér el az én karom, kinyújtják az övékét, hogy segíthessenek. Kicsi gyermekként, ők segítenek nekem. Fogják a kezemet. Nem engednek. Biztatnak. Nem felnőttek. Nem is akarom, hogy azok legyenek. Mindent megteszek, hogy a lehető legtovább gyerekek maradhassanak. Úgyhogy, leszek én is az mellettük. Majd összebújunk, beszélünk, kimondjuk, és várunk. Nem adjuk fel.