All I want for Xmas...

Aki csak olvas, annak... BÉKESSÉGES, ÁLDOTT KARÁCSONYT KÍVÁNOK! A következő évre pedig a legjobbakat. Mi is igyekszünk, de majd meglátjuk;-)

(Egy biztos: január elején költözünk, ooops.)

Szóval most egy darabig vége...

... Edi és magam kedvéért íme Janka hajáról egy kép - hajmosás után.


Tehát ma megkaptuk a zárót. Cirka párórás várakozást követően. Nos, erre már nem mond az ember lánya semmit. Összesen 4x kellett branült szúrni, utoljára már könyökhajlatba, 2évessel ezt a legnehezebb kezelni. Tegnap pl sikeres pancsolásba fulladt a kézmosás, a csajos nyakig vízben úszott, én pedig pánikban, mi lesz a branüllel? Ma jól vezetett. Ez volt az utolsó, sorrendben a 9. brulamycin. Második kontroll már szinte tökéletes, a vérünk rendben, a pisi hááát, tök jó:-)))

Janka Száva előjegyezve január 18ára egy újabb cisztográfiára.

És hát ami ma a leglényegesebb. Benedek lázas. Jajj. Kiffiam...

Nade ennyi rugót a gyerek hajába!:-P (Szdr)

Megint itt tartunk...

Izotóp természetesen megtörtént november 18-án. Gyötrelmes volt, amennyiben gyötrelmesnek mondható 3x visszafektetni 20/40 percekre egy kétéves dedet a vákuummatracra. De mindent a célért. Egyébiránt, Jankaszáva tűrte. Hiába ebéd- és alvásidő volt már bőven. Eredmény is van, változás nincs a korábbiakhoz képest. Ez jó, mert rosszabbra számított Szdr. Illetve, ha nem is számított rá, azért előbbre lehetett volna látni.

(És mindeközben még az is kiderült, hogy Anku egy klinikai referáló főszereplője volt egy alkalommal. Mint olyan.)

Szóval a blog mégismégis egyfajta helyzetjelentés Janka állapotáról, mert azt mindig fontosnak érzem leírni, ha megtorpanunk, avagy továbblépünk. Ismét kórházban fekvés. Sorrendben ez a negyedik pyelonephritise a kiscsibének. Azaz pontosítva már itthon vagyunk eltávon, de szerda délután bekerültünk. Mint máskor, most sem volt semmi biztos előjele a történéseknek. Perszepersze van az úgy, hogy utólag az ember lánya, mint anya ostorozza magát, hogy valamiféle bűz terjengett a levegőben. Lányka nem volt az igazi. Nade megszólal bennem a másik hang, mégis hol a határ?! Hol van az a(z egészséges) határ, amikor nekem fognom kellene egy krónikus beteg, ámde teljességgel tünetmentes gyereket, és be kellene vele szaladnom a klinikára? Szakmailag az a pontos, hogy fogom és viszem, HA LÁZas ÉS van egy meglehetősen VACAK LABORunk. Ez történt, de a vacak helyett pontosabb, ha azt mondom, irgalmatlan szar eredményeket produkáltunk. (Volt már rosszabb is.) Úgyhogy két nap, két éjszaka a veseosztályon. Széken ücsörgés, bóbiskolás, lázmérés, nyűg és hiszti csillapítása. Olykor egy amid kúp vagy cseppek, csak a láza szűnjön. Még egy hidegrázás-roham is besikerült, bár a roham szó megfelelőbb a látvány leírására. A bacik szétesésekor csinál ilyet a szervezet. Sokszor mondtam már, hogy soha, egyetlen alkalommal sem hoztam el a gyereket saját felelősségre, de minden egyes epizód lezajlásakor ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy amint nem indokolt százszázalékosan a benntartózkodás, én fogom a csemetémet, és hazajövök. Amint láztalan... Persze ilyenkor itthon még előfordulnak kóbor hőemelkedések, alacsonyabb és magasabb. Én pedig lelkesen szurkolok és imádkozom a lázmentességért, elvégre ez biztosítja, hogy ambulánsan kaphassuk a fennmaradó brulamycint infúzióban. Már voltunk két ambuláns kezelésen, legalább kettő hátravan.

A vesemedence-gyulladás alattomos és ocsmány betegség. Nem 7 nap alatt gyógyul, sokszor 7 hét is kevés... Nincs két ember, akik azonos módon reagálnának erre, és ezt láttuk is. És azt is láttam ismét, hogy Jankaszáva bár meglehetősen beteg gyerek egy egészségeshez képest, nem súlyos a veseosztályon. Mérhetetlen teher ez mindenképp, amit szülőknek és anyáknak el kell viselni, támogatva és segítve a gyereküket, hogy jobban legyenek. Csak egy kicsit.

Janka mindenesetre már rendetlenkedik, bontja a berendezést, bontotta a kórházban is, kezdett ciki lenni. Ezúttal viselte a legnehezebben a hospitalizáció részét. Gyakorlatilag senkit nem engedett maga közelébe. Akkor sem, ha gyógytornász volt az illető, és mégcsak nem is akart tőle semmit. Legfőbb mumussá a vérnyomásmérőt nevezzük ki. Branül már ok, az csak aúúú és bibi, nade felkart szorítani?! Nemáááá'.

Azt még senki nem jósolja szerencsére, mi következik. Hiába adekvát ez a kérdés a legtöbb nem-mi számára. Először ebből épülünk fel, aztán végképp folytatjuk onnan a gondolatokat, ahol Szdr-ral augusztusban abbahagytuk.

Majd én is folytatom.

Ma, Zoránnal

Ma van a szülinapom:-) Most a 32. Persze, hogy a nap infója, de nem ezért ültem ide. Célozgatni nem kell senkinek, hisz remek emberek vagytok. Jönnek sorra az üdvözlések, természetes, hogy jólesik... Pedig én rettenet béna vagyok a dátumok észben tartásában. Szóval köszönöm.

Tehát Zoránt hallgatunk a gyerekekkel. Szeretik ők is, másrészt elkezdtem őt érteni. 30 év után.

A napjaink észbontóak, netet gyakorlatilag arra használjuk, hogy életben tartsuk magunkat. Nem tudom, hogy lenne karácsony világháló nélkül, például. Nehezen. Most minden energiánk elvész, utolsókat rúgjuk a tervezésekkel, lassan esedékes a költözés. Ebben a pillanatban is dolgoznak az emberek, sokadik, de már majdnem végső simításokat végzik a házon... Nem mellesleg a falak színét is a netről választottuk, na meg a tapétát, neten böngésszük a szanitereket, egyébként pedig délutánonként a gyerekekkel praktikerben sétálok. Dobozzal, kösz, tele vagyunk, de még mind üresen, lapra fektetve a tárolóban;-)

Egyébként nem ide, csak máshova sem, tartozik, hogy vannak tuskók, nem szabadulunk tőlük. Mindenféle idétlen, megalkuvó feltételbe belemegy az ember ilyenkor, csak menjen, haladjon, csináljuk... mindent bele, ami a határokba belefér. Aztán jön az igény, hogy át kéne lépni a határokat. Mi meg nem. Aztán megy a morcogás. Ez is mindegy, vége is van egyszer.

