Családi állapot: elvált

... bár bevallom őszintén, papírforma szerint még mindig nem. November végén megtárgyaltuk második alkalommal is, és bontásra került sor. Az emberek többsége ugyanakkor képtelen 'kezelni' a helyzetet. Kényszeredetten mosolyognak: 'most akkor gratulálni kell?' Lehet :-)

Nem gödörből szabadultam én, de rosszból léptem ki. Könnyebb? Nem. Sokkal, de sokkal nehezebb. Nem érdekel. Mert meg kellett tennem. Ez nem más, mint egy döntés. Amikor is mérlegelni kell: hosszú távon. Nem sorolom a sérelmeimet, mert azok csakis rám tartoznak, nem mellesleg nem szándékom sérteni vagy bántani. Lezárom annyival, hogy a gyerekek miatt volt a legnehezebb lépnem, bármily' biztos is voltam magamban. Értük tettem. Minden gyermek megérdemli ugyanis, hogy az anyjukat szeressék. Úgyhogy önző voltam. Azt akartam, hogy azt lássák: anyát szeretik. Ezt a hagyományos keretek között nem kaphatták meg, én pedig nem vagyok hajlandó megrekedni a kétségbeesésben.

Számtalan vélemény és benyomás ér azóta. Féltékenység. Irigység. Azok felől, akik soha nem fognak lépni, bár keserűségben élnek. Nem nézem le őket. Nem vetem meg őket. Ez az én döntésem, az én lépésem. Azt is tudom, hogy időben tettem meg.

Én, aki a gyermekeimet féltettem a legjobban ettől az egésztől, megnyugszom. Anyát szeretik. Anya jól van. A gyerekek jobbak, mint valaha. Hiányoznak, hogyne hiányoznának, amikor nincsenek velem. De én az anyjuk maradok, az apjuk az apjuk. A minap döbbentem rá, hogy nekik mennyire újszerű is az, hogy a szülőknek nem csupán annyi a dolguk, hogy szülők legyenek. Tudják, hogy szeretet sokféle létezik, és nekem egy szót sem kell szólnom: érzik és mondják, amit gondolnak. Ennél többet én nem adhatok.

Karácsony. Sajnálkozva tekintenek ránk, mert hármasban vagyunk. Mert apa nincs velünk. Az fogalmazódik meg bennem, mikor volt? Amíg hivatalosan együtt éltünk, senki meg nem kérdezte volna: 'boldog vagy-e?', 'jó így neked?', 'mi az a mérhetetlen szomorúság a szemedben?' Most kérdezik: milyen lesz a karácsony? Remek. Allergiamentes, diétás, de mézeskalácsos.

Működünk. Hármasban, de család vagyunk. Jobban, mint valaha. Több dolog és érzés köt össze bennünket, hármunkat, mint korábban négyünket. Sajnálom, ha fájóak a szavaim így, karácsony táján, de ez az igazság. Magunkra találtunk. Valami persze hiányzik. De beszélünk róla. Hiszünk. Erősen. Lesz jobb :-) Igaz?

Mert egyébként mindig vannak az életben borzalmak. Amiket el kellene kerülnünk. Veszteségek és fájdalmak. Nem tehetünk ellene. Érnek bennünket, és valószínűleg azért, hogy még jobban higgyünk magunkban, hogy még határozottabban kelhessünk fel, miután egy percre térdre kényszerültünk. Felállunk a kétségbeesésből, és tovább is lépünk. Tudjuk, hogy lehet rosszabb...

Békés és Áldott lesz. Várakozással teli. Mindennapokat pedig magunk mögött hagyjuk. Várunk. Remélünk. Szeretünk.

Allergia és a szokásos körök

Még mindig nem leszek gasztroblogger. Még mindig nem köt le a főzés. Ugyanolyan szükséges számomra is, mint maga a táplálkozás, vagy mindaz, ami ezután következik:-D Eddig sem írtam arról, hány alkalommal porszívózom hetente, mikor sikálom a fürdőszobát, és hány órát töltök mosássalvasalássalteregetéssel. Rengeteget. Része a mindennapoknak, amiről amúgy is kevés szót ejtek. Van, akinek mindez teljességgel kitölti az életét, nekem csak az időm nagy részét veszi el.

Tehát, ami most kezdődött, nem küldetés. Nem fogok a küszködésről beszélni, sem arról, milyen rohadt (*&%="!!!) drága minden élelmiszer és alapanyag, amit mostantól napi szinten szükséges beszereznem. Eddig sem voltam híve a foggal-körömmel (egészség)tudatos táplálkozásnak. Ettem, mert enni kell. Ettem sok szemetet is, mint olyan sokan mások. Nekem korábban nem jött be a vegetarianizmus sem, majdnem megölt, egyéb táplálkozási zavarról nem is beszélve :-P Ezerszer bebizonyosodott, hogy néha a tejbegríz a legegészségesebb, máskor a McD (mérhetetlen lázas állapotokat képes rendezni), illetve... részemről a sok úszás. Nem hagyom abba. Persze, kellett valamennyit változtatni a vásárlási szokásokon, azaz nem elég beugrani a legközelebbi lidlibe, útba kell rendszeresen ejteni a drogériákat. Hiperekbe utálok járni, mert inkább a fák között, mint sorok között töltök el órákat. Ma, Magyarországon pedig az a helyzet, hogy a legtöbb, Bene által is ehető élelmiszer (és főként alapanyagokról beszélek) szinte kizárólagosan a drogériákban fellelhető. Biorészlegen. Én :-)

Benedek tojásfehérje-és tejallergiája sajnos nem egyszerűen a tejtermékeket zárja ki a táplálkozásából. A tej mindhárom alkotóelemére durván allergiás, így azon túl, hogy természetesen nem ihat sem tehén-sem kecske- és egyéb tejet, nem ehet sajtot, joghurtot, vajat… körültekintően kell bánni olyasmivel , mint a tejfehérje (KAZEIN!), amit például a marhahús is tartalmaz. Mindennek el kell olvasni a címkéjét, mert 'nyomokban' tartalmazhat tejport, tojást - és az igazság az, hogy tartalmaz is. Minden. Hatalmas türelmet és önuralmat igényel mindez, főleg Benétől. De ő, mint oly sok másban, eddig ebben is nagyon remek. Tudja, hogy ehet csokis (mű)banánt, de csak azt, amit a lidliben vettünk. (Többiben van tejpor.) Vasat szed, és tudom, hogy ehhez azért nagyban hozzájárul a placebo-hatás is, a gyerek máris jobban van. A karikák eltűntek a szemei alól. Én még anélkül nem is láttam őt... Ezt ma, most, a következő hónapokban rendkívül szigorral kell komolyan vennünk, hisz nálam vannak a leletei. A tej mindhárom alkotóelemére a felső határérték 3-4x ugrott ki, ez bőven túlmutat a 'kicsit allergiás', vagy 'kerülni érdemes' kategórián. A dokija szerint a gyerek jóval betegebb, mint a hozzá hasonlók, súlyosabb, mint aminek látszik. De túllesz rajta.

A hetet sok rohangálással és papírok között fetrengve töltöttem, ha már az időbeosztásomat emlegettem a bejegyzés elején:-D Bene rengeteg gyógyszert kap, hogy az eddigi állapotokat helyreállítsák, és kimásszon az asztma brutális gödréből. Ennek vannak papírvonzatai. El kellett intéznem, hogy Bene kaphasson speciális diétás kaját a suliban, ehhez viszont több kérvényt és nyomtatványt kellett benyújtanom, mintha űrhajós-kiképzésre küldtem volna a NASA-hoz. Számos segítséget kaptam viszont ismerősöktől, vagy épp ismeretlenektől, és persze Trikszitől. Ha valaki, ő otthonosan mozog a témában. Egyelőre főztem külön mindent Benedeknek. Nyilván egyértelmű, hogy itt nemcsak a meleg ebédről beszélünk, hanem egész napos étkezéseket kellett megoldanom, beleértve a junk-ot is. Egyelőre nagy kedvenccé vált a vaníliás szójapuding, a puffasztott rizs eddig is nagyon bejött, és remekül helyettesíthető a túrórudi esztigesztivel :-)

Szerdán már szédelegtem, de betudtam az előző napi úszásnak. Vagy a kimerültségnek és lemerültségnek. Akkor aztán kaptam egy telefont az oviból, hogy Janka, aki napok óta panaszkodott, belázasodott. Thank God. Indultak a szokásos körök. Annak ellenére, hogy mindenki felsőlégúti nyavalyatörésektől szenved, nála mindig más az első gondolat. Köhécselt, úgyhogy nyugodt voltam, torok lesz. Ettől függetlenül másnap pisit laborba, cataflam csepp pedig teszi a dolgát, akkor még két lábon. Engem a hideg ráz, és a torkom is fáj addigra. Délután újabb kör Bp-en, háziorvoshoz, mert közben kiderül, rossz a labor, mégis a szokásos húgyúti fertőzés. Nem is mérlegelés kérdése, a láza 39 körül, félrebeszél, és tényleg nem tud lábra állni. Én vacakul, de kicipelem ölben a gyereket a kocsiba, megyünk. Doktornéni szinte mulat azon, hogy én ugyanolyan remek állapotban vagyok, mint a gyerek... de ez már csak ilyen. Kap antibiotikumot. Estére már semmi baja. Ez ilyen, tudjátok, hogy ez mindig ilyen. A lázra kell figyelnem, egyébként szedi a gyógyszereket és küzd a szervezete.

Éjszaka már egész döbbenetes állapotba kerülök, megy fel az én lázam is, köhögök és dugul az orrom.

