Just... keep holding on...

Kétségkívül zajlik az élet. Bene itthon lábadozik egy ismét-kétoldali-fülgyulladásból, meg volt spékelve egy kis tüdőszörcsögéssel is. Ez így döbbenetesen hangzik, de gyakorlatban rém ügyes volt, és két lázas napot leszámítva ugyanolyan gyerekként viselkedett, mint máskor. Azt az antibiotikumot is, amiről úgy egyébként jóindulatú emberek azt állították, hogy ügyeleten-kikötős-gyomorgörcsöt okoz, szóval gond nélkül bevettük. Uszit elkezdtük, volt is párszor. Nos... Bátor. Ez a legjobb szó rá. Bár láttam mindannyiszor rajta, hogy rettenetesen szorong a víztől, mint közegtől, azért csinálta lelkesen. Első alkalom után jött is a nagy megtorpanás: 'nem megyek többet, mert mély a víz... majd akkor megyek, ha már tudok úszni.' LOL. Most tartunk ott, hogy próbálom nem rábeszélni, de azért azt is látnom kell, hogy ez megtorpanás, nem pedig visszakozás. Megpróbálok neki segíteni. Kicsifiammal még annyi a helyzet, hogy jártunk fülészdoktorbácsinál, aki nem mellesleg rajtam is segített, és ő egy hallásvizsgálattól tette függővé az orrmandula-műtétet. Hallásvizsgálat jövő hét. Hurrá.




Amúgy tényleg édespofa. Játszunk együtt rengeteget, nyilván szerinte nem eleget. Kártyában lealáz majdnem mindig, mégcsak erőlködnöm sem kell azon, hogy veszítsek. Hihetetlen magasságokig építi a legótornyait... és elkezdett válogatni. Nem szereti a répát, de megeszik az oviban mindent. Ja, ovi. Változatlanul szeretjük. Nagyon is.

Jankussal voltam egy hete veseambun. Szó szerint nem történt semmi. Azaz nem jártunk ultrahangon, nem is tudom, hogy idő hiányában, avagy megalapozott döntés következményeként. Mindenesetre örültünk, hogy tünetmentes a gyógyszer elhagyása óta. Én azért motyogtam az orrom alatt, hogy volt 2-3 laborba rohanásunk megmagyarázhatatlan láz miatt, hogy egy náthából hetekig nem kecmeregtünk ki. Mindegy. Hozzászoktam az elmúlt 3 év alatt, hogy másként nem megy: fejet hajtok, hiszek és bízom bennük - vakon. Beleegyezek mások döntéseibe, beletörődök abba, ami történik, sokszor minden anyai ösztönöm és rossz érzésem ellenére. Ment, mert lehetőségem sem volt másra, nem mellesleg ez volt a hivatásom, a vállalt feladatom: gondoskodás, semmi más. Most, nagyon úgy fest, hogy el fogok esni ettől 06.30-tól. Még van esély a maradásra, de ahhoz Janka állapotromlása szükséges - akarhatok én ilyet? Persze, hogy nem. Viszont feladatomnak, és egyetlen esélyünknek csak azt tekintem, amit eddig is. A gondoskodást, a jelenlétet. Háttérben akár. De meg vagyunk lőve, csak én vagyok a hétköznapokban. Tényszerűen állítom. Egyedül viszem a vállamon. Ne vegyék le. Mert akkor ki viszi? És ennél jobban bele sem megyek...

Jó hír, hogy holnap Beneszülinap, jövő kedden Jankaszülinap. Már ünnepeltük, de ott, legbelül én tudom, hogy majd 26án és 31én magam emlékezem, a magam módján. Mindenre. Jankussal régi tervünket valósítottuk meg tegnap, hirtelen ötlettől vezérelve: fülbevalós lett a kicsiszentem.

Szuper, hogy kész lettek a családi fotózás képei. Ezeket láthattátok ebben a bejegyzésben, itt-ott...

...és persze, hogy volt nagy felfordulás, vagyis upside down

Tehát a Karácsony hamisítatlan volt. Nem minden varázslatot őrizhettünk meg, de minek is, amikor a gyermekek MAGUK akarták a fát díszíteni. Nagy megkönnyebbülés volt részemről, bár nyilván nem számoltunk azzal, hogy órákig a mézeskalácsot fűzzük madzagra, kajakészítésre pedig marad röpke egy óra. Azért ez így volt jó. Mint ahogy az is hozzátartozik a fenyőfás ünnephez, hogy két nap alatt letekerünk 600km-t, mert mindkét családnál jelenésünk van. Nem számoltunk viszont azzal, hogy bitangnáthával tesszük mindezt. Hálaég a gyermekek kibírták, csak valahogy 27-e körülre indult az orrfolyás, persze, amikor István és én már kifelé kecmeregtünk. Itthon még egy(!) együtt eltöltött napunk volt. Majd Apa két napig szintén awol: ismét Pécs. Megszoktuk.

(Most is ott van.) Jankaszávát épp letettem saját ágyába, mára abbamaradt a kanapén előadott csicsergés. Bene mától ismét ovis; és ami miatt igazán belefogtam ebbe a pár mondatba, az nem más, mint hogy holnap máris kezdi az úszást. Amit ő maga kezdeményezett, ő maga akarta. Egy árva érvet nem hoztam volna fel a pancsolás mellett, ha ő önként nem vállalja. De akarja, önként. Baromi lelkes, én pedig alig-tudom-leplezni izgatottsággal várom, mi lesz ennek a vége. (És remélem őszintén, hogy nem folyamatos felsőlégúti trutyit kapunk érte.)

Annak ellenére, hogy én magam soha nem voltam híve a nap mint nap jelentkező mini-híradónak, azaz nem akartam én minden mozdulatunkról beszámolni, olykor érzem, hogy sokkal több van ám amögött, mint ami ezen a felületen megjelenik. Ma sem bánom. Nincsenek lejegyezve első szavak, és tényleg nem emlékszem, pontosan hány hónaposak, hány naposak voltak a gyerekek, amikor elindultak, vagy kimondták az első szót. Mint tudjuk, Benedek ezen a téren bőségesen küszködött lemaradásokkal - amúgyis. Valahol az a lényeg, hogy a nap bármely percében fel tudom idézni Janka egy-egy arcát, Bene egy-egy megnyilvánulását, és ismerem az érintéseiket. Ezer gyerek sem tudna megtéveszteni. Szeretem őket, így ahogy vannak. És ők is szeretnek engem, ahogy vagyok. Erős érzelmi kitörésekkel, ami nem ritkán erős szigorral is párosul. És gyerekek... nem kiskatonák, tudom. De abban is biztos vagyok, hogy remek emberkék, és ebben azért van csekély szerepe a szülőnek, a környezetnek. Benére irtó büszke vagyok, hisz mindig felszedegeti mindazt magának, ami neki szükséges. Se többet, se kevesebbet. Hihetetlen érzékkel válogatja ki azt, ami a leginkább építi. Testileg-lelkileg. Jankus a szokásos régi, kicsi visszhang, aki áhítattal lesi a bátyját, tanul tőle reggel, délben, este. Felborítanak, kiborítanak...

...vannak. Mint ahogy pillanatok sem múlnak nyomtalan.