Jankaszáva cisztográfiája megvolt múlt héten. A szokásos eü persze a bejelentkezés minden nyűgjével, csak az eső ne esett volna, míg a 2-3 épület között balettoztam a lánykával. Ő cuki volt nagyon, tűrte, amennyire ezt tűrni lehet, megdicsérték, pillangót is kapott érte. Szdr továbbra is egyetért velem, vagy én vele (?!), igen közel van a nőci a beavatkozás szükséges - állapothoz. De még valami. Egy izotóp-vizsgálatra ismét előjegyezve, ezúttal viszont hála égnek csak 3 hét a várakozási idő (azaz november 18.). Jól megnézik még a vesék funkcióarányait, egymáshoz viszonyítva is. Sokszor dünnyögök magamban, hogy nincs varázsütés, nincs olyan, hogy tegnap még szarul volt, ma egészséges. Ez várakozás mindenekfelett. Másrészt, beteg gyerekkel az élet -amellett, hogy bizonyos fokon állandó készültség- ugyanolyan.

Jankaszáva is ugyanolyan, és ilyenformán el nem cserélném 6 egészségesre sem... Hatalmas hisztérika, drámakirálynő. Mindent, de mindent utánoz, amit látott tőlem vagy akárki mástól csak egyszer is, azt képes újra és újra eljátszani akár hetekkel később is. Ugyanolyan remek megfigyelő, mint a bátyja, egész nap elvannak együtt. Természetes, hogy vitatkoznak, hisz testvérek. De nem bántják egymást a marakodáson kívül. Pusztán valamiféle önös érdekből, vagy szándékosan tuti nem tosszák egymást az ágynak. Talán azért, mert soha nem kértünk tőlük elnézést azért, mert a másik létezik:-)

...és volt még mamapapa. Amit nagyon szeret Benedek. Ami nagyon jót tesz neki, és ahol nagyon sokat tanul. Mert ott gyerek, nem kiskutya. Mert ott szeretik, nemcsak gondolnak rá. Hála szüleimnek. Nagyon jól csinálják.



Amúgy Benci igen, neki lett toszva az ágynak, és még mindig hihetetlen számomra, hogy mi indul el egy 3évesben, amikor ilyet tesz. Benefüle fájt nagyon.

De most jól vagyunk. Zoránnal. xoxo.

Benedek a beteg

Benedek 4 nappal ezelőtt lázasan ébredt, és ma volt az első nap, amikor nem 38 felett csipogott a lázmérő... Kisfiunk kétségtelenül férfi. Míg Jankaszáva lázasan egy bágyadt kisgyermek (Edi megfelelő jelzői), addig Benedek elesett, fejét-felemelni-sem-akaró, játszani sem akaró, beszélni sem tudó, nyöszörgő kisfiú. Nagyon sajnáltuk. Nagyon aggódtunk. Ő pedig tűrt, elképesztő sokat. Tűrte a hűtőfürdőket, a folyamatos gyógyszerezést, doktornénit, a tapogatást, nem hátrált, nem dacolt, nem mérgeskedett. Amikor a gyógyszertárba siettem a két kicsivel, Benedek már 39 fok volt, de szót sem szólt... Nagyon nagyon nagyon türelmes kisgyermek. Az antibiotikumra, ami egy fokkal talán még vacakabb, mint Janka Zinnat-ja, csak ennyit jegyzett meg: finom.

Mára olyasmi maradt, amit -remélhetőleg- rendez a normaflore pár nap alatt:-)))

Az Szdr-ra várakozásnak egyelőre vége, ami a nőcit illeti. Még mielőtt bármi végleges döntés, vagy akármi születne, nos, előjegyeztek egy újabb cysto-ra (legutóbb ugye ezév márciusban, vissza lehet olvasni:-( Időpont: október 26.

És hát, amiért ez a post megszületett, nem más, mint a kép maga. Janka és a 38fokos bátyja:-)))

xoxo, B.A.-nak ma különösen, felvillanyozott.

Benedek szerint a világ

A minap Benedekünk magához ragadta a fényképezőgépet, no meg a kezdeményezést, majd félórán keresztül koncentrált és komponált... ő ilyennek látja mindazt, ami körülötte van. (A válogatás természetesen csekély töredéke az összességnek:-)

Alkonyat lóhátról...

...fenti képnek adtam ezt a címet még hetekkel ezelőtt. Hosszú hetek óta nem is voltam lovazni. Igaz, a pacik elköltöztek azóta.

Nos, nem lehet távirati stílusban közölni egyes dolgokat, más esetekben viszont egyszerűen így a legkönnyebb nem-kifelé-élni, avagy a megfelelő érzéseket közvetíteni. A Férjem édesanyja meghalt. A gyermekeim egyik nagymamája. Azon a napon házasodtunk össze 5 évvel ezelőtt. Nincs kommentem, mert hiszen egyébiránt már 5 évvel ezelőtt sem jómagam szerettem volna felhajtást és körítést, úgyhogy nem volt ebben semmi. De ez tragikomikus. Tragédia, ugyanakkor hosszú és durva lefolyású betegségről beszélünk, ez másként nem lehetett. Sajnálom, hogy a gyermekeimet nem látja iskolásként, nem jön el többet hozzájuk, nem lesz ott, amikor ballagnak a középiskolából, és nem lesz jelen az esküvőjükün sem. Nem kapnak tőle több születésnapi és karácsonyi ajándékot, és nem fognak neki integetni többet. Beszélni fogunk róla. Mert egy nagymamát elvesztettek, de mindig fognak tudni róla, ha kérdeznek.

Nekünk jelenleg az a dolgunk, hogy a saját kis négyesünk dolgai menjenek tovább. Nekem feladatom továbbra is megfelelő hátországot biztosítani a Férjemnek, biztonságos otthont teremteni a gyermekeinknek, és úgy egyébként: élni az életünket. Ezirányba haladunk.

Még nem költözünk. Túl bonyolult ez ahhoz, hogy ezen a felületen beszéljek róla hosszasan. Elég az, hogy hitel itt, hitel ott, és hitel amott. Fedezetcsere. Átjegyzések. Fizetési és papírozási ütemezések. Ház befejezése. Munka van bőven, és nem feltétlenül kedvezőek az egyes dátumok. De majd haladunk, és mindenesetre várunk nagyon.

A temetés napján anyum vigyázott a gyermekekre, míg én Papival utolsó útjára engedtem anyósomat. Nem voltam távol sokat a kicsiktől, összesen talán öt órát 100km-re, de ennyi idő elég volt Jankunak, aki délutáni alvásából 39 fokkal ébredt. Anyum haja égnek állt persze, próbált... de a LÉNYEG ilyenkor mindig a kiscsaj. Meg a pontosság, gyorsaság és nem a jósolgatás, valamint a figyelgetés. Nem volt mese, még este be a miskolci kórházba. Baromi mázli volt, hogy bátyám is ügyelt, nagy segítség volt (mindössze 3 óra), anélkül el sem képzelem. Pisizacsit egyébiránt mostantól feltétlenül MINDENHOVA, mert alig találtunk a városban. Minta kevés lett, csak egy gyorstesztre volt elég. Szóval gyorslabor után nagy lélegzet: nem vese:-) Másnap azért hazasiettem a gyerekekkel, mert a láznak még nem volt vége. Volt következő nap részletes labor a gyerekklinikán Adrival, dejóóóó, hogy ott voltál!

Tehát két nap láz, két nap kórház után az az igazság, hogy életében először bagatell-beteg volt az én kislányom is! Végre:-) És hát továbbra is a legfontosabbak ŐK. Mindenáron.

Várakozunk

Épp dünnyögök magamban... városi vidék-fíling: fűnyírás péntek délben. Egyébiránt hallgatni szoktam, ha valahol este buli van, bírom az együttéléssel járó mindenfélét. Pláne, hogy magunkból indulok ki, és biza nem a mi családunk a legcsendesebb. De ez bosszant. A fűnyíró Embernek ráadásul szintén van babája, kedvem lenne kiszólni, hogy ő mikor alszik?! Kedvencem, ha moroghatok. Mingyá' vége, egyébiránt úgy tűnik, Jankaszáva vissza tud aludni hamarosan.