Azóta eltelt két nap, Janka láztalan és ránézésre az égvilágon semmi baja. Benedek együttműködik és segít nekem. Sokkal jobban néz ki. Papírforma szerint nagyon küzdött eddig is. Aztán olykor sokan vagyunk. Szeretem, amikor együtt van négy gyerek. Összeugranak, összeölelkeznek, nevetnek, sikítoznak, kiabálnak, olykor sírnak. De működnek, és addig sem azzal foglalkoznak, hogy bármi más bajuk lenne, mint az aktuális vitatémák. Király Viktor vagy Majka... (?!)

Én? Én megvagyok. Igazán jól. Bár az életben nem éreztem még ennyire kegyetlen torokfájást, strepsils is gondot okozott eleinte, mert nyelni sem tudtam. Wick, forró tea, orrspray, forró kv. És azok, akik beugranak a forró kávé mellé. Attól jobban leszek. Vagy a gyors ölelésektől. Hallottam, valaki azt mondta rólam, 'hihetetlen, amit ez a lány a két gyerekkel művel'. Pedig hát... najó, tudjátok :-) A leginkább mégis az tart életben, aminek és akinek semmi köze nincs ahhoz, hogy telnek a mindennapok. Akinek semmi köze ahhoz, mi köti le az időmet. Hisz ezek a dolgok megtörténnek, kitöltik a napokat, ahogy a poszt elején írtam. De az élet. Az közben nem megy el mellettem. Az pedig fontos. Mi más tartana két lábon? Annyira szeretem!

Kicsi madárkák

Írhattam volna arról, hogy elkezdte Bene az iskolát. Arról, hogy Janka visszament az oviba, és tele van meglepetéssel. Nagy lett most a kicsik között hirtelen; sokkal tudatosabb és felelősségteljesebb. Meglepődöm rajta. Szereti. Van egy olyan szabály (most ezen ne vitatkozzunk, mert inkább nevetek rajta, mint sírok) nálunk, hogy ebéd után gyerek haza. Amennyiben anya otthon. Mindegy, miért. Mindegy, hogy azért, mert szó szerint akadályoztatva van, vagy épp kétnapos a kisebb gyereke. Ebéd után, aki él és mozog: megy a gyerekért. Szeretek ilyenkor ott lenni, egészen jó tud lenni a hangulat. Aztán olykor úgy adódik, hogy szépen megkérem az óvónéniket, hadd maradjon a lányka, mert szó szerint nem érek oda. Ha ilyenkor délelőtt Budapestre kell mennem, gyakorlatilag kivitelezhetetlen, hogy visszaérjek. Szóval volt, hogy ott is aludt a csibe. Nagyon lelkes. Pasik között lehet. Újszerű neki, hogy ott vannak körülötte olyan barátok, akikkel eddig kizárólag ovin kívül találkozott, és szinte együtt cseperedett. Most pedig együtt esznek, együtt sírnak, együtt játszanak és együtt köhögnek :-) :-) :-)

Írnom kellett volna arról, mennyire büszke vagyok Benedekre? Nemhogy nem esett kétségbe az iskolától, tolja nagyon szépen. Én magam sem voltam hajlandó azon stresszelni magamat, főleg nem őt, hogy iskolába megy. Érett rá, megérett rá. Mert tudatos és összeszedett gyerek. Arra viszont nem számítottam, hogy nemcsak lelkes marad, de borzasztó szívós is lesz, és nagyon klasszul fogja venni az akadályokat. Minden alkalommal ledöbbent, milyen fejlett érzelmileg. Milyen türelemmel és empátiával képes mások felé fordulni. Kilép a játékból, és segít felállni annak, aki esik. Azt karolja, akibe más belerúg. Tüdőgyulladással ment neki a tanévnek. Nem ágyban fekvős akut fertőzés volt ez, hanem valami, ami munkálkodik benne, és folyamatos betegségben tartja. Nem volt mese. Fél éve járunk a tüdődoktornénijéhez. Fél éve kezeli, figyeli a reakcióit. Szedtünk ezt, szedtünk azt. Gyerek köhögött, fulladt rosszabb esetben. Ventolin már a táskámban van, bárhova is megyünk. Lehetne legyinteni a fáradtságra is, de látom, hogy krónikusan fáradt. Nem létezik, hogy lefekszik este hétkor, és tizenkét órával később úgy esik ki az ágyból, mint aki egész éjjel bulizott. Tovább kellett ezzel menni. Évek óta kikészít, hogy októbertől áprilisig a kruppal küzd, kéthetente ab-kúrán van. Egyet tüsszent, kettőt köhint, és már a hörgőin a gyulladás. Nem tetszett ez dokijának sem. Szóval elkezdtünk valamit. A kruppja, amivel kénytelen hat éve együtt létezni, az elmúlt évben egyértelműen átfordult asztmává, és nyilván látom én is, ennek azért bőségesen van lelki háttere. Azon túl, hogy biztonságban tudhatja és érzi magát, én mást nemigen tudok tenni érte. És mentünk. Kitartóan jött velem, tűrt mindent.

Fáradt volt, de változatlanul lelkes. Szeretem nézni, ahogy dolgozik. Szépen ír, odafigyel arra, amit csinál. Szólni soha nem kell neki, mert saját maga is átlátja, mire képes, azt pedig teljesíti is. Nem ülök mellette. Szól, mutatja, nézzük együtt. Minden nap megnézzük együtt, mit csinált. Újra fog járni szivacslabdára, kell is, mert órarendben csak három tesióra szerepel a kötelező öt helyett. A maradék kettőt szülőnek érdemes megoldania :-) Majd kitalálta azt is, hogy járni fog bagolysuliba. Először nem értettem, mit akar. Kapásból elutasítottam, majd aludtam rá egyet, és rájöttem: madarakban én nem vagyok otthon. Meglátok egyet, és inkább elszaladok. Szeretem őket, szimbolikus értelemben számítanak is. Csak ne ugráljanak előttem galambok! Ilyen anya mellé jön Benedek, aki bagolyköpetet fog vizsgálni, állatmentésben fog részt venni, madarat fog lesni, majd télen etetni. Tegnapelőtt pedig gyöngybaglyot simogattak. (Ó, egek! :-) Az igazi szerelem tökéletes megmutatkozása: Bodzával együtt járnak. Bár suliban szét lettek ültetve, szakkörre együtt járnak. Az a lány még madárköpetet is vizsgál a barátja kedvéért. Megbonthatatlan egységnek tűnnek.

Tegnap kora reggel hívott a doki: Benének durva tojásfehérje-és tejallergiája van. Azonnal leállni mindennel, különben fenntartunk egy nagyon szükségtelen állapotot. Hónapokig nagyon szigorúan semmit, ami tartalmazhatja. Aztán meglátjuk, mit bír el, és mit nem. Aztán leesett minden. Egy pillanat alatt. 13 hónaposan lett kruppos, előtte, közvetlenül előtte kezdett tehéntejet inni, és tejtermékeket enni... az is végleg egyértelművé vált számomra, hogy télen valóban nem kruppos rohama volt, amikor kórházba száguldottam vele. Nem hittek ott nekem, azzal nyugtattak, hogy a kruppot kinövi :-D Ki hát. Előtte még összerakjuk, mert a folyamatos betegség miatt vasszintje is a béka segge alatt. Vérszegény. Nos, csak rá kell nézni kis törpére:-P Bevásároltam neki, hogy legyen mit ennie, mert megint nincsenek hétvégére. És nem bízom, nem hiszek sokakban... Álltam a müzlispult előtt, és sírhatnékom támadt. Minden tartalmaz tejet és tojást. Minden. (Akinek van kedve hozzá, nézze meg egy-két dolog csomagolását. Például a ropiét.) Közölnöm kellett a hétéves gyerekemmel, hogy bár ma reggel még sport szeletet csomagoltam neki, mostantól azt nem ehet. Ja, hogy csokit nem? Megérti. Elfogadta azt is, hogy nem ihat tejet, nincs több joghurt és tejföl, és úgy egyáltalán. Semmihez sem nyúlhat, amit előzetesen én nem néztem meg.

Még délután utánakérdeztem az önkormányzatnál, mi lesz. Bízunk benne, hogy vállalják az ő külön-étkeztetését, mert például cukorbeteg gyerekét nem. Huszonkettes csapdája, hogy én suliba kaját nem vihetek be, egyértelmű ÁNTSZ szabály. Éjszaka utánanéztem a közétkeztetésért helyileg felelős cég honlapján, sóhajtottam egyet, mert van tej-és tojásmentes menüjük. A többit meglátjuk.

Eközben én seggre esem, nappaliban, hol máshol? Munkát keresek. Nevetséges dolgokkal találkozom. De nem érdekes. Megszállnak a negatív energiák, mostanában egyre gyakrabban. De van, aki ennek ellenére is elvisel, nem enged. Ez jó. Több mint jó. Ez szeretet, ez kitartás, ez emberi. Kevés emberrel találkozom. De aki úgy viselkedik, azért hálás vagyok. Tönkrement a külső adattáram. Menthetetlenül sérült, adatokat lehetne menteni. Az összeg csillagászati persze. Semmi fontos nincs rajta, semmi értékes. Csak mindaz, amit a másik elől rejtettem, ami csak az enyém, ami az elmúlt időszak minden fontos pillanatát, szavát őrzi. Dokumentumok. Enyémek. Mégis, milyen értékkel bír ez? Meg lehet határozni. Levélváltások a céggel. Nem kompromisszumkeresés. Tények. Majd jön a 'saját hatáskörben felajánlom...' Az eredeti ár tizedéért. Mert megérti. Mert tudja, hogy ez mit jelent. Igaz, más keretek között, de kész lesz. Én pedig sírok.

