Tehát, nem túlzok, vasárnap Sopronból hazafelé tartva semmi nem volt jó a lábamnak; nehéznek éreztem, folyamatosan ki akartam nyújtani, ami azért nem egyszerű kocsiban ülve. Tekintettel István derekának állapotára, és arra, hogy gyakorlatilag valóban alig tudott mozogni, talán jobban terheltem magam. Nem tudom, extrém terhelés-e két nap kapálás:-P (Kertben a kisház mellett 1-1,5 méterre kúsztak a gazok, ááá. Tényleg kínos, nem?) Tartva attól, hogy netán valami szalagot elszakítottam, csütörtökön azért elmentem a háziorvoshoz, hogy nézzen rám. Egyetértett az addigi terápiámmal: flector gél, magnézium, pihentetés. Másnapra adott egy laborbeutalót. Délután már nem keltem fel, nem tudtam. Másnap elvonszoltam magam a rendelőintézetbe, ahol sikeresen végigálltam a sort, vagy két órát. Nyilván ülőhely nem volt, na meg fiatal nő vagyok, értitek. (Fontosabb ülni a kispapáknak vazzeg.) Mindenképpen fontos elmondanom, hogy a lábamon SEMMI nem látszódott: a jobb enyhén duzzadtabb volt a balnál, izmaim kifejezetten kötöttek, de semmi egyéb. Viszont már lógatni sem bírtam, fájt minden. Amikor az emberben a fájdalom elér egy olyan pontig, hogy a szeméből a könny megállíthatatlanul csorog, na akkor vissza kell menni a dokihoz. Bár megállapodtunk, hogy majd laborlelettel jelentkezem, nem akartam hétfőig várni. Átcsoszogtam így hozzá, még egy órán keresztül volt rendelés. Doki látta, hogy -előző nap még két lábon mentem be- már erőteljesen bicegek és húzom a jobb lábamat. Enyhe tanácstalanság után végül adott egy beutalót, nézzék meg ultrahangon. Ja, és pakkot vigyek...Sírva kocogtam hazáig, hívni próbáltam a hugomat, anyumat... itthon összerámoltuk a gyerekeket (hurrá, István aznap még szabin volt, különben dokihoz sem mentem volna!!! - és ez komoly), bedobáltam pizsit, tisztálkodási szereket és egyebeket a táskába, megittam egy kávét és elszívtam egy cigit... az volt az utolsó. Evvan, gyerekek.
Bajcsy Kórház, sürgősségi. Kegyetlen a két óra várakozás, pedig nem mondhatom, hogy nem rohangálnak, mint a robotok, nagy a pörgés. Nyilvánvalóan én beteg nem vagyok, amíg nem szólítanak, így hát büfé-mosdó környékén volt kilométergyűjtés. Attól a pillanattól kezdve viszont, hogy behívtak az ER-ra (:-P), lefektettek egy ágyra, mozdulnom nem lehetett, anamnézis (és megint elfelejtettem mondani, hogy 6 éves koromban kivették a mandulámat, elfelejtettem az anorexiámat, és azt, hogy refluxom van - enyhe defektek), majd utána vérvétel, ekg-t az ágyamhoz húzták. Nem sokkal később jött egy beteghordó hapsi, és felvitt ultrahangra, majd röntgenre. Azaz gurított. Tudom, hogy nem szabad lábra állni, de akkor is... utáltam. Jött az első meglepetés. A rövidgatyámat IS vegyem le. Doktor nyilván nagyjából velem egyidős, és nem nő:-O (Ja, 8 nap után, folyamatos vetkőzések után az embernek már nincs méltósága - bármikor kimegyek ezek után az utcára egy szál bugyiban, akkor is, ha az a fejemen van...) Bugyi gyakorlatilag felesleges is volt rajtam, milliméterről milliméterre nézték az áramlást a lábamban. Térd környékén meg is találták az elzáródást. Jobb alsó végtagban gyakorlatilag nem volt keringés. Hárman álltak felettem és nem hittek a szemüknek. Egyrészt, hogy a lábamon semmi nem látszik. (Tán már üszkösödnie kellett volna?) Másrészt, hogy ezt jó ideje húzom, és mégis hogy tudtam lábra állni? Tejóég. Meg ilyenek. Kellemes ilyesmit hallgatni. Amúgy a hirtelen jött depresszív állapotból egyedül a beteghordó hapsi mentett meg, mert egyfolytában zsibbasztott az ökörségeivel. Így, miközben arra gondoltam, hogy jajmileszagyerekeimmel, meg hogy nekem kórházbankellmaradni, potyogtak a könnyeim és röhögtem. Még jó, hogy mellkasröntgent is csináltak, csak hogy megnézzük, esetleg lábon hurcolom-e a tüdőembóliát is... Mindegy, visszakerültem a sürgősségire, addigra a kb kétágyas méretű kórteremben már négyen voltunk. Én remegtem, kaptam egy takarót a hapsitól. Perceken belül megkaptam az első heparinomat hasfalba. Nem gáz. Csak az első ijesztő, de én végül 13at kaptam.