Ilyenkor kell azzal jönni, hogy 'vidéken' ugyanez lesz a helyzet. Hogyne, tetézve egy kis flexszel, kutyákkal, netán kakasokkal. Nem zavar. Egyikünket sem. Merthogy megyünk. A lakást eladtuk... hurrááááááááááá!!! Hurrá, mert hosszú várakozás előzte meg ezt az időszakot. Az időszakot, amire nem vártunk. Nem a sok munka, a sok agyalás, mert a terveink kész vannak, gyakorlatilag évek óta. A megvalósítás kissé nehézkes. Nem arra a helyre megyünk ugyanis, ami először (le)győzött bennünket, és nem is oda, ami másodjára megfogott. Megszoktam, hogy újra kell terveznünk. Azaz nem tervezünk, csináljuk. Ez remek hely lesz ugyanakkor, mert minden ott van, aminek lennie kell. Régi a döntés, hogy nem akarunk a fővárosban élni. Vannak szegletek, amelyek tetszenek, de ott vagy a köztársasági elnök lakik, vagy senki sem:-)

Az pedig, hogy eladtuk, a lehető legjobban alakult, és akkor most köszönet a résztvevőknek. Kicsit persze kettős érzés, mert nem a lakást nem szeretjük, ez az otthonunk, és mint ilyen, nyilván nehéz lesz itthagyni, de most máshol kell újrakezdenünk a közös életünket.

Addig a gyerekekkel dolgos-játékos-ügyintézős hétköznapok. A játékos része a legjobb. Janka és Benedek együtt motoroznak, ők a lakásban. Együtt pakolnak (szét- és el-), együtt esznek és alszanak, csúszdáznak és homokoznak. Benedek most már határozottan beszédfejlődik, egész mondatokban beszél. Mivel egész más sorrendben és ütemben haladt a lépcsőfokokon, így már meg sem lep, hogy helyén vannak a szavai, megfelelő ragokkal. Érzéseket fejez ki. Nadddddon-nadddddon, hatalmasan szereti Jankucit, ilyenek:-)

A kismacskával kontrollon voltam a héten. Életében először pisilt 20 ml-t a pisizacsiba. Itthon hiába vártunk másfél órát, úgyhogy undok módon felzacsiztuk, nyilván több szempontból rámjött a vinnyogás emiatt. Végül csak benne kellett bíznom. Ultrahang is volt, érthető módon semmi nem történt időközben, amitől változott volna a helyzet, így Szdr úgy döntött (amivel én teljességgel egyetértek), hogy tenni kell valamit. Jankát újra megműtik, ezúttal talán kíméletesebben. Nem szedheti az augmentint és a zinnatot istentudjameddig. Ha egyszer leállunk vele, azzal viszont újabb és újabb gyulladásokat kockáztatunk. Nem kell mondanom, mit jelentenek már az eddigiek is a veséjére nézve. Úgyhogy nagy sóhaj...

...és várakozás az időpontra, vagyis telefonra. Meg várakozás az ügyvéd telefonjára. Szóval, várakozunk... és csináljuk:-)

Milyen nyaralás?!:-)

Itt is meleg van:-))) Strand nincs, Jankaszávának egyáltalán nem, egészséges gyerekeknek sem - amúgy. Annyira nem. Egyébként őszintén: nem vágyom. Ahova vágyom, az messze nagyon, az odaút nem lenne zökkenőmentes, arra még pár év várakozás van. Ezzel kezdem, mert a leglényegtelenebb. Persze, többeknek a legfontosabb.

Problémánk akad bőven (vagy csak a helyzet eleve, ami a-reggeltől estig-egyedül-boldogulásból fakad, repedések az utcakövön, és mindenféle, ami döcögőssé teszi az utat), sokszor megállásra kényszerítve. Mert lehet nyavalyogni, hogy meleg van, lehet nyavalyogni, ha esik az eső és fúj a szél. Ha a számításaink nem jönnek be. Számon kérhet az is, akinek vélt elvárásai nem teljesülnek, válasz nemigen lesz. Tőlem nem. Mert bitang nehéz. És higgyétek el: másnak méginkább. Úgyhogy engem hagyjon békén az, aki elszámoltatni óhajt:-P

Hála Istennek itt van nekem a két prüntyőke, akik persze nemcsak boldogságot jelentenek. Jankaszáva kedvenc elfoglaltságai közül néhány: kukában kajamaradék felkutatása, pancsolás a kézmosó felett órákig, vasaló lerángatásának megkísérlése, és úgy egyébként minden leszedése, leborítása, felborítása és szétdobálása, ami az útjába akad. Mögötte és körülötte katasztrófa sújtotta övezet. Amúgy, főleg az étkezésekkel összefüggően. Énanyuci pedig porszívóval utána. Kismacska kétségkívül továbbra is; önállóan akar mindent, ha tehetné, egyedül zuhanyozna, és persze másfél éves a cica: rúg, karmol, harap, csikar, visít. Szerencsére.

Benedek rá-rászól, vagy pedig utánam kiabál: anyuci... gyereeee... rá kell szólni Ankuci... (aki ezidő alatt az asztal tetején fekve próbálja újraindítani a gépet). Naffiú beszél, dünnyög, mormog, MESÉL NEKEM könyvből, emlékezetből. 20/30-ig elszámol gond nélkül, 100ig felismeri a számokat és az órát tanulgatja. Szabályokat állít fel a szokásokból, és figyelmeztet, ha eltérni készülök. Ő mindig visszahoz.

Lovazás megy csodaszépen, a legjobban szeretem. Dórinak hála, a Gödöllői-dombság szebbnél szebb legelőit és lankáit, erdős részeit ismerhetem meg - lóhátról. Ez nem hobbi, nem szabadidő kitöltése. Még mindig arról szól, én hol lehetek úgy én, hogy eközben ne kelljen lemondani semmiről: sem magamról, sem pedig a gyerekeimről. Mert egy másodpercre sem akarom szem elől téveszteni őket. Így a legjobb. Legalábbis, az általam vélt legjobb. Amiről csak én dönthetek :-)

...és be sem fogja:-)

Benedek mostanában ébredéstől elalvásig dumál. Na nem amolyan édes-3-éves módjára, akinek írni kellene az aranyköpéseit, de nekünk ez is előrelépés, és valljuk be, hol tartott ő ezekhez képest egy évvel ezelőtt? Tehát beszélget: dünnyög, fegyelmez (-i Jankaszávát), morog, KÉRDEZ. Ugye... Kedvence természetesen anya ez mi? És a legjobb, hogy percekkel később ugyanarra mutatva apa ez mi? Úgyhogy mostanában úgy autózunk, hogy minden egyes útjelző/közlekedési/egyéb táblát és jelet el kell magyarázni. Visszakérdezek: mi mi? Hát az... piros kifli... (Jobbra kanyarodni tilos!)