Sírok, mert vagdalkozom, és arra szórom a legocsmányabb szavaimat, aki mellettem van. Sírok, mert meghat a törődés, ami körülvesz. Sírok, mert hiszek. És álmomból a saját zokogásom ébreszt. Boldog vagyok, mert még mindig ember vagyok.

Hat éve tartó huzavona végére került pont. Vagyis pontpontpont. Megkönnyebbültem. Végre tehetek valamit azért, hogy jobban legyen :-) A gyerekem.

(Nagy) útra keltünk...

Elindultam valamiért. Velük. Volt, aki felhúzta a szemöldökét, amikor ez már kész terv volt.
'Oda? Két gyerekkel? Vonattal?'
(Igen, ő az, aki szereti elrakni a fél házat és még biztosítékként minden egyebet a csomagtartóba, majd hajnal helyett este indulni. Visszafordulni háromszor. Ne nézz kérdőn! Ne nézz belőlem se többet, se kevesebbet! Te ne is nézz rám!)
Az én utazásom régen elkezdődött. Ha elindulok, akkor megyek. Akkor mögöttem van, ami mögöttem van. Azt viszem. És figyelek mindenre, ami előttem áll. Valamiért meg kell tennem. Ennyi biztos.
Oda. Nem 'két gyerekkel'. Hanem mi, hárman. Vonattal.

Mennünk kellett. Magunkra utalva. Mert útra kell kelnünk olykor. Azért, hogy menjünk és találjunk. Megtaláljuk ismét magunkat. Megnézzük, ami megmutatja magát. Levegőt venni. Mosolyogni. Köszönni és megköszönni. Máshol lenni. Találkozni. Látni és érezni. Boldogságra találni. Messze a házadtól, messze a felhalmozott értéktelen értékeidtől, eltávolodva mindattól, amit biztonságosnak hiszel.

Mert tudod nagyon jól, bármily kétségek gyötörnek is, hogy a biztonság te magad vagy. Benned van. És a levegőben. Egy kézfogásban. Egy pillanatban. Ahol én én lehetek, ott a gyerekek is jól érzik magukat.

Tényleg...

... és mint a nagyszülős látogatások, úgy ez is igazán értékes dolgokat rejt. Nem néztünk meg mindent, amit 'kellett volna'. (Ilyenkor szinte mindig eszembe jut, ahogy 18 évesen a Piccadilly-n ültem többedmagammal órákat, és semmi egyebet nem tettünk, csak azt, amit mindenki más; ettünk, beszélgettünk és az embereket néztük. Többnapos buszozás állt előttünk, nem akartuk lezsibbasztani magunkat. Ez a legélénkebb élményem arról a kirándulásról és az akkori Londonról. Megérte? Megérte.)

Metróztunk. Elmentünk egy épületért. Egy képért. Azért, hogy lássuk. Átszálltunk. Vonatokat néztünk, majd fel, épületek emeleteit számoltuk. Nevettünk... Aztán jártuk az utcákat. Nem tudom, eltévedtünk-e, mert valahogy mindig tudtuk, hol járunk. Antikvárium kirakatát böngésztük. Láttam a 'Love Story' eredeti plakátját. Megvehettem volna, de jó helyen volt ott. Mosolyogtam, mert csak napokkal előtte volt a könyv a kezemben, hogy leírhassak belőle pár sort. Akkor fontos volt. A plakát alatt Monet albumot láttam. Kimondhatatlan, hogy mit éreztem.

Betértünk üzletekbe. Ha kérdeztek, válaszoltam, és komolyan felüdülés volt tényleg beszélgetni. Érdeklődő kérdésekre válaszolni. Nem álarcot viselni. Nem álszent emberekre mosolyogni. A gyerekek felvették a város lüktetését, jöttek velem és mellettem és vánszorogtak vagy szaladtak előttem. Madarakat kergettünk. Fát öleltünk, padot simogattunk. Szendvicset ettünk, és soha ilyen finom nem volt még! Csokit vettünk, kávét ittunk... szeretem azt a helyet. Nem először jártam ott, nem utoljára. Caramel Macchiato :-) Két város, egy kávé. Egyik nap a gyerekek leették a habomat. Szeretem. Mindenki szereti. Valamiért mégis odaadtam, és ezen is mosolyognom kellett. Másnap már kértek maguknak is. Megitták volna a kávét is, de maradtam a forró csokinál. Biztos jobban járt volna mindenki a kávéval. Mert forró csoki mégsem kell, nincs benne eper :-S Hozd, kérlek. Egyet elejtünk a metróhoz vezető úton. Placcs! Édes lötty mindenhol. Gyerek sír. Nem baj! Van másik pólód... van még egy fél forró csoki a bátyád kezében. Odaadja a testvérének. Metró jön. Beszállunk. Elindul, gyermek vág egy hátast annak ellenére, hogy ül, maradék forró csoki is kiborul, ezúttal kap a csodás haja is belőle. Röhögnöm kell, de csak egy elfojtott nevetésre futja, és megnyugtató szavakra. Együttérző pillantások, én pedig intek, hogy semmi gond. Hozzá tartozik.

Aludtunk. Azaz ilyet én még tőlük nem láttam: hamarabb szuszogtak, minthogy a fejük a párnára ért volna. Nagyon kimerültnek tűntek, a lábaik katasztrofális állapotban, összevissza törve, elcsigázottan. Másnapra elmúlt. Ha nem, akkor a hátamon cipelem őket. Azt hiszem :-) De nem, jönni akartak. Én fél éjszaka a plafont lestem. Túl élénk volt az aznap, túlságosan lelkesített a másnap, és csak vártam és hiányoltam. Csodás várakozás volt. Ezúttal nem idegesített saját éberségem, nem kattogtam: lebegtem. Sohasem vágytam a szánakozást és a bólogatást, de annyi széken és kórházban töltött éjszaka után, és azok után, hogy hónapokat éltem sátorban, nos... semmi több és jobb igényem nem volt, mint amit maradéktalanul megkaptunk. Tiszta ágyunk volt, tiszta fürdőszobánk, és hűtő is! Epret és joghurtot ettünk. Előre gyártott kávét ittam. Lehűthettem a vizet. Ellenben a zuhanyzóban a forróságot élveztem. Legalább negyedórán át. Élveztem a sokszínűséget, ami a hostelben volt, élveztem azt a beszélgetést ott... és milyen jó így emberekre akadni! Ismét bebizonyosodott, hogy a gyerekek alkalmazkodnak mindenhez. Bár gondunk semmiből nem adódott, de tudom, mennyire görcsösek lettek volna, ha én magam is halálra aggódom magam minden apróság miatt. Nem féltem, nem aggódtam, éreztem a törődést. Azt éreztem, amit ott éreznem kellett. Ami miatt annyira szoktam menni. Azt a nyugalmat találtam, amit minden nap hiányolok, és amit minden nap képes vagyok előhívni. Varázslatos volt.

Szerettük a buszt és a villamost. Valószínűleg sikerült kiszúrnom az egyetlen villamost, ami 20 percenként jár, így visszafelé ismét sétálunk, nem várjuk meg a következőt. Egyébként is, kilométerből sohasem lehet elég. A gyerekekre rém büszke vagyok, mert bár olykor fáradtan vonszolják magukat, én magam sem tudom már, mi visz előbbre, mégis egyet érzünk: még... még... még... Mert szeretjük. Szerettünk a labirintusban eltévedni és játszani.

Imádták azt, amiről azt gondoltam, nekik talán nem lesz érdekes. Egész kerek történeteket találtunk ki. Ott éltünk. Egészen lenyűgözött, hogy ott lehettem, ahol még nem, de láttam ezerszer. Gondoltam a hugomra. Látnia kellett volna Trikszinek is!

... és szerettük a parkot. A parkot, ahol zöldebbek a zöldek és mindig süt a nap, a lágy szellő pedig sohasem kímél. Pillanatok egy padon, amikbe az ember beleszédül és amelyekből annyira nehéz feltápászkodni. Amelyeket annyira nehéz elengedni. Néztem a távolodó gyerekeimet, akik ott és akkor egész messzire elmerészkedtek egyedül, én pedig csak hagytam... hagytam, hogy ez így legyen. Mozdulatlanul, lemeredve, lélegzetemet is visszafojtva.

Szeretek vonatozni. Benne van a távolodás és a közeledés. Érzed, mikor indulsz, határozottan érzékeled a megtett utat, és eközben figyelsz. Másokra. Magadra. Figyelsz minden legbensőbb hangodra. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, amikor hazafelé indultunk...

Ott hagytam egy részemet. Vissza-vissza is kell térnem hozzá. Csak úgy lehetek egész. És tudom, hogy mindig meg fogjuk találni az utat. Az utat, ami egymás felé vezet. Majd marasztal. Örökre.

Néha azoktól...

... vagy a legtávolabb, akiket a legjobban szeretsz. És, talán épp ezért is, nem szereted őket kevésbé, csak még jobban.

Néha hazatalálsz. Egy régi történet, vagy épp új történet... szerelmek... új esélyek...vagy csak a fontos pillanataid azok, amelyek aztán olykor hazavezetnek. Otthon. Sokféle értelmezése lehet. Otthon az, ahol nyugalomra lelsz. Ahol békét találsz. Otthon lehet egy fa árnyéka. Egy vers Adytól. Otthont jelenthet valaminek az eleje, esetleg a vége - máskor egy elágazás. Hazamész, mert vársz. Vágysz arra az ötpercnyi ölelésre, vágysz azokra a képekre és pillanatokra. Amelyekről tudod, hogy rád fognak találni. Ott és akkor.