Órákkal ezután kerültem a kardiológiára. Ahogy már tudjátok: 5ös kórterem, 4es ágy. Azokban az órákban kibőgtem magam, azt hiszem. Megígértem magamnak, hogy ennyi volt és nem több. Sürgősségi és a kardio egy emelet, folyosó két vége, felállni tilos. De amikor mondták, hogy ágyban tolnak át, veszettül elkezdtem tiltakozni. A gyerekeim nagy valószínűség szerint apjukkal a folyosón, mióta eltűntem az ajtóban, csak az sms maradt. NEM LÁTHATNAK fekve egy ágyon, mert megijednek. Kértem, hogy tolókocsi, plz. Megkaptam, a tologatós pasival együtt. Amúgy a gyerekek nem is voltak a folyosón. (Megjegyzem, ekkor már 6 órája bent voltam, ők pedig itt-ott.) Behozták a motyóimat, megmutattam nekik az ágyamat, elmagyaráztam, hogy a lábamat rendbe kell tenni, ezért maradok. Nem hárítgattam, nem szépítettem a dolgokon. Mindketten voltak már kórházban, tudják (pláne Janka), hogy olykor nincs mese. Ott nem bántanak, ott segítenek. A tologatós pasinak amúgy annyi a további szerepe, hogy este kilenckor még megjelent a kórterem ajtajában, halálra rémítve azzal, hogy a mellkasröntgent meg kell ismételni:-O Amikor már majdnem lefordultam az ágyról, akkor árulta el, hogy csak ki akar tolni a sötét parkba:-DDD Szobatársak nem engedtek, de azért a történet arra kifejezetten jó volt, hogy napokig felemlegessük, és jókat röhögjünk azon, Enikőt szöktetni próbálták.
Bár napokig azt gondoltam, UFO vagyok az osztályon, hamar sikerült rátalálnom magamra. Jellemzően nem az én korosztályom fekszik egy kardiológián, pláne nem kapnak az emberek harmincakárhány évesen trombózist. De tudjuk régen, marslakónak születtem. Valahogy nálam semmi nem úgy zajlik, mint ahogy kellene a nagykönyv szerint. Ne felejtsük el, hogy kétszer voltam várandós, kihordtam a babáimat, megszültem a babáimat, és nem történt a lábammal, sem a tüdőmmel, sem semmimmel semmi. Nem hibáztunk, senki nem hibázott, és senki nem ítélkezhet. Nyilvánvalóan minden rizikófaktort ki kell ilyenkor zárni, természetesen belső indíttatás, hogy végleg elhajítottam a cigit (azt a mérhetetlen mennyiséget, amit én naponta képes voltam elszívni.-))), és kórházban fel kellett hagynom a tabletta szedésével is. Azt azért sejtitek, hogy ez okoz némi vérzést, ami heparin mellett egészen különleges élmény:-P Jópár hét múlva, amikorra lezajlik ez az egész parádé, ami a szervezetemben zajlik, kell viszont csináltatnom egy komplett tesztet, hogy kiderítsék, trombofíliás vagyok-e, azaz genetikailag hajlamos vagyok-e a trombózisra. Ha igen, akkor nem egy évig, hanem kb életem végéig szedhetem a vérhígítót, havi kontroll és állítás mellett. Fasza. Nagymamám is ezt tette, csak ő 70 volt.