Természetesen anya nem figyel 24 órán keresztül, és természetesen megpróbálom minden alkalommal lerázni magamról a gyermeket azzal, hogy majd később megbeszéljük vagy gondolkozz rajta, hátha eszedbe jut:-) Kedvenc válaszom mégiscsak az, hogy anya sem tudja... Legújabban rájött, hogy van nevem:-) Ez főként nyilvános helyeken a következőképp zajlik: anyaaa...(semmi reakció részemről, immunis vagyok)...anyuciii...(deédi, folytasd csak)... ENIKŐŐŐ! Jankaszávát ki ne felejtsük, ő pedig megpróbál ismételni. Továbbra is apa-apa-apa a kedvenc szava:-I

Éldegélünk tehát. Itt is meleg van, amikor nem szakad az eső. Itt is küzdünk az alvással, avagy nem-alvással, a szemfogakkal, az evéssel, és nem-evéssel. Evéssel is az a legnagyobb gond, hogy gyermekek nem azt szeretik, ami leginkább jó lenne az anyjuk szerint. Gumicukor ebédre, igaz? Mi abban a rossz?

Múlt héten a munkahelyemen jártunk, hja, hármasban. Ismét szembesültem azzal, hogy aki megismert gyermektelen (netán párnélküli) Eniként, annak olyan látvány lehetek két gyerekkel az oldalamon, mint egy zöld embernek a fehér. És nekem ez (most már) a természetes. A kétgyermekes anya-kép. Mégha ki-kiszállok is belőle pár órára, ez hozzámtartozik. Nemcsak mások szerint, de elsősorban önmagam szerint, a tükör szerint. Úgyhogy felszaladt a szemöldököm, amikor értetlen pillantások kereszttüzében találtam magunkat. Hát persze, hogy ők is jöttek, szögre nem akaszthatom őket, ha kilépek a lakásajtón. Hozzám tartoznak. És milyen jó, hogy ott vannak velem.

Így megyünk mindenhova. Olykor virágokat vásárolni (és virágföldet, meg balkonládát), máskor bankba vagy házat nézni.

Újratervezés egyébként sikert aratott, de még mindig lakást árulunk... áááá.

Egy esetben vagyok egyszálmagamban. Szombat délelőttönként, amikor lovazni megyek. Tudom, titkon talán már vágyom is, hogy családos program legyen, de egyelőre így van jól, és én így élvezem.

(Még mindig) Tanulom magamat

...mert újrakezdeni nem lehet... mert az időt megállítani nem lehet... Ugyanakkor naponta rá kell döbbennem, hogy jobb is. Minden nap minden perce tartogat új esélyeket, és hiszem, nagyon hiszem, hogy sosem tudhatod, mi történik a következő pillanatban. (Velem megtörtént, már csak ezért is:-) Ja, és ez most nem ama élj a mának, faszagyerek vagyok - sugallat. Szóval továbbra is sodródunk, ami persze jelenti azt is, hogy elsiklunk dolgok felett, elzárkózunk bizonyos kérdések elől, nem magyarázzuk a megmagyarázhatatlant (mármint, hogy miért így, és nem úgy...), vagy nem hozunk döntéseket. Máskor pedig, amit eldöntöttünk hónapokkal ezelőtt, holnap újratervezzük.

Ezért nem írok mostanában. Meg amiatt sem, mert nem akarok olyanná válni, akiktől herótom van nekem is, Edinek is (itt ki is fejtette). A hétköznapok változatlanok. Benedek eszik-alszik-játszik, szót fogad és ellentmond. Még mindig nem derivál, és még mindig nem beszél semmilyen nyelven, a magyarral próbálkozik, és ez leginkább arra hasonlít, mint amikor én próbálok németül beszélni. (Szóval nagyon döcögősen.) Kétségkívül fejlődik, de többnyire ezt én élem meg, apája pedig észre-észreveszi.

Jankaszáva változatlan, hála Istennek! A héten kontroll volt, a veseambun. Tehát ez már új hely, új orvos, egy kicsit mást kaptunk. Elvárásaim már nincsenek, legalábbis megfogalmazottak semmiképp. Üdvözlöm a lehetőségeinket, hálás vagyok az odanyújtott kézért. Újabb 3 hónap, amíg figyelünk, várakozunk, illetve reménykedünk, hogy a jelenlegi állapot nem változik (rosszabb irányba, azaz nem lesz akut a helyzet újra). Más gyógyszereket kap, nem havi, hanem kétheti váltásban. Lényegtelen. Nekünk ez csak annyit jelent a mindennapokban, hogy ne felejtsük azt a napi 4ml-t felszívni/betolni. A lányka odaadó és remekel. Ma például sikeresen elindult hálózsákban, orra esett. De nagyon. Sírni meg csak kicsit sírt, és hiába teszteljük óránként az orrocskáját (megkocogtatjuk/-csavargatjuk/-nyomkodjuk), csak kacag. Kacag a dagadt orrával. Mostanában próbálkozik úgy járni, hogy az eget kémleli, és ez irtó vicces szokott (neki) lenni. Csajos kislány. Fél a magasban, ezért vele nem lehet repülőset játszani, belőle nem lesz űrhajós... tériszony már a csúszda tetején. Visítás, ha ránéz egy kutya... Érdekes azonban, a lovak bejöttek. Szeva anya. Az apját önfeledt visítással és apa-apa mantrával üdvözli este nyolckor, nekem bezzeg egy anyát nem mond. Hja:-))) Amúgy nincs jobb, mint amikor csak úgy odajön hozzám, átölel, ölembe hajtja a göndör fejét, majd megy tovább, dolga van mindig...

Tehát róluk annyit akartam írni, hogy nem egyszerű dolog a gyereknevelés. Mert kiömlik a tea, és gabonakörnyi területet lep be a morzsa kekszenként. És rendkívül nehéz annyit mondani, hogy kiömlött a tea, fogni egy szerencsétlen papírtörlőt és felitatni, majd felmosni (mert ragad, hogy szakadna rá az ég!). Gyakorlom. Mert ez az egyszerűbb. Mégis zsigerből valami más jön. Csapkodás, hisztérikus kirohanás: 'drága édes egyetlen kisfiam... (sértegetés:) mért kell állandóan pörögni a pohárral a kezedben, mért kell mindig lököttnek lenned, (figyelmeztetés:) óvatosan kell, tudod, vigyázz, ne úgy, (hegyi beszéd:) mondhatom én neked ezerszer percenként, pedig csak egyszer kellene felfognod és egyszer kéne azt csinálnod, amit kérek, (fenyegetés:) szóval, ha még egyszer meglátom, hogy itt téblábolsz a pohárral...' Folytassam?! Szóval gyakorlom a tea feltörölgetését. Nem(csak) türelem kell ehhez. Felejtgetem a mért-et, az egyes szám második személy használatát, inkább csak kijelentek.

A költözésről nem beszélek, mert egyelőre még mindig áruljuk a lakást. Ennek nincs gazdasági válság-oka. Én sem váltam szentté azért, mert van egy beteg gyermekem. Szóval. Majd lesz ez is, amúgy újratervezés alatt, de jó lesz.

Velem pedig még annyi van, hogy hetente egyszer azzal tölthetem az időmet, amire vágyom 20 éve, de csak most kezdtem el. Valami, amelyben egyedül vagyok, hogy együtt lehessek a gyermekeimmel, és így ők is részeseivé válhassanak. Valami, amihez nem menekülnöm kell, csak jelen lenni. Remek oktatóim vannak. Nimfának is sokat köszönhetek, mert gyakran képes együttrezdülni. Nimfa egy kanca. Amúgy szépséges, okos, együttműködő, és még annyit róla, hogy egy másik kancába szerelmes. Van ilyen. Nekem már most barátom.

De még rengeteget kell tanulnom...;-)

Sis-/Brotherhood

Mindenféle megjegyzés nélkül...