A gyerekeknek mindig élményt jelent az, ha ellátogatunk a szüleimhez. Érdekes, milyen részletek tudnak megmaradni mindebből. Egy késő esti beszélgetés kényelmetlen széken kétrét görnyedve. Vagy szezámmagos ropi este tizenegykor. Közös autózás Apuval. Séta a belvárosban, és közben olyan omladozó házfalak felfedezése, amelyeket először látunk, bár ott állnak száz éve. Eddig mindezek mellett elmentünk. Aztán jegyiroda. Pénzváltás. Készülődés. Emlékek. Kutakodás a fiókokban. Régi dolgok érintése. Egy-egy könyv leemelése. És akkor tudod, hogy ott van minden, aminek lennie kell. Érzel mindent, amit érezni akarsz. Veled van.

Elmész a tóhoz. Megérint a víz. Megcsap a szaga. A hamisítatlan szag. Érzed, ahogy mozog, bármily zöld és barna és kék és iszapos. Vágysz. Figyeled és érzékeled a mélységeket. Élvezed a színeket. Ok, persze, ebben az évtizedben az igazság része az is, hogy wifit keresel. Mert valamit el akarsz mondani, ami nem várhat. Végül mégis elmondod. Később tudod csak elküldeni, de te tudod, hogy elmondtad. Kimondtad. Hangosan. Ott és akkor. A fénysugarak veled vannak. Lát a Nap, lát a Hold. Ahogy vagy. Szeret. Ahogy vagy. Meghall. Veled van mindenhol.

 

Olykor visszamész azokra a helyekre, ahol korábban már jártál. Vagy azért, mert otthagytál valamit. Magadból. Máskor csak azért, mert meg kell tenned. Magadért. Ritkán, de azt is gyakorolnunk kell, milyen soha vissza nem nézni. Van, amit magunk mögött kell hagyni, lezárni. Jön velünk minden korábbi lépésünk, mert a részünkké vált, de már nem aggaszt. Csak velünk van. Van olyan is, hogy várunk. Valamit nagyon várunk. Tudjuk, hogy jön, mert mi felkészültünk rá.

 



Aztán, az egyik legnagyszerűbb érzés, amikor útra kelünk. Közeledünk valamihez, magunk mögött hagyva mindazt, amit letettünk korábban. Ilyenkor szükségszerűen annyit viszünk magunkkal, amit feltétlenül muszáj. A gyerekek tanulgatják. Vinni a fontos részleteinket. Legyen ez most még egy maci vagy egy baba, jön. A kedvenc könyvünk és tollunk. Jön. Mi pedig felépítgetjük magunkat. Bennünk él minden rossz, ami volt, és dalra fakad legjobb énünk. Vonattal, Egerbe.

Ajtók és ablakok, kapuk és házfalak, macskaköves utak. Nem a vár a legérdekesebb, hanem a mellette húzódó lépcsősor, ami... ki tudja, hány emberre emlékszik. Megálltunk, leültünk. Gondolatokat szültünk. Építettünk. Légvárakat. Álmokat.

A legjobb, amikor csavargunk. Nincsenek célok. Találkozás van. Ráérünk. Sétálunk. Önfeledtség van.

 

 

Mert a legjobb dolgok, hidd el, tényleg csak úgy rád találnak. Amikor nem is számítasz rá. Neked csak ott kell lenned. Ötpercre :-)

 



Az a sok kávé...

Magányosan. Vagy egyedül. Vagy kettesben. Vagy hármasban.
Arcomon nevetés nyomai. Vagy könnyek.
A múlt nyomai, vagy a várakozásé...
A kanapén. A Frei-ben. Vagy a Starbucksban - valahol.
A teraszon.
Éjfélkor. Vagy hajnali négykor, alig lélegezve.

A kávé az kávé. Nekem sok minden benne van még a cukron és a tejen túl, mindkettőből sok kell. Anélkül nem ér semmit. Legyen forró. Legyen hideg. Legyek leöntve. Öntsem én ki. Szeretem, ahol és ahogy vagyok. Nem bárkivel.

Amikor valaki azt mondja nekem, nem hiszi el, hogy a caramel macchiato-ba kell a cukor... de, még kettő. Nem kell érteni engem és a kávéimat.

Rengeteg fontos pillanatom része ez a keserű izé agyonédesítve. Évekig egyáltalán nem volt a mindennapjaim része. Féltettem az egyre növekvő pocakomat. Féltettem a gyerekek pocakját aztán. Volt, amikor azon nevetett valaki, hogy a forró csoki italport döntöm magamba víz nélkül. Nem volt más... Koffein. Akkoriban este tízkor ittuk a kávét, akkor jutottunk hozzá. Közösségépítő ereje volt. Nevetésereje. Kínok ereje. Barátságok. Tekintetek. Már akkor is.

Aztán jött egy időszak, amikor volt kávé. Reggel gyorsan. Mintha csak víz lenne, mintha csak a vitamint vennéd be vele. Cigivel. Egészen addig az egy évvel ezelőtti trombózisig. Akkor cigit letettem. De nem felejtem, más is emlékszik rá, mielőtt bevonszoltam magam a kórházba, még egy kávé. Cigivel. Az volt a legeslegutolsó szál cigim. És istenem, de hiányzik. Minthogy a kávé is annyira, de annyira kellett, hogy amint hivatalosan engedtek két lábra, az első utam egy automatához vezetett a szobatársammal. (Egyébként 'out of order' volt épp, és majdnem felborultam...)

Sokáig gondoltam és hittem azt, a kávé csak megszokás. Csak koffein, hogy kinyissam a szememet reggelenként. De volt olyan is, hogy megszámlálhatatlan volt a mennyiség, mert csak úgy lehettem ott valahol, ahol ott kellett lennem. Kávéval. Döntöttük magunkba, hogy összekössön bennünket. 1/3 kv, 2/3 tej. Cukorral. Tavasszal aztán, amikor már remegtem a változásért, rászoktam. Arra, hogy egyedül. Arra, hogy mással. Valaki fontossal. Akivel megoszthatok egy órát. Ötpercet. A kávé szertartás. Megtanultam a kávét szeretni és élvezni. Akarni. Akarni azt az ötpercet, és tudni értékelni. Ha egy nap csak annyit kaphatok. Akkor elfogadom, magamhoz ölelem, és szeretem nagyon.

Szóval sokszor kávézom. Barát mellett, hátradőlve. Baráttal szemben, az otthonában. Szavak nélkül mosolyogva. Autóban. Automatából vagy a mekiből. Ráérősen a kedvencemet. A távolban, ami olykor a világ legközelebbi helye.

A fontos pillanataimról beszélek. A fontos együttlétekről beszélek. A szavaimról beszélek. A megrökönyödésről beszélek. A meghittségről beszélek. A magányról beszélek. A végre-érzésről beszélek. A hugommal együtt töltött időről beszélek. Az évek óta tartó barátságokról beszélek. És azokról, amelyek csak most kezdődtek. Beszélek veszteségekről. Arról, hogy hol voltam és most hol vagyok. Arról, hol akarok lenni.

Amikor egyedül üldögélek a teraszon. Vagy Londonban a hugommal. Vagy egészen máshol, ami akkor abban a pillanatban a legfontosabb. Lehet irigykedni. Igen. A csodás érzések elirigyelhetőek. Csakhát, ilyenkor azért nem ritkán patakokban ömlik a könny az arcomon. Nem mindig látszik.

Olyan ez, mint amikor egymagam, a gyerekek nélkül töltöttem két hetet, mert ők a megállapodás értelmében apjukkal voltak. Két olyan hetet, amikor nekem nem volt lehetőségem találkozni velük. Nem ölelhettem őket. Nem nevethettem velük. Nem ordíthattam rájuk teli torokból. Nem másztam a plafonra tőlük... Nem bringáztam velük. Igazán azt sem tudtam, hol vannak, mit csinálnak. Köhögnek-e még. Megcsípte-e őket a szúnyog, vagy a darázs. Elestek-e. Sírnak-e. Van-e rajtuk kabát, amikor esik az eső... Én mindössze annyit tehettem, hogy holdkórosként minden éjjel benéztem hozzájuk, mert tudni akartam, nem rúgták-e le a takarót magukról. Máskor arra riadtam, hogy egyikük nyögdécsel, mert rosszat álmodik. Nem bújhattam oda, nem simogathattam meg őket.

Úgyhogy, vannak ilyen kávék és olyanok. A lényeg, hogy sok tej és sok cukor legyen benne. Mindben. Aztán, hogy eközben mit érzek, az az enyém.

Van úgy...

... hogy magadra találsz. A legfontosabb, hogy ezek a pillanatok rád találjanak, ne te keresd őket. Az nem olyan. Sétálsz az utcán, egyik lábadat a másik elé pakolod, igazából: alig vonszolod magad. Az eget kémleled. Aztán... egyszercsak, megérint. Megállsz olyankor, a másodperc törtrészéig hagyod magad? Hagyod, hogy átjárja egész tested? Hagyod, hogy megérintse a lelked? Benne maradsz? Megragadod, és elteszed? Utána pedig vigyázz rá. Emlékezned kell ezekre a dolgokra, mert eszedbe juttathatja, hova tartasz, és miért indultál el. A legfontosabb érintésekért. 

Kiválthatja egy szín, egy illat, a szél suhogása. Hallasz egy dalt. Egy hangot. Ami körülvesz. Bennem ilyenkor emlékek sokasága tör fel, egymás után, képekben. Na nem, nem villanások ezek, nem is mozi. Képek. A múltamból. Olyan képek, amiknek akkor semmi jelentősége nem volt. Részletek. Olyan részletek, amelyekre visszaemlékezve libabőrös leszel, annyira jó. Az eget kémleled. Elmosolyodsz. Magadhoz öleled, és tudod, hogy minden rendben lesz.

