3 és 1 és 31

Benedek 3, Jankaszáva 1 - amikor én 31 éves...

Az első közös...

Boldog Születésnapokat!

Holnap lesz egy éve, hogy Jankaszáva megszületett. Egy éve vagytok testvérek. Egy év sok éjszakázással, könnyel és mosollyal, kiabálással és viháncolással. Egy év együtt. Egy év a szakadék szélén - táncolva.
Sajnálom, hogy olykor türelmetlen vagyok. De köszönöm, hogy oly türelmesek vagytok ti velem.
Sajnálom, ha sokat sírok. De köszönöm, hogy annál több mosolyt csaltok ki belőlem.
Sajnálom, ha gyakran nem figyelek, amikor ti kétségbeesetten csak engem akartok. Köszönöm, ha ti viszont végighallgattok.
Sajnálom, ha kihagyok valami fontosat csak azért, mert akkor éppen más fontosabb. Köszönöm, hogy tudatjátok velem mindig.
Köszönöm, hogy az úton tartotok.

Köszönöm Benedek, hogy együtt-rezdülsz velem, köszönöm minden szavadat és érintésedet. Jankaszáva, neked a titkaimat köszönöm, te maga az élet vagy.

Köszönjük, hogy hozzánk érkeztetek. Köszönjük a tanulást. Azt, hogy a kincseink vagytok. Azt, hogy ennyire szeretitek egymást. Általatok tanulunk igazán szeretni és elengedni...

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT BENEDEK! BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT JANKASZÁVA!

Ez eddig mást jelentett, éppen ideje nektek továbbadni:
http://www.youtube.com/watch?v=imzkwkgUF4E

For my babies - and for myself, of course

Felvesz/letesz... visszhangzik a fejemben. Közeledve Benedek 3., Jankaszáva 1. születésnapjához, mindennapi életünk (fogalmazzunk úgy, hogy a gyakorlatilag egyedül rám háruló napi rutin) romosabb és katasztrofálisabb képet mutat, mint eddig valaha. Tudom, nagyon megosztó a téma, amelyet most érinteni fogok. Ezért elöljáróban...

Van egy kisangyal-lánykám és egy ügyes kisfiam. Nincs problémám. Benedek együttműködő, értelmes kölyök, általában jó étvággyal (csak a reggelit hagyja ki néha, csak néha nem hajlandó egész nap mást a kakaón kívül), egyedül vonul aludni, cirkusz nélkül. Néha délben, néha háromkor. Jankaszáva szépen fejlődik; eszik, remekül alszik. Igen ám, remekül. Egyik nap 2x két órát, másik nap 2x félórát, egészen eltérő időpontokban. Van olyan napunk, amikor délelőtt tíztől a kora esti öt órás időpontig gyakorlatilag egyik alszik - másik alszik a program. Egészen halkan az igazság szerves részét képezi az is, hogy a lányka éjjel kétóránként felkel. Hosszú hetek, most már hónapok óta. Feláll a kiságyában és sír, akkor is, ha nem fáj a foga, akkor is, ha nem lázas. Anya kell, anya van. Átmasírozok így a gyerekek közé kétóránként, hogy legalább az egyiknek legyenek szép álmai. Egyedül vagyok nappal. Egyedül mindennel; nincs bébiszitter, nincs nagyi két utcányira, nincs tesó, nincs segítség - van háztartás, vannak vegetatív igényeink, mint amilyen az evés is. Összkép pedig: a végletekig kimerült, emiatt ingerült és türelmetlen anya, akinek minden vágya a gyerekeivel kellemesen (!) eltöltött idő. Fáradt és frusztrált apa, és feszült légkör a gyerekek körül.