45 óra a világ végén

Őszintébb mosolyok, önfeledtebb kacajok, csillogóbb szemek, egészségesebb tekintetek, szívből jövő és időben érkező ölelések - Benedek és Jankaszáva két napja. Két napra az ország legeldugottabb szállodájába vonultunk családilag. Együtt, hogy mindannyian egyszerre legyünk részesei mindannak, ami számunkra szép, nyugodt, kellemes, rusztikus... nem-hétköznapi, ám mindennaposan vágyott, és aminek -lássuk be- semmi köze a luxushoz. Emlékeket gyártottunk. A pusztán, a legelőkön, a hangyaboly felett, tavasziszélben és napsütésben. A gyerekekért tettük, de nyilvánvalóan rólunk is szólt. Mindkettőnknek ki kellett lépnie a menetből, ami amellett, hogy szükségszerű kikapcsolás, nem biztos, hogy meg is nyugtat - kellett a leoldáshoz 24 óra, és lássuk be: voltak csatározások. Még sokat kell tanulnunk. Tanulni kell nem-gondolni az itthon hagyott leukocytákra, tanulnunk kell elengedni aggodalmainkat, vagy legalábbis magunk mellé tolni. Ami valamikor ment természetesen. Ez akkor lenne kivételes, ha nemcsak az életünk része lenne két napra, de az életünk maga lenne. Életmód. Egyelőre eltettük. Azt hiszem, mindannyian kaptunk valamit ettől, de az igazi és legfontosabb mégiscsak az volt, hogy együtt lehettünk. Együtt élhettünk meg mindent. Nem felejtem el Benedek arcát, amikor lóra ültem. Vágyakozással teli őszinte rácsodálkozás és aggodalom keveréke. Így csak ő tud nézni. Jankaszáva ártatlan és félelemnélküli érdeklődése; imádja a pacikat és a szürkemarhákat, kétségkívül.

Itthonra maradtak a képek, és a gyerekeink arca. Ott vannak az élmények a vonásaikban, na meg a napsütötte pofijukon! Arról nem is beszélve, hogy Dibde másról sem beszél, mint Sebiről, A Lóról, akinek megköszönhetem, hogy valamire rátaláltam...

Kimozdulunk

Épp egy héttel ezelőtt kellett volna azt írnom, hogy tökéletesen pompás napunk volt: Benedek, Jankaszáva és én. Egyik kedvenc helyünkön, a Kopaszi-gáton. Az első kiruccanásunk, az első kirándulásunk, az első együttlétünk... jó időben. Szavakkal leírni nem tudom azt a szorongásos és krónikus állapotot, amikor kórháztól kórházig létezünk. Tehát ez most a kezdet. Valami jónak végre.

Lezárva - piha!

Ma megkaptuk az újabb zárót. Majdnem nem, hisz a tegnapi pisiminta kevés lett (igen, amit két órán keresztül gyűjtöttem háromvarjúkaszál-t dalolászva milliószor, mert az beválik, mosógép tetején), így az eredmény nem volt biztos, vagyis tuti negatív. Pedig már majdnem kiszedték a branült a macskadékból, és hittük, hogy vége az intravénás ab-nek nap mint nap. Várunk még... hátha kell még... gyors döntés; újabb pisiminta - most! (Vazzameg, a 3évesem jutott eszembe kapásból, akire mamapapa vigyáztak, de kitudjameddig?!) Erre jön Jankaszáva, az én Jankaszávám, és belepisil 5 perc várakozás (hja, ordítás) után egy kémcsőbe. Én kishíján sírva fakadtam (ilyenen!), Krisztadoktornéni pedig legalább akkora szemeket meresztett, mint én, persze szintén örömében. Ami jó. Merthogy szombaton együtt kínlódtuk végig a pisire várakozást zacskóval. (Nem mesélem el, hogy néz ki a cica bőre azóta is, jajjj!) Nagyon remek és összehangolt munka vette kezdetét, ez az elmúlt napok rémségeit is feledtette valamelyest. Kémcsőpisi nővérke által laborba szaladt sürgősen. Szóval a lányka kapott egy ágyikót arra az esetre, ha aludna, merthogy közel állt. De a fejét már nem tehette le. Döntés: mehetünk! Labor teljességgel elfogadható eredményt dobott. Branül ki, doktornénivel szavak cserélése és köszönöm és viszlát és folytköv és majd. Hozzájuk megyünk vissza 5 hét múlva, addig is, másik ab-t kaptunk, elvileg a büdösbacit ez képes hókonnyomni. És egy rövid PS: Mdr-t kinőttük. Vagy túl-/:-S

Szóval végre itthon. Tanulhatunk egy kis beleegyezést. (Én arra kértem Benedeket, tanítsa kishugát igent mondani, ez lett belőle...)

Vesegyulladás III. - azaz vándortábor a köbön

Nem vicc. Ironikus, de nem vicc. Azt hittem, soron következő bejegyzésem végre nem a Janka-anamnézis újabb fejezete lesz. Arról akartam írni, hogy az izotóp-vizsgálatnak megvan az eredménye, és megintcsak nem vezet sehova azon túlmenően, hogy ezt tudtuk. (Egyébként kb ennyi.) Azért azt elmondom még, hogy remek napom volt a gyerekekkel pénteken. Elautóztunk hármasban a ferihegyi Müllerbe, szeretek ott lenni, arra menni. Mindenki nyuszi-lázban tombolt, bennünket leszámítva. Benedek kapott egy újabb matchboxot (húdemeglepő), ezúttal egy rikító sárga gyerekmentőt választott. Szávalánnyal a sminkcuccokat pakoltuk. Illetve ő pakolta le, én vissza. Tényleg remek volt, röhögtünk nagyokat. Amúgy igyekeztünk szombatra már csak egy kis bevásárlást hagyni, minden rendben volt, alig vártam, hogy jöjjön a hosszú hétvége, tán belefért volna egy Kopaszi idén először vagy hasonló.

Aztán mindenféle különösebb dráma nélkül Janku produkált szombat hajnalra egy 39 fokos lázat, csillapítás ellenére sem ment 38 fok alá reggelre. Ok, gyakorlatilag a szokásos menet: betadine, pisizacsi fel, gyors összepakolás (csak a legfontosabbak, ami egy napra kell - további két napi egyebek pedig gondosan az ágy közepére téve, szükség esetére), két gyerekkel el Klinika. Nem sokat agyalt az ügyeletes doktornéni, mire eldőlt, hogy maradunk. (Pár óra kérdése, újabb két sikertelen pisizacsi, majd katéter után. Szokásos.) A neurológián. Aki átvette a veséseket hétvégére. (Harmadik vesegyulladás a harmadik osztályon, ugyanabban az intézményben.) Hurrá. Mármint ők nagyon nagyon örültek a soron következő újabb-nem-neurós betegnek. Láz szombat estig kitartóbb volt, mint mi. Jankuc tűrte ügyesen, mint eddig is, mindig. Ordított, amikor kellett (szóval a katéter és a branül, na meg a fehér köpeny láttán kötelező!). Anyjalánya. Anyjafia és Apa még visszajöttek kora este a többivel, motyóval, persze. Nehéz pillanatok ezek. Ja, az integetés, meg az anyamaradAnkuval.