Őrzöm ezeket a képeket a fejemben, a lelkemben. Van úgy, hogy mosolyogva hívnak. Köszönnek. Beszélnek hozzám. Szavakat mondanak, nagyon fontos szavakat. Van úgy, hogy könnyek áztatják az arcomat. Elég hozzá látnom egy képet. Higgyétek el, elég hozzá egy napsugár. Fák között, lombokon átszűrődve, éppen akkor. A legjobbkor. Van úgy, hogy szaladnak felém. Megölelnek. Szeretve vagyok. 

Amikor két lábbal alig vagy képes a valóságban állni, kapaszkodnod kell a tudatba. Hogy szeretve vagy. Az életbe, hogy élhesd azt, és szeresd is, mindenestül. Mert nincs olyan, hogy szeretem a tortát, de ne legyen rajta meggy. Nincs olyan, hogy szeretek sétálni, de nem szeretem a köveket a cipőm alatt. Mert ott vannak. A nap minden sugara ismeri az esőcseppeket is. Ismered azt a szépséget, amit az okoz, amikor egyidőben hétágra süt a nap és szakad az eső? Vannak ennél csodálatosabb dolgok? Vagy mosolyogni olyankor, amikor a szíved majd' megszakad, és legszívesebben fülsiketítő zokogásban törnél ki? Tudod, milyen a fürdőszobában ugrálni, miközben a füledbe ordít a zene - neked pedig fel kéne robbannod a dühtől, az elkeseredettségtől és csalódottságtól... Tudom, ez már kívülről egészen olyan, mintha az ember megzakkant volna. Az is. Kell is. Így maradsz a két lábadon. 

És van, hogy nem sikerül. Amikor rá kellene fognod valakire, neked miért nem sikerült valami. Szörnyű emberi vonás ez. Szörnyű a másikra mutogatni, mert persze. Miért nem fogod fel, hogy a másik kell? Ő a jobb. Nézz a tükörbe! Megtettél mindent? Érezted, hogy szeretve vagy, hogy a kezedet fogják, hogy egyemberként állnak melletted? Mondok egy konkrét példát. Állásinterjú. Hét év után először. Egy olyan állásra jelentkezve, ami minden túlzás nélkül álom sokak szerint. Álom, mert megtalált. Mert neked találták ki. Mert remekül éreznéd magad benne. És remekül is érzed magad a találkozón. Klassz emberekkel ismerkedsz, közös pontok sokasága olyanokkal, akikkel először, és talán utoljára találkozol. Mint amikor az orvosi váróban, a vonaton, bárhol beszélgetsz valakivel, akivel soha többet, mégis fontos dolgok hangzanak el köztetek. De felmerülnek benned kétségek. Mélyen, de mégis. Aztán hazajössz, izgatott vagy, egészen feldobódva. És kapod a hírt, de milyen nagyszerű is, hogy valaki itt ül épp akkor veled a kanapén kérdőn, a tekintetével kísérve... Nem a tied az állás. De a fél világ igen. Mert te megtettél mindent. 

Megtesszük egymásért is, amit csak tudunk. Érzem, ha fontos vagyok, most még inkább. A gyerekek kivételesek. Az enyémek. A négyéves négyéves módjára követeli magának a figyelmet, ugyanakkor mellékes sokszor az én kérésem. Egy perc alatt a plafonig ugrok, de többnyire elszáll az egész. Elpárolog. Mert esténként, a sötétségbe burkolózva és ugyanazt a mennyezetet lesve, rájövök, nem számít. Együtt vagyunk. Ez számít. Nem számít, hányszor borulok ki én vagy bármi más. Összeszedjük magunkat. Benével nagyon klassz. Próbálkozik és verdes a szárnyaival, olykor ellenkezik, végül a maga módján rendezi a dolgokat. Elérzékenyül. Mindent ért. Engem is. Ami senkinek nem könnyű. Egészen különleges világ veszi őt körül, remek gyerekek. Kirándultam velük. Hihetetlen élmény volt. Látni ezeket a törpéket emberkölyökként felülemelkedni, és bozótban bolyongani, eközben hagyni szárnyalni a gondolatokat. Képzelődtünk, meséltünk, nagyot játszottunk. Bene befejezte az ovit. Nyögvenyelős és gyomorszorító élmény volt, de ott fent, a galériáról fotózva, szinte titokban lesni őket, nagy élmény volt. A gyerekek felnéztek rám, ők tudták, hogy ott vagyok. Mindig tudják, hogy férjenek hozzám, hol keressenek engem.

A két gyermekemmel pedig minden megismételhetetlen. A kora reggeli oviba biciklizések, az összes mondattal együtt. Mert tudjuk, ilyenkor minden tovább tart, én pedig sietnék. Várnak mindenhol. Olykor letesszük valahol félúton az autót, fogjuk a fényképezőgépet és némi junk kaját, metróra ülünk. Imádják. Megyünk az orrunk után. Átszállunk, sétálunk. Vannak helyek, amiket már meg is ismernek, ahova már emlékek kötik őket. Olykor megkérnek, maradjunk ott és abban a pillanatban. Üljünk le. Egy padra. Várjunk. Hátha :-) Ilyenkor nagyon érzem, hogy az enyémek. Mosolygok. Sóhajtok.

Utazunk. Mindig utazunk valahova. Vagy tervezzük az utat. Összepakoljuk magunkat. Mindenhova pakolunk. Pakolunk az uszodába. Pakoljuk a gyerekeket hétvégére. Ez szertartásos. Mindegyik. Sohasem csak a legszükségesebb holmikról beszélünk. Hanem arról, mi vagy te. Mi tart veled. Mit viszel. Mit akarsz magadból megmutatni. Mi az, ami nélkül nem mehetsz sehova. Az utazás pedig lényeges. Az, honnan indulsz, hova tartasz,  hogy töltöd az idődet. Mégis talán az a legfontosabb, miért indultál. A végén rájössz, hogy ez ad értelmet mindennek. Ne kapkodj. Használd ki, élvezd. És tudd, hogy mindent megtettél :-)

Holdamról

A holdat azért szeretem, mert egy van belőle. Mert fényt ad és biztonságot jelent. Nem vakít el, de utat mutat, és mert kivételesen játékos és szenvedélyes tud lenni. Romantikus lehet egy üzenet, romantikus lehet egy gesztus... de a hold... ő szimplán fenséges. Egy van belőle. Mindenkinek. Életem során, ha valaki már-már fájdalmasan hiányzott, felnéztem a sötét égre. Tudtam, hogy ő is felnézhet, ő is láthatja ugyanazt. Nem egyet érzünk, de érzünk, és talán a szívünk is együtt dobban. Megnyugvás. A Hold mellettem van éjszakánként, amikor felriaszt a döntéskényszer álmomból... Velem van, amikor csak azért nem teszem el magam másnapra, mert annyira értékes minden gondolat és perc, amit magamban tölthetek el. A Hold előtt nem kell rejtőzködnöm, legszívesebben alatta táncolnék minden éjjel. Ő lát. És megmutathat. Magamnak. Másnak.

Április végén ezt a képet láttam az égen, ki sem kellett mennem, mert az ajtón át kéredzkedett be. A kezemet fogta, biztosított afelől, nem vagyok magányos. Egyedül lenni jó érzés. Olyankor tudod a legbiztosabban, mire van szükséged, mi az, ami nélkül üres vagy. Köszönöm, Holdam...

Három hete tanuljuk magunkat. Nem teszünk semmi mást, mint eddig is; élünk hármasban. A gyermekeim és én. A választás, amiről írtam, az út, amire léptünk közösen, nem más, mint a választott egyedüllét. Reményvesztett és kiüresedett elmagányosodás helyett.

Nem baj, ha nem írok arról, hogy ilyen döntést (közösen, a másik féllel) meghozni bitang nehéz? Akkor is, ha egészen biztos vagy benne... Nem baj, ha nem írok egy szót sem arról, milyen érzés volt elmondani a gyermekeknek, hogy a család, amiben eddig éltek, a kép, amit eddig maguk előtt láttak, a kép, ami a fejükben a négyesről él - nincs többé?! Főleg nem beszélek a rengeteg fájdalomról, ami széttép.

Nem kell pótolnom senkit és semmit. Ezek a kölyökgólyák okosabbak, mint azt hinné az ember. Szeretnek. Tudják, hogy szeretve vannak, tudják, hogy segítő kezeket mindig találhatnak. Tudják, hogy mögöttük lépkedek. Nem könnyű az élet. Nem könnyűek a hétköznapok. Nem egyszerűek a kérdéseik. Nem egyszerű megnyugtatni őket. Szóval szeretnek. Nem számít, kitől mit kapnak, mert egy pillanat elég nekik ahhoz, hogy valakiben megbízzanak. Vannak, akik egy életen keresztül hiába próbálkoznak. Más, egyszerűen, a puszta jelenlétével lenyűgözi őket. Van, aki hiányzik nekik. Szóval szeretnek. Kérdezgetnek engem. Az egyedüllétről. A magányról. A szerelemről. Az időről. A semmiről. A mindenről.

Sok a felfordulás. Sok a veszteség. Eközben egészebbnek és teljesebbnek érzem a körülöttünk levő világot, mint valaha. Most többet látok, mint az elmúlt években bármikor. Sok a hangos szó, több az ölelés és féltés. Szeretve vagyok. Általuk is. Ami fontos, de tudom, hogy nem vehetem körül magam ennyivel. Nem elég, ha ezek az érzések ölelnek engem. Mondják, akarják, hogy szeretve legyek. Egy 4 és egy 6 éves vágyai. 'Anya,  szeretlek boldognak látni...' És tudják is, mi tesz boldoggá. Úgyhogy várják. Mindig várják. Én pedig imádkozom. Értük. Értem. Értünk.

