Felesek és bőgés

A fél-és a kétésféléves. Félévesek lettünk. Ilyenkor szoktak mérlegelni, igaz? Jankaszáva elérte a 6 kilót, foga még nincs, de kétségkívül jön (muszáj ráfognom a sokszor kegyetlen éjszakákat valamire, és ez egyszer elmúlik, szóval a legjobb és kézzelfogható alibi). Nem tudom, hány centis. Ezt Benedekről sem tudom megállapítani, ő néha rááll a mérlegre, de sosem egyedül, így az sem mérvadó, viszont az ő fogai számolhatók, azt hiszem, 20 db.
Jankun egy vágás bordaívek alatt, soksok centi, a bátyja pedig most kezdi értelmezni a bibi szó jelentését... A hugán van egy, arra mindig jár puszi. Ennyivel el is intézve. Még azt hozzátenném, hogy mivel Jankuról ez nem akar eltűnni, így minden harci sérülése, amit ő maga szerez, bibi volt és bibi marad, mégha semmi jele már hónapok óta. Az bibi.

Ma adtam be az utolsó adag ab-t. Így kerek félévig tartott. 6 hónap. 5 napos korától mostanáig... Talán mostantól, ha valamit kap enni, az nem fog kapásból távozni. Talán.

Páran és tényleg nem sokan, de szoktátok kérdezni, miért nem írok gyakrabban. Nem fizetnek érte:-) Röviden, a valódi magyarázat az, hogy nemszeretem a mindennapok nagyon apró történéseit annál hosszabban taglaló blogokat, abból sok van. Még újságokban is, és számomra rémes. Nem akarok a mindennapjainkról írni, mert arról bőven tud az, aki akar tudni, vagy aki csak látni akar. Másrészt, az nagyon nagyon nagyon sokakra nem tartozik. Ugyanaz történik velünk is, mint mindenki/bárki mással.

Vannak viszont érzések, pillanatok, amelyek a hétköznapok sodrásában megállásra késztetnek, és elő-előtörnek agyam valami mélyebb zugából, egyáltalán nem odaillő helyzetekben.

Még sosem meséltem, de Benedek gyakran sír. Igen, vonyít, nyüglődik, ordít, dühösen toporzékol... persze. De sírni is szokott. Úgy sírni, ahogy az ember mély fájdalmában, csendesen visszahúzódva sír. Zokog. Első alkalommal, amikor ezt észrevettem, még nem volt egy éves, épp Enya szólt a rádióban (Only time: az az egyetlen száma, amelyet szeretek is, nemcsak elviselek), Benedek pedig sírt... Nem ütötte meg magát, én hozzá sem szóltam, rá sem néztem. Vissza a tegnaphoz. Jankasírás olyannyira nem érdekli, hogy bármikor (el)alszik mellette. Egy esetben szokta nagyon zavarni, ha én nem vagyok olyankor a kicsilány mellett. Akkor húz-von gyorsan, azonnal, akárhol vagyok, akármit csinálok. Mert a lányomnak, az ő hugának kell valami. Most azonban együtt voltunk, hárman. Janku előttem, a karjaimban, visított. Olyankor visít így egy baba, amikor igen nagy fájdalma van, szóval Bencinél azt mondtuk ilyenkor, hogy a foga... ezúttal Bene meghökkent, két lépést hátrébb ment, majd láttam, ahogy rázkódik a válla, ajkai remegni kezdenek, legörbül a kicsi szája, és kész. Sírva fakadt. Együtt fájt Jankával. Én meg...

...tőlem tanulnak így sírni?! Közel egy éve nem sírok, akkor sem igen, ha nagyon akarok. Viszont ha jön egy jó könyv, egy remek riport, egy dal, egy film, egy sms - képes vagyok egy perc alatt zokogásban kitörni. Hétvégén ilyen volt a Griffin és Phoenix. Látta valaki?

Na, két szó a hétköznapokról is... Bene bilizik, itthon, teljesen egyedül, gatyában. Tegnap hajnalban a földön fekve, ajtóban kucorogva találtam rá hajnalban. Reggel kérdeztük, hova indult, azt mondta, kocsi. Lyme-tesztnek pedig még nincs meg az eredménye. De tény, hogy jól vagyok. Pompásan.