Anyának joga a gyerek mellett lenni. Amúgy elvárás. Szóval szaranyának érez(het)tem magamat, amikor 40-óra-ugyanabban-a-bugyiban-létezés (azaz vizet csak a budiban láttam), széken-egész-éjjel-magam-elé-bambulás (nem volt lehetőségem kiborulni) után kissé elindultak a könnyeim, amikor mértem egy 39,6ot. Rögtön jött az anyuka higgadjon már le - csak lázas a gyerek, majd rendbejön... olybá' tűnhetett, kiakadtam. Mert valami olyasmit mondtam, hogy 14hónap alatt egészen pontosan ez a kicsit-lázas-a-gyerek-de-majd-rendbejön állapot harmadjára fordul elő folyamatos ab szedés mellett. És kifogytam a türelemből, kifogytam a higgadtságból, kifogytam abból, ami miatt én klassz anya lehetek ilyen helyzetekben. Amúgy Janka 14 hónapos, de ez, a harmadik vesegyulladás az elmúlt 8 hónap termése. Úgyhogy ezúttal a kályhától kezdhettem, mert bár láthatták és tudhatták volna, nem tudták. Nem tudom, pontosan hol és hogyan áramlik az infó, de nagyon gáz. Volt más is, ami nagyobb gáz, de ez már csak ilyen. Mármint bekerülni az egészségügyi malomba és benne őrlődni. Haha. (De hiányzott nekem Adri és Pannidoktornéni, sok volt a gondolat, köszi!)

Második éjszaka kiosonhattam egy cicamosdásra (hatott a szaranya-effektus), ezt követően pedig lefekhettem a földre. Aludtam, mint akit fejbetosztak. Legalább 3 órát. Janku remekelt, mint mindig.

Hétfőn megkérdeztem az ügyeletes doktorbácsit, hogy mi a feltétele annak, hogy hazamenjünk?...feltétel nélkül hazabocsátott bennünket, így nem kellett leköltözni a veseosztályra újabb pár napra. Nem vicc, de ironikus lett volna. Ma már csak bementünk brulamycinre. Iv. Megyünk holnap is, meg aztán, utána pedig meglátjuk. Nehéz döntés volt ám hazajönni, szülőként. De az anyja vagyok Jankaszávának, ez irányból pedig egyértelmű:-DDD

Hogy van? Jól. Mosolyog, sikítozik, pakol, hisztizik. Nőci. Működik, jól. Ja, hogy mi lesz? Kérdeztem a doktornénit, aki felvett. Válasz: kislányoknál a vesemedence-gyulladás gyakori, ráadásul neki van egy erre hajlamosító rendellenessége is... Mit válaszolhattam volna azon kívül, hogy ahan?!

Ja, még valami. Nyuszika megtoszhatja!*@#**** Merthogy még a legszarabb pillanatokban is volt min mosolyogni. Köszönöm.

Azt nem mondtam...

...Benedekről, hogy számomra érthetetlen, és nem 3-éveshez-mért érzelmi intelligenciával rendelkezik. Azt, hogy ledöbbenek azelőtt a gondoskodás előtt, amit képes nyújtani; óvja és védi a kisebbeket. Mielőtt még azt kezdeném fejtegetni, hogy egy angyal, nos... nem. Számos alkalommal rá kell szólni (khm...kiabálni) ugyanis, hogy édesfiam, anyád is lapáttal veri a fejedet?! Nem? Akkor légyszi te se próbálgasd a hugodon... Úgy egyébként... Szó nélkül megy fürdeni, mert tudja, hogy az azt jelenti, apa nemsoká' haza. Órákon keresztül rendezgeti a matchboxait szobába zárkózva, hogy Anku ne férjen hozzá. Először gondoltam, teljesen normális 3 évesként működik (önző kisördög:-), mire egy alkalommal rákérdeztem, ugyan, mért nem engedi a kiscsajt is játszani...válaszként elmagyarázta, hogy a kocsik kicsik, és az nem jó, Anku lenyelheti a kerekét és egyebeket. Szóval sorba állítja őket szín szerint (lila és kék a kedvence még mindig), megszámolja őket 3x. Tízig számol, igen. Az utakon messziről (oldalról, elölről, hátulról, akárhogy) megismeri az Opeleket (lényegtelen, hogy F vagy G Astra, avagy 15 éves Corsa), felismeri a Fordokat. Ja, mellesleg elnavigál egyedül a youtube-ra, ahol rákeres a Cars-ra. No komment. Megköszön mindent, pláne, ha az a valami gumikocor (=gumicukor). Kérés nélkül kezet mos evés előtt, (közben:-) és után. Trixiék Monknak hívják. Ja, és őrzi Zsófiát is rendületlenül, ugyanúgy szemléli, mint annak idején Jankaszávát. Mondom, 3 éves. Akárhogy is működik. Az enyém, a miénk.

Pénteken, amint látta, hogy a kicsilányt öltöztetem, majd cipőt húzok, egyértelműen kijelentette, hogy anya-Anku el kokobácsi... Tehát miért is kellene elmagyaráznom ennek a 3 évesnek, mi történik körülötte, ha ő azt veszi, érti és értelmezi. Jankaszáva ismét hősiesen túl egy izotópvizsgálaton (DMSA). Csak azt mondom, hogy amitől tartottam, attól nem kellett volna. Tényleg különösebb rögök (és rönkök) nélkül ment a bejelentkezés (mostakkorhova?) - branül be - radiológiai klinikára át és várakozás - izotóp be - branül ki - 3 óra várakozás. Mert ettől tartottam. Meg attól, hogy pisilnem kell. De még az is sikerült (2x), viszont nem tartozik ide, hogyan:-DDD Na most, ezek után már fel sem vettem, amikor asszisztencia zúgolódva megjegyezte, nyugtassam meg valahogy a vákuumágyba szorított és ordító egyévesemet. Aki felett csak álltam. Engedtessék már meg, bocs. Úgyhogy ordított. Kitartóan. Aztán vége lett. Eredmény szűk egy hét múlva. Ami csak egy eredmény, úgyhogy senkinek nem kéne a körmét rágnia;-)

A legjobb, hogy utána még sikerült is visszatalálnunk önmagunkhoz. Csodás nap volt.

Jankaszáva, azon a napon


Annak a napnak a legjobb képe természetesen az emlékeimben él.

Tavaszodik, tavaszodik...

Editől (is) mindig azt kérdezik, hogy bírod?! És te, Memme?:-))))))))))))) És akkor itt földön fetrengős smiley. Mert mit kéne tennem? Speciel a harmadikról kiugrás morbid, és felfognának a bokrok. Én sem tudom, hogy vagyok képes létezni anyák és anyósok által napi szinten ideszállított koszt, házvezetőnő, sofőr és természetesen nörsz nélkül... Működünk. Amúgy nem akartam postot. Csak egy együttérzést és füstjelet továbbítani. Mert mi remekül. Pénteket várjuk. Ezzel a nővel, aki nem mindig göndör;-)


Hétvégén voltunk odafent. Szépséges. Lesz. Már nemsokára...

MCU - ismét

Tegnap túléltük 16-át. Jankaszávának cisztográfia volt előjegyezve; mentünk kettecskén, én (el)olvastam, bólintottam, aláírtam, kezet szorongattam, mosolyogtam, összetalálkoztam (Adrival, Zsuzsival, és még egy régiBrigivel is), majdnem-sírtam, kétségbeestem, ami még mindig nem látszott. Na de, nem rólam szól... és most sem.