Ma anyák napja. Nem akarok jelentőséget tulajdonítani ennek. Igaz, volt abban valami igazán szellemes és édes, amikor fél szememet rajtuk tartva kukucskáltam reggel a takaró alól. Ők azt gondolták, alszom még. Hagytak, pedig sosem szoktak. Eközben rajzoltak, nekem. Anyát, magukat. Együtt, boldogan.

Mert azok vagyunk. Mi, hárman. Egészek vagyunk, tanuljuk a közös életünket. Ami tele van még buktatókkal. De szeretjük a göröngyöket az úton. Így tanulunk bicajozni is. Két keréken. Mindhárman :-) Mert nincs elképzelhetetlen.

Szeretünk.

Most vár(j)unk...

nyuszira várva

A leglassúbbak azok a percek, órák és napok, amelyeket reménytelen várakozással töltünk.
Várakozással, amelynek nem láthatjuk a végét.
Várakozva a saját lépésünkre.
Ilyenkor torpanunk meg. Toporgunk egy helyben. Órára nézünk, vagy a telefonunkra, ellenőrizve, hiányzunk-e még valakinek. Miközben a kérdés nem az, kinek hiányzunk, hanem nekünk mi hiányzik... Ilyenkor van az, hogy keressük máshol a hiányunkat, pedig nekünk van nagyon szükségünk... egy lépésre. A megfelelő irányba.

Benne vagyunk egy rossz pillanatban, és úgy érezzük, ott is ragadunk örökre. Fáj valami. Rohadtul. Annyira, hogy azt hiszed, a következő percben megöl, de mégsem teszi. Csak elhiteti veled, megmutatja, hogy ha bitang nehéz, azon is túlleszel. Magadra hagy kicsit vergődni, hogy felállj. Ha egyszer is képes voltál a földről egymagad felállni, tudni fogod, hogy újra és újra képes leszel rá. Az életed tanít rá. Nem bölcsesség ez, nincs ebben semmi elvont.

Várjuk mindig, hogy jobb legyen. Majd egyszercsak, nem egyik pillanatról a másikra, nem is villámcsapásszerűen, éppen csak az eseményekkel sodródva, hagyva, hogy közben az életünk vigyen előre, szóval rá kell jönnünk arra is, hogy a legjobb dolgokat hiába várjuk. Hiába kérjük. Nem fogja senki a lábunk elé hajítani. Azok eljönnek... érted. Még az sem biztos, hogy észreveszed őket, hisz legtöbbször ezek nem kézzelfogható javak, hanem egy-egy érzés. Egy pillantás. Egy tekintet. Egy mosoly. Egy ölelés. Egy szó. A lényeg, hogy épp időben. A lényeg, hogy biztosan tudd és érezd, ez érted van.

És a döntés. Amiről biztosan tudod, meg kell hoznod. Eleinte persze tele vagy kétségekkel, mert tartasz mindattól, amit ez okozni képes. Később meglátod, hogy a döntés csupán választás. Maradsz vagy lépsz. Toporogni a legrosszabb. Mert el kell indulnod valamelyik irányba. Maradsz? Maradhatsz. Az is döntés. Tudni fogod, mire számíthatsz. Vagy lépsz, ismeretlen területre, másokat magaddal rántva, nem tudván biztosan, mi lesz. Egyben vagy biztos. Bármilyen nehéz lesz, a rosszabbik része már mögötted van :-)

Nehéz. Dönteni mindig nehéz. Az út, amire léptem, ingoványos. De fogják a kezemet.

...és minden napra van mosolyom. Ilyen vagy olyan, de van :-)

:-)

Kapaszkodunk...

egymásba gabalyodva

... olykor hárman párban. Olykor egymagunkban, mégis egymásba gabalyodva.

Lélegzünk. Van levegő. Kaptunk. A legtöbb, amit valaha, és hálás vagyok a teremtőnek ezért. Nem is hittem már benne.

Benedek jó kezekben. Nyilván ez rendszeres magánorvosi látogatásokat is jelent, de ami lényegesebb: figyelmet, más pedig nem kell. Itt jegyzem meg, nem győzöm hangsúlyozni, azt megkaphatnánk a rendszerben is, és akkor miért nem?! Jó hír az, hogy hagyományos allergiavizsgálat teljesen negatív. Se tejallergia, se tojásallergia, se por és toll és kutyacica. Mehet a rétre is, erdőbe is :-) Jobban van a gyógyszerektől, ez egészen egyértelmű. Úgyhogy megyünk még tovább, vérvizsgálat. 'Összeszedem magam', és annak is nekiugrasztom magunkat. Megyünk ilyenkor. Hárman. Bárhova elindulok velük, ez így ment mindig is. Bene ott ült velünk a folyosón, amikor Jankába infúzó volt kötve két héten keresztül minden nap. Bene jön velünk minden alkalommal, amikor a bajuszos doktorbácsihoz megyünk vesekontrollra. Természetes az is, hogy általában háziorvoshoz is kettesével viszem őket. Holegyiket, holmásikat...

Jankával a héten kivételesen kettesben, gégegyulladás. Amúgy most eseménytelenek a veséi, kísérleti fázisban vagyunk egy új gyógyszerrel. Ezt máshol már kapják a betegek, de lévén, nemigen van még tudományosan elfogadott álláspont, így a mi esetünkben ez nem több, mint bármilyen kapszula, gyógytea vagy vitamin. Amit, ugye, én magam magamtól soha. Mert többet árthat, mint használ... de bajuszos doktorbácsi kértemondtajavasolta, én meg bólintottam. Megrendeltem. Adom. Mókás valahol az, hogy ami Benének fulladást okoz, az Jankánál mindössze rekedtséget. Ezzel nyilvánvalóan nem én vagyok egyedül. Kicsilány édespofa. A harisnyában-húzom-ki-a-kocsihoz már nem ismétlődik. Mostanában szerencsére egyre jobb és tavaszabb minden, úgyhogy többnyire gyalog megyek értük. Hazafelé aztán megállunk minden második háznál kutyázni. Janka gondolkodás nélkül megsimogat egy bulldogot is :-D Séta olykor Feripapival és Lorcival. Előbbi már barátunk, utóbbi Janka barátja az oviban. Szeretem ezeket a beszélgéseket (is). Szeretem, ahogy és ott a gyerekekkel lehetek ilyenkor, mert megismételhetetlen mondatok hangzanak el. Janka a legváratlanabb helyzetekben emleget embereket, egészen hirtelen, mégis nagyszerű ötletekkel hozakodik elő :-) Én ettől jobban, mosolygok sokat. Magamban. Vagy velük. Értenek. Mégha nem is értenek semmit sem...

(A minap nekiálltam velük tudatosan foglalkozni füzetekkel. A feladat kérdést tesz fel: mi az, ami a gólyán piros?
Janka: az ablak...
Azt hiszem, van még mit fejlesztenünk. Jelentkeznek olykor hiányosságok :-)

A múlt héten Házbend is betegállományba tette magát, illetve, hogy egész pontos legyek, szabadságra vonult. Küldtem orvoshoz, vittem is volna, nem. Ok. Elfogadva. Láttam, éreztem, hallottam, megkaptam. Biztos, hogy nem így képzelte. Ő sem. Ebben él, és nem látja. Nem tudja senki sem, milyen így működni. Egyszerre három dolgot csinálni, nem megállni egy percre sem. Hovamész? Mikorjössz? Hovamáészmármegint? Gyerekeket el, oviba. Utána elintézni, elmenni érte, befizetni, átnézni. Itthon megcsinálni, nekiugrani, félbehagyni, időpontokat egyeztetni, átütemezni. Háztartás. Gyerekekért el, oviba. Haza őket, néha többet, mint amim van. Délután velük, fektetés és mese. Vissza oviba, tornázni, el dokihoz, vagy csak boltba, sétálni, könyvtárba, kacsát etetni... Az, hogy itthon vagyok, nem, nem azt jelenti, hogy a hátamat vakarom. Ugyanakkor elképesztő szervezőkészség alakul így ki bennem, egyszerre valóban három dolgot lehet csinálni. És bocs, úgy egyébként, ez lett osztva. Ilyen lapokat kaptam. Rendszeresen megkapom, dejóóó neked. Nagyon. Amúgy üldögélnék én a munkahelyemen olykor csendben, magamban. Mindegy. Fakk. Olykor fojtogat minden, de úszni ezért is csodálatos. Mert bármily nehéz úgy, hogy az arcomba csapkodnak, mégsem a parton ülve lógatom a lábamat arra gondolva, hogy el kéne rugaszkodnom. Úszom. Akkor is, amikor a fele elég lenne, tudom, mire vagyok képes. Mert már megcsináltam, nem egyszer.