Sokat tanul az ember a kórházban. Csak épp én eddig más oldalon voltam, anya voltam általában. Most beteg. Próbáltam rendesen viselkedni, utasításokat betartani. Nem volt egyszerű: nem volt egységes a vélemény. Persze az üdvözítő volt, hogy többnyire engedélyezett volt a pisilés (és ne feledjük, hogy a klotyó mellett volt a tusoló is, tehát...). Mélypont: negyedik napon jött egy doki, kedves és előzékeny és láthatóan hozzáértő, ugyanakkor számomra rém tapintatlannak tűnt, na ő visszafektetett, ágytál. Nem mellesleg előhúzta a gyerek-kártyát, ti. hogy akarom-e még őket látni, vagy esetleg itt akarok tüdőembóliát kapni?! (Ezt a tüdőembólia dolgot, meg hogy csoda, nem a mentő hozott be stb marhaságokat örömmel hallgattam. Szóval tán meg kellett volna mekkennem...) 20 perccel később jöttek a gyerekek a szüleimmel (mamapapa itt voltak egész héten frontot tartani, gyereket ellátni, István dolgozott), én akkor épp vagdalkoztam és hisztiztem és ellenálltam. Egyáltalán nem értettem a döntést, mi rejlik mögötte, merthogy minden addigit betartva rosszabbul nem voltam, sőt, javulóban. Szüleim elfogadásra kértek, én akkor ezt nem akartam megadni. MERT NEM AKARTAM MEGÉRTENI... Estig húztam az időt, majd Ica, a szomszédom segített, ő hozta az ágytálat. Kínlódtunk és röhögtünk, végül úgy 5 perc után közöltem, hogy ennyi ideje remeg a térdem, a lábam, semmi értelme, már kétszer kimentem volna az ajtón túl levő klóra. Mentem is. Egyébként, hogy értsétek a helyzet morbiditását, doki másnap visszakérdezett, hogy végülis hány napja vagyok itt? Szombat este, vasárnap? Mondom: péntek. Ja, akkor tényleg nem kell feküdni:-O Miiiiiivaaaan? Tehát továbbra is jártam a mosdóba, felálltam napi kétszer fogat mosni. Szerdától pedig hivatalosan is mobilizálható voltam, jött a gyógytornász, és talpra állított, majd sétálhattam is a folyosón... napi 3x.
Többnyire rendkívüli emberekkel találkoztam. Mindenki figyelt ránk, minden mondatunkra, minden panaszunkra. Nem volt egyetlen egy nővér sem, akinek ne lett volna két jó szava hozzánk. Na és a többiek! Összesen 6 szobatársam volt, egészen különbözőek és mások, mint én, mint egymás, de sok közöset meg kellett élnünk. Fél éjszakákat beszélgettünk át, egész napokat röhögtünk végig, mert ha beállt volna egy kis csend, akkor az valakire biztosan fájdalmasan rátelepedett volna. Én nem sírtam. A sürgősségin két órát, utána azon a 4. napon, de többet nem akartam. Soha nem felejtem el azt, hogy ha kellett, nekem takarították a wc-t, felmostak a takarítónő helyett, hogy ne boruljak fel, nem felejtem a megfelelő pillanatban érkező szavakat sem. Nagyon szerettem őket. Részeimmé váltak. És hát rengeteg élmény, megszámlálhatatlan inside joke. Nem felejtem Jolimama rádióját sem, amin gyakran csak Mária adó volt fogható, nem felejtem a panaszokat, nem felejtem a hozzátartozókat, a látogatásokat. És hát, ismét egy jó alkalom az átértékelésre. Amikor az ember mellett 40 éves nő fekszik infarktussal. Vagy amikor egy néni azért kap infarktust, mert két nappal előtte a férje halt meg - infarktusban. Amikor egyikünk rosszabbul van, mint a másik, mégis segítünk. Ahogy tudunk. Nem felejtem, hogy minden reggel úgy ébredtünk, hogy megkérdeztük a másiktól, megvan-e. Egyébként, 9 nap után az első éjszakám volt a tegnapi, amit nem éberen-ébren töltöttem.
Meg fogok gyógyulni. Ok? A gyerekeimért is. Mert a mostani helyzetet nem értik, nem figyelnek és nem hallgatnak, inkább fülüket befogva ellenkeznek. Az egész elmúlt hét ellen. De itt vagyok és maradok. Nekik és velük.
Puszi és ölelés nektek.