A cisztográfia egy hólyagfeltöltéses vizsgálat. Katéteren keresztül töltik a páciens hólyagját, és uh-n, illetve röntgenen figyelik a visszafolyást. Esetünkben hurrá!, mert nincs reflux. Szóval hurrá!, nem visszafolyás okozott gubancot legutóbb. Lánykám bátor gyerek, mozdulatlanul tűrte a matatást. Nem rossz, hisz eleve a hátára fektetés traumát okoz neki az elmúlt időszakban, inkább nem mondom, hol folyt rólam a víz... Profasszony oktatott (igen, volt bent a 2-3 asszisztensen/nővéren, orvoson, rajtam kívül még 5-6 külföldi medikus), így több ízben megkért arra, hogy halkítsam le a gyereket (elvégre én vagyok az anyja, és hogyhogy nincs valami kedvenc játéka, amit ilyenkor jolly jokerként bedobhatok, nincs egy cumija?! - az ujjacskáját meg szegénygyermek zavarában nem találta). Nem mondtam semmit. Azt nem mondom, hogy felhorkantam, sem röhögni nem tudtam. Mégcsak nem is bölcsességemben hallgattam. Egyszerűen csak hallgattam. A medikusok pedig meghökkentek, zavartak voltak, nem tudtak hova-nem-nézni. Jankaszáva pedig torkaszakadtából üvöltött. Mégiscsak ott turkáltak, ahol kevesektől tűri el az ember lánya... premier plánban. Félidőben sleppel együtt átcsoszogtunk a röntgenbe, hogy ott is jól lássuk a nagy semmit...

...szóval a reflux nem igazolódott, hurrá. Várom a 26-át, amikorra szintén előjegyezve a kicsilány, majdan izotópra. Remélem, senkit nem kell agyonütni anyagért:-S Mdr kétségek között, szerinte még mindig értelmetlen egy egyévest alávetni ennek, értékelhetetlen eredmény, és újabb macera, illetve semmi pluszinfó. Mindegy, 26-án nem vele találkozunk, a csecsemőn kell jelentkeznünk. Ahol feküdtünk a pyelonephritisszel. Hurrá.

Ez most nagyon hurráoptimistára sikeredett:-DDD

Mondhat nekem bárki bármit, itt a lényeg:

Jól vagyunk

Vagyis így vagyunk... képekben és mozgóképekben...:-)



Benedek rajzol, amit nagyon szeret. Emellett még színezni,...





...igen-t mondani (nem vicc, eddig ez a szó a szótárában nem volt jelen)... és slusszkulcs-ot.





Jankaszáva dumál... álló nap. Néha alszik (kicsit).
Amúgy pedig... várjuk a 16-át és a 26-át. Én igen.

Zárójelentés

Ma hivatalos elbocsátást kaptunk. Az első igazi tavaszi napsütésben. Hálás köszönet, hogy olyan emberek között lehetünk, akik gondoskodnak, akik türelmesek és vigyázva figyelnek, követnek bennünket a kezdetektől. Mondtam a doktornéniknek is, amit itt: rájuk merem bízni a gyermekemet. Valljuk be, nem akárkire, nem mindenkire. Rájuk vakon. Köszönet a bizalomért, a bizakodásért... Hazafelé beugrottunk a régi osztályra. Minden a régi, köszönöm:-)

Ők a Jankagyógyítók, akikkel Jankaszáva nélkül nem találkozhattam volna (Pannidoktornéni és Adridoktornéni-karjában a lánykával). Nagyszerű emberek.


A közeljövőben további két vizsgálat, és hát... amiért érdemes itthon lenni:


Mai nap sok egyéb tekintetben is pompás: BOLDOG 4. SZÜLETÉSNAPOT, LILI!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

So far so good...

Remek napunk van. Mert bár szakad az eső, és a Klinika udvarán épp azon méláztam, hogy ilyen időben biza csak valami agybomlott visz ki szándékosan gyereket levegőre, nekünk akkor is feladatunk van. Vesegyulladással. Volt benne valami mókás, én pedig szeretem a groteszk dolgokat. Jó volt, mert volt egy klassz beszélgetésem Panni doktornéninkkel... Őt is ismerjük a kezdetektől. Valami ilyesmiről beszélek, amikor azt mondom, hogy a Jankaszávával történtek egészen kivételes helyzetekbe kevernek bennünket, és nagyszerű dolgokat élhetünk meg ezáltal - mindannyian. Hálás vagyok ezekért a pillanatokért.

Remek napunk van. Van egy egyedülálló és megismételhetetlen, valamint egyértelműen pótolhatatlan ember az életemben. Akitől tartást tanultam, valamint (el)viselni, tűrni... küzdeni mindazért, amit megálmodunk, és hinni mindenben, amit csak elképzelünk. Aki a kedvenc könyvemet a kezembe adta, amikor azt hittem, már semmi nem érdekel ezen a világon. Aki mindvégig (ki)tart, véd és támaszt nyújt. Köszönöm Papi!

BOLDOGSÁGOS (60.) SZÜLETÉSNAPOT!

Megkövetem magam

Melodrámát lezárom. Érthethő módon nem voltam tegnap (és az elmúlt napokban) szokásos szarkasztikus hangulatomban, így sikeredett előző post amolyan keserédesre.
Jelentem, nem a bűntudat szülte gondolataimat, hanem a sok agyalással eltöltött idő. Abból pedig jutott bőven. Mert ilyesmire nem lehet felkészülni, mert ilyen esetekben (sem!) nem értelmezhető, hogy valaki gyakorlott. A készenlét tulajdonképpen épp az ellenkezőjét takarja, hisz nincsenek egyértelmű jelek, nincsenek 12-lépések, amelyeket gondosan betartva biztosak lehetünk magunkban. Hidegzuhany ez egy anyának. Tudom, hogy amit ember megtehet, azt megtettem. Emellett érzem, hogy olykor az ember túllihegi saját határait, mert bizony olyankor határozottan kibír még kétszer annyit. És legutoljára, de nem utolsó sorban, nem szabad, hogy bármi is rólam szóljon. Nem rólam szól ez, hanem Jankaszáváról.

Tehát megkövetem magam, mert ő kivételes. Ha a branül nem lenne a kezében, azt mondanám, elemében van. Tornádóként söpör végig a lakáson, főleg négykézláb. (Bár ma a megszokottól eltérően megfontolás nélkül megtett két lépést, majd azon nyomban fejre is bukott, rögtön ezután pedig elkezdett röhögni.) A kezelése remekül halad, nem reagál rosszul. Bontja a berendezést. Ma pl a fecskendőt addig babrálta, amíg ki nem szedte a pumpából:-D Kacag és viháncol, tényleg elképesztő. Olyannyira, hogy feltettem korábban a kérdést, biztosak-e abban, hogy nincs semmiféle izgágaság felsorolva a mellékhatások között. Szoooo, eltekintve a kegyetlen, kínos és valóban fetrengős első 30 órától lányka jelenti, tökéletesen van.

Mi pedig várunk két további vizsgálatra.

(Ezúton is köszönet Férjemnek, gyermekeim apjának, hogy tűri és bírja az itthonlétet, valamint az ezzel járó gyerektúltengést - nincs ehhez hozzászokva. Én viszont jókat autózom a városban kettesben a nőcimmel, délután pedig könyvtárba, avagy boltba megyek a fiammal. Tényleg jó.)

Vesegyulladás II.

Amikor már tavaszt érzek a zsigereimben...
Amikor már kezdünk felengedni hónapokig tartó görcsös állapotból...
Amikor már kezdünk fellélegezni a levegőtlenségben...
Amikor már nem ránt össze bennünket minden egyes nyűgös nap...
Amikor már nem figyelünk fel minden Jankasírásra...
Amikor már olyannyira kimerítenek a mindennapok, hogy azt érezzük, nincs tartalék, nincs több bennünk, nincs honnan meríteni...

Akkor közbelép a Teremtő, és valami olyasmit mond, hogy de, lányom, elbírsz te többet is..., mert van egy remek lányod... látom, hogy van kitartásod, és ketten ti elbírtok mindezzel. Ad hozzá családot a háttérbe, ad barátokat hátországnak és támasznak. És igen, újabb pofon, hogy ez is az életünk. A készenlét.