Tegnapelőtt én is kontrollon voltam. Igazán nagy lépés volt ez, az első ultrahang augusztus óta. Az a fajta várakozás ez, amikor nem tudod eldönteni, hogy megszökj vagy elsőként ugorj be a vizsgálóba. Bitang sokat kellett ülnöm, az biztos. Ilyenkor persze megtalál mindenki, aki egyébként soha. Jó beszélgetések tudnak ezek lenni. Mint amikor az ember az uszodában találkozik össze valakivel. Szóval beszélgetsz, zenét hallgatsz, van nálad olvasnivaló is, de nem megy. Még gondolkozni sem vagy képes, egyszerűen csak hagyod magad. Érezni, emlékezni, előhívni emlékeket, és kapaszkodni abba, ami veled van mindebből... Ennek így kellett lennie, én magam is ebben gondolkodtam és hittem: rendben. Azért nem volt egyszerű, amikor azt láttam, hogy telenyomják zselével a bal lábamat... kérdezem: mindkettő? Nem, de a bal lett kiírva. Az lehet, de nekem a jobb lábamban volt durva vérrög. Nem akadok ki azon sem, amikor halálos komolysággal visszakérdeznek, biztos vagyok-e benne. Lehet velem szórakozni, tényleg, benne vagyok - de ilyenkor nem. Persze, hogy nekik a szájukat kell húzgálni, mert hogy jövök én ahhoz, hogy felülbíráljak döntéseket. Végül megnézték mind a kettőt, és most már tudom, hogy van két jó lábam. Teljesen kielégítő minden, látható nyoma nincs az augusztusi történetnek. Én tudom, hogy ennek érdekében megtettem mindent. Pihentem, amikor azt kellett. Nem pihentem, amikor nem kellett. Beszedtem a gyógyszereimet. Ennél rendesebben nem lehetett. Rendszeres labor. Már az izémen jött ki, de csináltam. Persze nem megerőltető kéthetente-háromhetente laborba menni. De azok órák. Tömegben. Azért, hogy megszúrjanak, majd másnap menjek a leletért, azzal a háziorvoshoz. Újabb gyógyszer. Panaszok.Vannak, de bevállalom. Mert inkább azok, minthogy leessek a lábamról. Angiológián doktornéni irtó figyelmes. Mondtam már. El is felejtem, hogy órákat vártam arra, bekerüljek. Empatikus. Két jól megfogalmazott kérdés, vagy csak két szó, olykor egy sóhaj, ami érzékelteti, nagyon nem jó ez így. Fontos nekem. És nem panaszkodom, de elmondom. Hetekig húzódik a nátha. Nem kell mondanom, mennyire megerőltető az étkezésre figyelni. Én magam is meglepődöm, hogy nemhogy tartom a súlyomat, de (najó: tényleg jó formában vagyok :-O)... A gyógyszermennyiség egyre rosszabb lehet, szedhetek még mellé ezt és azt, de nem elég. Lehet, költői túlzás, de azt mondja nekem szó szerint: 'maga irtó fiatal ahhoz, hogy ezt szedje'. Kapok másikat. Kézbe. Két hétre. Majd megyek a következő kéthetiért. Ha addig nem vérzek el, és nincsenek más, rosszabb panaszaim, akkor javaslat, és felírhatják a továbbiakban. Ha én kértem volna, alapesetben nem támogatott. Annyi lett volna, amennyi pénzt elvileg egy hónapra kapok. Mivel viszont, olyan panaszaim vannak, amelyek egyértelműen az olcsóbb, (60 éve) bevált gyógyszer rovására írhatók, így egyértelműnek tartják a váltást. És meg fogom kapni. Ennek tényleg, valóban nagyon örülök. Mert jóval kevesebb, egészen más hatásmechanizmusú gyógyszerről beszélünk. Még a tengerentúlon is egészen új, itthon most kezd elérhetővé válni. Ami sokkal megbízhatóbb hosszabb távon, ráadásul nem igényel olyan szoros kontrollt. A leletemen az szerepel, hogy a II-es faktor vad típusú, ő megérdemli, nem? :-D

Vagy csak én... mert kapaszkodom... úszom. Előtte, mellette, utána :-) Vele :-)

Ez is én vagyok... hálaistennek :-)

Ma délben Jankaszáva harisnyanadrágban (igen, cipő nélkül), sapka nélkül, visítva hagyta el az óvodát. Igen, odakint egyébként 5 fok van :-D Már egy ideje beszélgetek a lánykával, hogy mehet tovább, és mi, valamint hogy nem mehet tovább... :-P Ugyanis négyévesen tud szépen egyedül öltözni, bugyi, harisnyanadrág, bármit felvesz önállóan. Pláne ha az outfit úgy néz ki a végére, hogy vehet fel napszemüveget, esetleg még fürdőköpenyt és gumicsizmát is. Négyéves, szokott így flangálni. Örömömre szolgál, hogy azt elfogadta már, utcára azért így nem :-)

Szóval ma lett volna az a nap az oviban, hogy én rém türelemmel megvárom, amíg ő leveszi a benti cipőjét, szoknyát nadrágra cseréli, felveszi a bakancsot, kabátot. Anyja vagyok, persze, hogy a sapka-sálban segítettem volna. Ám ez a nő mint valami hercegnő, és hát én ezen egy cseppet sem csodálkozom, megmakacsolta magát. Ült egy helyben duzzogva, miközben én csak mantráztam és ismételgettem neki: vedd fel a cipődet. Nem vette. Duzzogott. Karba tett kézzel. Eközben Benedek persze egyedül átöltözik az ovi túlfelén. (Teljes menetfelszerelést cserél, cipőt köt, sapkát húz a fejébe, sálat köt, zipzárat húz...) Majd akkurátusan bepakolja a motyóját a hátizsákjába, és hátraslattyog a törpék öltözőjéhez. Jankaszáva ül rendületlenül, szája már görbül, a földet tapossa váltott lábbal. Összeszűkült szemeket mereszt rám. Majd sírva fakad, toporzékol, kapaszkodik belém. Én nem szólok hozzá, csak törött lemezként ismétlem: vedd fel légy szíves a cipődet. Bene eközben kimegy az ovi elé, egyedül, mert melege van. Perszepersze, tudom, hogy a fiam 6 éves, és szeptemberben suliba is megy. Janka pedig 4... viszont tisztában vagyok azzal, mire képes. TUD egyedül csodaszépen és ügyesen öltözni. Nem várok el tőlük soha semmi mást, mint amire egyébként is képesek. Erre vigyázok.

Aztán jött Jankaszáva óvónénije is. Szólt, hogy lerakta az ágyat a nőcinek. Azaz maradhat. Nem kell hazajönnie. Toporzékolás erre hogy maradt volna abba?! :-D Folytattuk. Ketten álltunk felette. Nem akarok kegyetlennek tűnni. Ugyanakkor hiszem, vagyis tudom, hogy sokkal többre vagyok én magam is képes, ha következetes vagyok, mintha türelmemet elvesztve nekiállok hepciáskodni a gyerek felett, jelenetet rendezni (a többi szülőnek, persze, láthatóan a gyereknek címezve - látok ilyet). Tehát fogtuk együtt, és húztuk. Végig az ovin. Még az ajtóban kapott egy utolsó esélyt, hogy beledugja a lábát a bakancsba. Nem? Ölbe vettem, és vittem. Kocsiba be, ülésbe beköt, indulunk. Hozzá sem szóltam.

Azért azokat a tekinteteket sem felejtem el. Egyik-másik... :-D Egyrészt persze a lányomnak címezve. Bizony. ő is képes erre. Anyja meg? Ja, ilyen is van. Zsaroljam babával? Csokival? Óbégassak neki? Hisztizzek? Áááááááá. Kemény vagyok. És százszor inkább ilyen, mint a fejéhez vágjam, mi mindent teszek meg érte. Mert azt úgyis tudom. Minek mondjam?

Benekrupp és a továbbiak

Benekrupp. 6évesen. Tudom, nevetséges. Igazából kaptam is értetlenkedő pillantásokat. Orvosoktól is. Valljuk be, aki ismeri a krupp természetét, az egyetért velem abban, hogy gyakorlatilag nemigen létezik 6 éves kruppos gyerek. Addigra ki szokták nőni. Benedek is kinőtte. 13 hónapos korában, amikor először találkoztunk a gégegyulladással, ijesztő volt. Rémes. Ugatott, levegőt alig kapott, a félelemtől ordított. Aztán... évente többször előjött, de itthon kezelhetővé vált. Csak egyszer került kórházba. Ha azt mondom, itthon kezelhető volt, arra értem, hogy mindenki tette a dolgát. A gyerek hajnalban, általában minden előzmény nélkül elkezdett ugatni, és húzni. Ablakot rányitni, hideg levegőre ki, ha tarthatatlan: szteroidot be. Hidegpárásító bedug, nappal több alkalommal porlasztunk. Ezerszer végigcsináltuk. Őszintén, évi két alkalmat említettem, mint átlagot, de ez gyakori vendég volt nálunk, rendszeres. Szeptembertől áprilisig bármikor. Két éve alig-alig. Főképp hörgőgyulladásokkal küszködött Bene, ami viszont már egészen más. Antibiotikum. Nem fulladt, köhögött.

Aztán... Múlt hét csütörtökön, emlékszem, óvónénijéről beszélgettünk, aki több hete volt akkor már táppénzen. Hiányoltuk. Pláne, hogy a másik otthagyta őket... Elaludt nyolc körül. Két órával később kibotorkált, ilyenkor pisilnie kell, most viszont... volt benne valami furcsa. Annyira sokkolt, hogy egy pillanatra csak lemerevedtem, és fel sem fogtam. Majd rájöttem: nem kap levegőt. Nem húz, nem ugat. Levegő se ki, se be. Hidegre kivittük. Ugrottam, és agyaltam 10 másodpercig, hogy ügyelet vagy mentő. Szomszédra rácsörögtem, tudja-e kapásból az ügyelet számát. Közben kapkodtuk a ruhát magunkra. Nagy nehezen meglett az ügyelet, vigyem, azonnal! Aki látott már akár kruppos, akár asztmatikus gyereket, tudja, hogy egy ilyen roham baromi ijesztő. Soha nem vicc, bár általában nagyobb a pánik, mint a baj. Óriási önuralomra van szükség, mert a gyereket meg kell nyugtatni. Szóval kezembe nyomtak egy 100mg-os rectodeltet, toljam a gyerekbe. Néztem bután, de megtettem. Percekig nem engedtek tovább. Mentőt akartak. Én mondtam, nem. Ha rendeződik a légzése, akkor beviszem én. Gyorsabb. Útközben itthon megálló, egyperces. Táskába be mindent, ami a kezembe akadt. Kocsiban ablakot le, fáztunk, reszkettünk, de legalább ömlött be a hideg. Duzzadt gégéknek ez kell. Röviden: éjszaka kórházban. Másnap, mint ahogy annak egyébként is lennie kell, gyermek rendben, reggelre, mintha mi sem történt volna. Szóval, csak a para nagy, hamar túlvannak rajta. Az éjszaka brutális volt, én széken virrasztva, gyereket figyelve, ablak végig ránk nyitva. Nem is próbáltam aludni, de egy idő után a kimerültség győz. Kapaszkodtam. Nővérke 6kor ezért igen érdekes pozícióból próbált magamhoz téríteni :-) :-) Papíron napokig bent, viszont gyakorlatilag hamar itthon. Várja az ember ilyenkor a hurutos köhögést. Megékezik, majd továbbáll.

