Fel a fejjel!!!

A minap egy sebészprofesszor köszönt így el tőlem... Szeretem azt, ahogyan ilyen esetekben az emberek egyként mozdulnak, támogatnak. Érzem a jót. Azt sajnálom, hogy ez nincs mindig így, de az az igazság, hogy az idealizált világ épp attól idealizált, hogy nincs. Szükségünk van álmokra és álomképekre, mert ezek elérése is egyfajta cél. Azt hiszem, megfejtettem Janka betegségét. Ezt hívják gondviselésnek. Mi ezzel lazán megküzdünk, ugyanakkor csak az ég és a Jóisten tudja, hogy mitől mentett meg így, ezáltal bennünket. Köszönöm, Brigi, talán épp ettől válok jobb anyává. Illetve feleséggé. Évek óta hajtunk és küzdünk olyasmiért, ami igazából soha nem lesz a miénk. Eközben István volt a legjobb barátom, TÁRSAM, hozzámentem... majd apaanya lettünk. És elfelejtettünk férj és feleség lenni. Most tanulnunk kell. Hosszú folyamat ez, és most időnk sincs. Nem is kell, versenyt futunk vele minden nap. Nemrég még azt hittem, sose jutunk el idáig.

Egy kis matek. 31. héten túlvagyunk. Jankuc jobb veséje jelenleg jól néz ki. Mi azt mondjuk, így segít a bal vesén. 30 évvel ezelőtt, igaz, másképp, de én is a bal oldalamért küzdöttem. Most Janka harcol a bal veséjéért. Hogy mi ebben a csoda? Számomra a csoda az, hogy működik, még úgy is, ahogy van.

EMBEREKkel találkozunk

Pár héttel ezelőtt kétségbeesetten kapaszkodtam mindenbe és mindenkibe... szaladtam mindenhova. Talán azt vártam, valahol találok némi megnyugvást. Mindannyian másképp dolgoztuk fel a történteket. Azt, hogy megtörtént... nem egészséges. Aztán jött a küzdelem... szóval ismeritek az érzést.



Majd beleakadtam olyanokba, akiket azelőtt nem láttam, akikkel azelőtt nem találkoztam. Kértem, kérdeztem, ők segítettek és segíteni is fognak.



Valamennyire látjuk a fényt az alagút végén. Tudjuk, milyen teendők várnak ránk, és ez csak erősebbé tesz mindannyiunkat. Benedekkel még időre lett volna szükségem - most azonban legszívesebben napoknak élném meg a heteket.



Janku köszöni szépen, jól van... Hálát érzek, mert segít a hitünk, vagy mások hite. Nem romlik az állapota. Egyelőre minden jól halad.

Születésnap

Hónapokkal ezelőtt azon méláztam, vajh' mit fogok érezni ezen a napon... Félelmet, hogy öregszem?! Megmondom őszintén, a 30. SEMMIT nem jelent. Nem én vagyok most magamnak fontos. Hálát adok az égnek Benedekemért (akivel mostanában alig foglalkozom, ellenben ő ezt nem nehezményezi valamiért), és egyúttal reszketek a kislányomért. Születésnap. Önkéntelenül az jut eszembe, Jankának mikor lesz a szülinapja. Remélni tudom, hogy akkor, amikorra várjuk. Szóval nem most ünneplünk. Majd talán akkor, ha magamhoz szoríthatom január végén...

Azokról, akik körülvesznek most...

Nem akarok Oscar-díjátadón szokásos köszönetlistát írni. Mégis, nélkületek NEM MENNE. Nem így. Emberként tudok létezni, képes vagyok látni a kiutat, a fényt, képes vagyok bízni, a hitetek által én magam is hinni - a csodában. A család meg ne haragudjon, de úgy érzem tán önző módon, hogy nektek igenis ott kell állni mögöttem, értelmét vesztené az egész küzdelem, ha nem léteznétek, hisz ti tanítottátok a kitartást...

Itt a kedvenc dokim Vdr, aki most méginkább mellettünk áll, értünk van. Egyszer csak megjelennek új emberek, szinte a semmiből, és úgy ölelnek, úgy segítenek fel, mintha csak ők lennének nekünk. Akkor, abban a percben azt is érzem, hogy csakis rájuk támaszkodhatok. A, R, K - köszönöm.

"E" barátnőm virtuális kapcsolatnak indult, gyakorlatilag ma is az, mégis, a szülőszobán is értünk izgul. Úgy szeretem őket.

Van egy kis virtuális társaság, akikkel együtt vagyunk nap mint nap, és akikkel a találkozások életszerűbbek, mint a legélőbb akárkivel. Ők emberek.

Köszönöm, hogy nem hagyjátok azt, hogy végleg elkeseredjek.

Benedekemnek és Férjemnek mit mondhatok azok után, amit együtt teszünk?! SEMMI az, ami nélkületek van.

Az első bejegyzés

Ez arról szól, miért csak most először... Első érvem, hogy blogol mindenki - én nem akartam. Mikor lehetett volna mégis elkezdeni? Amikor várandós lettem először - Benedekkel. Vagy amikor megszületett... esetleg egyéves szülinapján.

Most kezdem. Most érzem, hogy írnom kell. Elsősorban magamnak, illetve mindazoknak, akik mindezt velem együtt élik meg, akik tudnak rólunk, akik tudni akarnak rólunk. Benedek ma már 21 hónapos. Írhattam volna arról, hogy mennyire csodálatos, mennyire kitölti a napjaimat, az érzéseimet. Vagy azt, hogy ha rákérdezek, miért nem alszik, akkor önállóan elvonul az ágyába. (Egyéves koráig az alvásigénye nullával vetekedett.) Esetleg megemlíthetem, mikor éreztem először azt, hogy szülő vagyok. Mikor éreztem először azt a bizonyos gyomorgörcsöt, ami pánikrohammal, halálfélelemmel párosul?! Amikor alig múlt egyéves, de mentővel rohantunk a kórházba kruppal. Majd az ott eltöltött napok, életem legnehezebbjei.

Janka 3 hónap múlva érkezik közénk, miatta már most szorul a gyomrom... Vesemedence-tágulatot találtak nála. A kedvenc dokim. Benne legalább bízom, tőle még ezt a hírt is elviselem. Jelenlegi tényállás: bal vesemedence tágulata 19x11mm, jobb oldalon ez 14x6mm. Viszont ez nem matek. Csak reszketés, a második gyerekemért.

Napokon belül 30 éves leszek. Egy kívánságom, hogy Janka egészséges legyen. Semmi több. ez viszont minden. Majd jövök.