Régen megtanítottak már a gyermekeim arra, hogy igényeik vannak, és elsőszámú feladatom megfelelni ezeknek az igényeknek. Nem alárendelődni, megfelelni. Az életük szerves részévé válni. Jelen lenni. Biztonságot nyújtani azzal, hogy következetes maradok minden területen. Kezdettől igyekeztem egyfajta napirendet kialakítani magunk körül, mert Benedek ezt igényelte. Amikor Jankaszáva is megérkezett, végleg világossá vált, hogy az életünkbe nem fér bele az, hogy este szendereg a nagyobb, majd emiatt éjfélkor még elrángathatatlan a játékok elől... Működött, működtünk. A gyerekek együtt nőnek fel, együtt kell élniük, egymáshoz igazodva valamelyest, mert hiszen én sem szakadhatok ketté. Többé-kevésbé jól vagyunk, mégis romokban. Felteszem magamnak a kérdést: mit és hol rontottam el? A hibáimat szeretném kijavítani, nem bűntudat gyártása a cél.

Leginkább rövidtávon gondolkoztam. Biztos ismerős sokaknak: ... csak aludjon el... bármit megteszek, csak legyen csend végre... kislányom, ne verjük már fel az összes szomszédot... megoldásként ölben ringatás, fel-alá sétálgatás a gyerekkel órákon keresztül. Eredmény, gyermek két óra elteltével ugyanúgy felkel... Másnap az együttérzőnek tűnő, ám kissé bűntudatkeltő eddig nem tudtam, milyen, ha egy gyerek torkaszakadtából üvölt, de tegnap hallottam (Janka volt az?!) típusú mondatok. Jaj, úgy sajnáltam már szegényt...

Én is sajnálom a lányomat, de leginkább akkor sajog a szívem, amikor újra és újra felkel óraműpontossággal minden éjszaka, kétóránként, amikor egy baja van: álmos. És van egy másik gyermekem is, aki az esti altatási szertartás alatt a kanapén ül a nappaliban, várva arra, hogy elaludjon a kistestvére. És vár türelmesen, olykor elpilled, elalszik: apa mesél neki. Sokan felnőttünk így, mégis jobb saját ágyban nyugovóra térni. Nem fél tízkor, hanem nyolckor.

Úgyhogy lányka sírva (igen, torkaszakadtából üvölt) alszik el. (Feláll, leteszem... felül, szemdörzsöl, leteszem... feláll, sír, felveszem, leteszem... végül elalszik.) Nem magára hagyva: tiszta pelenka és étel nélkül kamrába zárva. Mellette vagyok. A hátát simogatom. Anya van és lesz. Nem hagyom magára, mert sokáig nagy szüksége van rám. Nem szaladok el, csak mert nehéz. Ezt tudja. Először minden sokkal rosszabb, mielőtt jobbá válna...

Ezt pedig nekik: Benedeknek és Jankaszávának, a gyermekeimnek. És a ti gyermekeiteknek:
http://www.youtube.com/watch?v=xv4HOh9uwLc
(Ez a fickó is nagy szerelem ám!)

Része a mindennapoknak

Ilyenek...
Egyszerűen komment nélkül:








A képekről annyit, hogy képaláírás nélkül... bájosak. Egyébként mindennapok. Janka azért bamberoo-ban, mert vigasztalhatatlan volt, álmosan, ámbár alvás nélkül. A másik két kép pedig szintén klasszikus, este fél tíz... és akkor no komment. Bájosképek. Hétköznapok, mostanában:-))) Na meg ugye annak a bizonyos éremnek a két oldala...
(Arról nincs kép, milyen, amikor éjjelente kétóránként ébredek a lánykámmal, az is megérne biztos egy misét.)

Csakúgy, mint eddig... hálaIstennek...

Semmi meglepő nincs abban, hogy ami volt, az nem múlik, csak továbbmegy. Ahogyan a 2009-es esztendő, úgy 2010 eleje is igazolja számomra nem egy alkalommal, hogy képtelenség saját létezésemből kilépve megszüntetni a körülöttem levő világot. Nem azért, mert burok. Sokkalta inkább azért, mert hatással van rám. Nem vonhatom ki magam a körforgásból, mert nem tudom azt mondani: eddig vagyok én, a többi ráér, az nem én vagyok, és nem az én problémám. Mondom, hatással van rám. Hatással van rám a gyerekeim rosszkedve és kacagása, és az sem hagy hidegen, ha a legjobb barátnőm boldogtalanságtól sír, vagy a tönk szélén remeg. Az is részem.