Hónapok óta őrizgetek egy telefonszámot. Évek óta tudom, hogy ezt a gyereket tovább kell vinni, de mindig jobban lett, a gyerekorvosunk is biztatott és kitartott: rendben lesz. Nos, kórházi záróval a kezemben már nem akartam tovább várni. 6 évesen nem kéne ilyen rohamot produkálnunk. Kórházban is mondtam, most is, évekig itthon kezeltük a kruppot. Ez nem anyapara. Ez nem pánik volt. Fulladt szerencsétlen. Úgyhogy véééééégre eljutottunk pulmonológushoz. Nyakig vagyunk merülve a magyar egészségügybe, mindkét gyerekkel, most már én magam is a darálóban. Eddig is hallottam, tudtam minden nehézségről, keresztútról és buktatókról, de ami van és megy, az agyrém. Ha fizikailag nem fogod a gyereket, ha te magad nem találod meg a segítő kezeket, akkor arra hiába vársz, hogy bárki feléd nyújtsa. Keresd meg! Nem gond, máshol is így van. Csak el ne süllyedj!

Megnyugodtam. Bene jó helyen most már. Figyelik, kontroll. És igen, kruppos. Asztmatikus. No para. Gyógyszereket kap, most már követik, kiderítik. Máris jobban van minden... Én pedig, ha kell, elviszem bárhova. Bármilyen messze. Akár egymagam. Ha úgy jobb neki. Mert így nem jó. Én pedig segíteni akarok.

és 4 évvel ezelőtt...

... ezekben a pillanatokban is a Pirkadatban voltam. Körülbelül délelőtt f10-kor értünk be, időnk tengernyi, ügyeletes szerint. Dokinak még ne szóljunk. De nem részletezem, aki fel akarja idézni, itt megteheti:
http://www.jankabenedek.blogspot.hu/2009/02/megerkezett.html

JankaSzáva 4 éves ma. Boldogan számolta visszafelé a napokat. Nagyon szeretem, igazán szeretem ezt a fajta lelkesedést, mert a gyerekeimen kívül alig-alig veszem észre máson. Akin mégis, annak nem felejtem el mondani. Ettől nekem is jobb, nálam is kisüt a nap, és egészen másként megyek neki a napnak, hétnek, a hónapnak - engem képes megváltoztatni egészen. Beugrált hát a csirke nagy vidáman oviba.

Nekem anyafeladatként a torta jutott mára. Vezettem majd' 50 kilométert a két tortáért. El ne felejtsem, hogy Benét is ma köszöntötték. Tortát ők maguk választottak a kedvenc cukrászdájukban, még vasárnap, megrendeltem. Amúgy több ízben letesztelve. Benének puncstorta, Jankának fekete-erdő a kedvenc. Nekem egyébként bármi :-D Nem tudtam elmenni amellett, hogy Jankunak van egy cukorbeteg csoporttársa. Tudja ezt minden szülő. És persze jó magyar szokás szerint, gondolom, mindenki rettenetesen sajnálja a családot mindazok miatt, amin keresztül kell menniük, és tényleg durván... Ismerős ez a fajta szánalom, ami mindenre jó, csak arra nem, hogy az ember összeszedje magát, és a fotoszintézisen túl tegye a dolgát. Én is együtt élek egy beteg gyerekkel, akit soha nem látok betegnek. Akiben nem ezt látom. Aki ugyanazt kapja, mint bárki más. Ugyanazokat a mosolyokat, ugyanazokat a mérges pillantásokat, égre emelt tekinteteket, és ugyanazt a tortát. Ma én hatódtam meg (szinte könnyekig) azon, ahogy reagált egy szelet diabetikus sütire: az anyukája és az óvónénik. Nekem ez természetes. Miért ne vittem volna be - neki, annak a kislánynak, külön? Én, először. Másnak még nem jutott eszébe :-S Ettől nem én vagyok jobb ember. Ettől a többi tűnik az én szememben még szánalmasabbnak. A többi, aki sajnálkozva néz Téged és a gyerekedet, akiről tudják persze, nem egészséges.

Én pedig mást sem látok, csak egy döbbenetesen rendetlen, mégis királylánykodó, nem ritkán hisztérikus rohamot kapó 4 éves lánykát, aki visszabeszél folyton, csípőre tett kézzel követelőzik nap mint nap. Akit soha semmire és senkire el nem cserélnék. Akit akkor sem akarnék másmilyennek, ha megtehetném. Aki többet tud erről az életről, mint bárki más. Aki úgy szereti spongyabobot és barbie-t egyszerre, mint senki más. Aki ennyire jó testvére Benének és viszont. Egymás nélkül aligha tudnának levegőt venni. Szóval nem, nekem nem kéne más gyerek. Ők tökéletesek nekem :-)

Boldog Születésnapot, JankaSzáva! Imádlak.
(Percre pontosan...)

6 évvel ezelőtt...

ezen a napon ctg-re mentem. Vagyis arra a vizsgálatra, ahol ellenőrzik a magzat szívhangját, és a fájások erősségét. A magzat Benedek volt :-) Minden rendben, fájásgörbe némileg hullámzott. 39 hetes terhesen. A terhesség minden volt, csak épp isteni beavatkozás, avagy csoda, áldott állapot nem. Sem eufória, sem rózsaszín köd. 9 hónap vizesedéssel, hízással, pocaknövesztéssel - ahogy azt kell. Nagybetűs rácsodálkozás és várakozás. Ez a 9 hónapom odafigyeléssel, hallgatással, befelé fordulással telt.

Életem legnehezebb szakaszaiban mindig rátaláltam a megfelelő emberekre. Vagy ők rám. Most is olyan emberek voltak körülöttem, akikre feltételek nélkül hallgattam, akik törődéssel, empátiával és hozzáértésükkel levettek a lábamról.

Sokan hiszik azt, hogy készen állnak az anyaságra (apaságra). Nos, szülőszerepre egészen egyszerűen nem lehet felkészülni. Persze azt hiszed, igen. Körbeveheted magad gyerekekkel. Azt hiszed, jó vagy velük/náluk. De próbáld csak ki egyszer 24 órában! :-D Tonnaszámra halmozhatod a magazinokat és gyereknevelős könyveket, az igazság az, hogy a szakirodalom kifogyhatatlan témákból, te pedig nem fogsz megoldást találni. Majd magad. Végigjárod, kitalálod, megtalálod. Mindenki tudja, akinek gyereke van. Szóval készültem én is. Száműztem a kellemetlen társaságokat.

Hetekkel korábban szentül hittem, hogy itt az idő. De, ahogy a szülésznőm is mondta, az igazi itt az idő biztos és egyértelmű.

Ezen a napon tehát ctg-re mentem. Utána tescoba, majd pizzát akartam. Otthon császármorzsát ettem. Elle magazint olvastam (megvan még!). Volt egy döbbenetes német sorozat, tele életszerűtlen boldogságokkal és drámákkal, na és megfelelően szánalmas körítéssel, az Álomhotel. Tudtam, hogy ha valamitől, attól megszülök. A stáb fele volt 'fekete-erdei klinikás'. Rééééémesen giccses történetek, idealisztikus környezetben. Boá. Fájt mindenem. Emlékeztem a kádra. Beültem. Ahelyett viszont, hogy enyhített volna, még rosszabbul lettem. Tudtam, hogy amennyiben el is indult Benedek, még van sok időm. Gyerek apja vígan aludt, míg én tehetetlen voltam. Végül valamivel 23h után felráztam, felhívtam a szülésznőmet (aznap este harmadjára), hogy muszáj indulnunk, jönnek sorra az egyértelmű jelek... Zoknimat már alig tudtam magamra rángatni, pedig kellett. Éjfél után pár perccel érkeztünk, kezelhetetlen voltam, türelmetlen, nem nagyon akartam együttműködni az ügyeletessel. Nem volt szülési tervem, sem elvárásaim. Végül megérkezett a doktorom, ott volt a szülésznőm, nem is kellett más: megnyugodtam - hagytak engem befelé fordulni, és 1.20-kor meg is született ez a morcos kisember, Benedek. 3100gramm és 53cm volt. Most 21kg és 118cm :-)

6 éve van itt, hol morcosan, hol lelkesen, hol tele szeretettel, máskor befelé fordulva és elzárkózva. Nehéz volt megtanulnom hagyni őt. Másfél évembe telt rájönni, hogy a világ minden tudásával rendelkezik ő, amire szüksége lehet, nekem csak követnem és figyelnem kell őt. Addig viszont zombi voltam, nem aludtam, alig ettem, kétségbe estem. Sokat nevettünk aztán. Legalább ennyit sírtunk... mindig együtt. Rémesen tudok aggódni érte, végül ő nyugtat meg. Minden nap emlékeztet rá, miért van itt. Köszönettel tartozom neki ezért.

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, BENEDEK!