Tehát nincs fellélegzünk, nincs új év-új kezdet, de ez korántsem elkeserítő: örülök mindannak, ami történik...



Dióhéjban eddigiek: Benedek és Janka orvosnál... Zsófia nálunk, alig öthetesen. Ez utóbbi elkápráztatott... Kiffiamnál egy hallásvizsgálat vált időszerűvé, ámbár korántsem sürgetővé, lévén 3 évesen még nem beszél. Azaz nem ragoz, nem használ múlt időt, nem beszél körmondatokban. (Ha-ha-ha.) De kommunikál, folyton figyelemért küzd, általában nyilván sikeresen:-) Arról nem írok, hogy persze, tudtam én, hogy minden oké lesz. Arról nem írok, hogy leginkább azért remegtem, az igazolódjon be, amit anyjaként TUDOK 3 éve. Dibde apával ment, tortúra volt, de olykor nyilván férfiaknak is részük lehet ilyesmiben. A gyermek füle teljesen negatív, semmi jelet vagy nyomot vagy maradandót vagy kezdődőt, azaz semmit nem találtak. A hallása tökéletes. És akkor egy levélrészlet erről...
Benedek, tudod, ha egy képpel kellene jellemezni, akkor valóban egy maga elé meredő, mélázó, melankolikus tekintet ábrázolódik előttem. Valóban. Mert ez ő. Ugyanakkor az is ő, aki lelkesen szökdécsel mellettem az ikeában, aki visítva rohangászik a barátaival, aki szó szerint boldog és önfeledt (is tud lenni). Többször tűnik szomorúnak, de azt kell mondjam, nekem nem az. Lehet, hogy csak azért, mert megszoktam A Benedekemet. Mert ha valaki először látja, vagy ritkán látja, az megkérdezi tőle mi a baj... Semmi. Dolgozik, figyel, tapasztal az ő saját kicsi világában, persze, ez olykor elég zárt világnak tűnhet számunkra. Én azt érzem, hagyni kell. És erősen figyelni, hogy nehogy valahol megsérüljön az a fal, amit maga köré épít, esetleg nehogy túl vastag legyen. Szóval nem betörni. Nem betörni.

Nekem ő elég érett érzelmi intelligenciával rendelkező kicsi lény. Magyarázatot nem keresek rá, de a minap találtunk egy klipet, amit mi vágtunk, ő a főszereplője, párnaposan. Szerintem két éve azt sem tudtuk, merre van. Most megnéztük, gondoltuk, jó móka. Kisfiunk magára ismert (!), mosolygott kissé zavartan, majd S.../...((( A válla rázkódni kezdett, a gyerek remegni, és éktelen zokogásban tört ki. Nem először mutatott ilyen képet magáról. Egy sokkal korábbi alkalommal ugyanezt a reakciót váltotta ki belőle Enya (Only time) például.

Jankaszáva viszont megkacagtatja, egész egyszerűen nem tudnak egymás jelenléte nélkül létezni. Minden túlzás nélkül. Ha Benedekkel kettesben megyünk valahova, nem kell sok idő ahhoz, hogy haza-haza-Anku mantrába kezdjen. Janka más, ő királylánykodik, ha egyedül van - de kétségkívül akkor igazán önmaga, ha a testvérét maga mellett tudhatja. A nagylánnyal hétfőn voltunk kontrollon. Ezek bár gyomorgörcsös látogatások, korántsem térdreszketős, tenyérizzadós, avagy drukkolós várakozások. Mert nem csodát várunk. Rezignáltan tudomásul veszünk, bólintunk, hogy semmi rendkívüli nem történt legutóbbi találkozásunk óta (hálaIstennek). (Hiába zárójelesen, de korántsem mellékesen pedig nagyszerűek ezek a találkozások, két szavak, és emlékek...) Tehát újabb kísérletet teszünk arra március végén, hogy befejezzük az antibiotikumok folyamatos szedését. Majd figyelünk. Mert ha újra beigazolódik, hogy ab nélkül nem megy, akkor tovább kell lépnünk...

Addig pedig továbbra is remekelünk. Nagyon. Kb így.