Vasárnap először éreztem igazán a tavaszt. Mindannyian éreztük. Egynapos hétvégét kaptunk, így terveztük, hogy kiélvezünk minden egyes pillanatot a gyerekekkel együtt. A kicsilány viszont egész éjjel lázasodott (39,2-t mértem). Reggel nem sokat tanakodtunk, doktornéninkkel történt rövid egyeztetés után úgy döntöttünk, irány a Klinika, kell egy pisilabor. Pisizacsit még itthon feltettük, hátha... Kaptunk támasznak Adridoktornénit, ezer hála, hogy ügyeletes volt, ő vett fel bennünket. Legalább nem kellett a kályhánál kezdeni. A sors fintora, hogy az USI-t kinőttük régesrég, a veseosztály pedig érdeklődés hiányában (hola magyar eü-i gazdasági viszonyok) zárva tartott a hétvégén:-S Így kerültünk csecsemőosztályra, baba-mama szobába (köszi, Adri). Így maradhattam Jankaszávával éjjel-nappal. Gyakorlatilag volt két székem, kihúzható ágyam, volt pelenkázónk, egy szekrényünk - nekem a kórteremből nyíló saját zuhanyzó és wc. (A szigorú leltár csak összehasonlításképpen; épp két évvel ezelőtt voltunk Bencivel ama másik nagyszerű kórházban - 10 ágyas kórteremben, ahol bár maradhattam a gyerek mellett, de állva, vagy ha szerencsém volt, szereztem sámlit, neadjég, kettőt - ezért komoly harcok dúltak anyuk között esténként. Nemhogy saját fürdőszoba, de egy közös pult sem volt... förtelem. És törődéshiány. És figyelmetlenség a köbön.)

Mivel két pisizacsi is sikertelen eredménnyel zárult, így sor került a katéterezésre. Kezdetét vette a beleegyezés. Elfogadtam, hogy zárt ajtók mögött bökdösik, macerálják. Nem akarja hallani az anyai szív az ilyenkor oly egyértelmű ordítást, de bevallom őszintén, látni még szarabb. Nem vágom magamat a földhöz, hogy márpedig a gyerekem mellett a helyem, mert nem ott van. Van, amikor hátráltató tényező a háttérben sziszegő anyu. Ez ilyen. Ez is ilyen.

Amikor akárki a pokolról beszél, illetve szenvedésről beszél, az nem látta a saját gyerekét megfeszült testtel vonaglani. Az nem látta a saját gyerekét fájdalomtól eltorzult arccal könyörögni. Az nem tudja, milyen, amikor az egyéves első szava a nem! (aminek semmi köze a dacos ellenálláshoz). Nos, ez az én poklom. Szávalány több mint egy napon keresztül gyakorlatilag letehetetlen volt: ölben aludt, karban nyugodott, karjaim közt üvöltött. Hivatalos megfogalmazás szerint csak a harmadik branül lett sikeres. Nemhivatalos, és nyilván elfogult szülői nézetem szerint pedig több ízben hallgattam, hogy mennyire nyűgös ez a gyerek, nincs a branüllel semmi baj, jól vezet. Az egyéves kicsilánykának két vénája ment szét, azért ordított. Azért ordított, mert a vesegyulladása mellé még a vénák gyulladásával is meg kellett küzdenie. Tehát, ha valaki nyűgös volt, az csakis én lehettem. Főleg, hogy órákig tartott egy-egy branül cseréje. Mármint, amíg jöttek és vitték. Adridokinéninek ismét csak hála, amiért a legnehezebb pillanatokban megtalált. Mindig jókor.

Mielőtt bántanék akárkit, aki gondoskodott, aki figyelt, ellenőrzött és őrködött, egy rövid megjegyzés - ez nem az USI, ahol azelőtt feküdtünk. Az emberek sem ők... Voltak ismerős arcok, voltak ismerős mondatok, köszönet érte. De...

Továbbra is alkalmazkodtam. Beszámoltam minden pisis pelenkáról, minden elrágcsált kekszmorzsáról, megosztottam a nagy titkokat, miszerint itthon sem iszik/eszik többet a lányka. Legalább tanultam újat, tudom, mi (lett volna) az elvárt. Kedden egész nap görcsben mértem a lánykám lázát. Szerencsére egy éjszakai epizódot leszámítva láztalan volt, így a korábbi döntés értelmében hazatávozhattunk papírral a kezünkben. Egyébként kedden már bontotta a berendezést a kiscsaj. Anya ki is kapott, amiért mindenhez hozzányúl a lányka, elállítja a pumpáját, és hasonlók. Hja, egyéves:-)

Tegnap, azaz szerda óta pedig járunk vissza likacin-infúzióra. A branült pedig hordjuk magunkkal, itthon vigyázunk rá. Valameddig. Tegnap régi csapat verődött össze a kezelőben, Mdr-unk is befutott, aki mindvégig figyelemmel kísérte Jankaszáva állapotát és helyzetét. Tudom. Na meg a doktornénik, akik felé némi bizalmat kezd táplálni a nőci. Lassan enged.

Mondanom nem kell, hogy egyéves korának megfelelően szorong minden ismeretlen helyzettől. Páni félelemmel konstatálja, ha magára hagyom egy percre. Fél mindenkitől, üvölt, ha ránéz egy virágszál. Egyemmeg:-) Meg kell jegyeznem, hogy hazatérve helyreállt a belső béke és egyensúly. Benedek szereti, óvja a hugát. Egyébként is megzuhant, amikor magára maradt. (Nem érdekelte, hogy a bejárati ajtón kukucskálva csak a kórterem ajtaját láthatja, akkor is tudta, hogy ott van mögötte Anku, engem pedig küldött vissza mellé könyörögve.) Nem hagyom magára, de igen, másról szól ez a létforma, mint bizalomépítésről. Ismét bebizonyosodott.

Azt olvastam a minap, hogy ami egyszer megtörténik, az talán soha többet. Ami viszont kétszer, az már megtörténhet újra bármikor. Valami ilyesféle létformában tengek-lengek. Aki hozzám szól, az megkapja, hogy bunkó és hagyjááááámáááábékén (illetve ezek a nyomdafestéket tűrő változatok)... SAJNÁLOM. Úgy vesz körül ez a furcsa légkör, mint egy üvegbura (ez pedig Sylvia Plath után szabadon). Visszaköltözött belém a bizalmatlanság és a szorongás.

És azt is mostanában olvastam, hogy olykor nagyobb hit kell a bizakodáshoz, mint a csodák megtörténtéhez... Ezt most nem kommentálom. Továbbra is hangsúlyozom, hogy a hitemen túl nincs más semmim ilyenkor.

Itt van ő:

Benci pata

Igen, ezek a 3évesem lábai, amikor egyenesen áll. Ahogy ő mondja: Beccipata... Igen, ezek olyan lábak, amelyek minden nap itt dobognak körülöttem, az én fejemet (is) rugdossák, és igen... ezek nem tűntek fel. Mert itt élnek minden nap minden percében velem és mellettem. Másfél évvel ezelőtt elkezdett sántítani a gyermek, két napig vártunk, majd elvittük sebészet ügyeletre (mert azt tanácsolták, ők lesznek kompetensek). Azt mondták, hogy az esetek 90%-ában az efféle problémát megoldja egy számmal nagyobb cipő. Másnap lett Benedek másfél, új cipőt kapott, meg is szűnt a sántikálás. Egyébként elég gyakran igen hamar megunta a sétálást, ráfogtuk általában a fáradtságra, na meg egy 2-2,5 éves gyerek nem is alkalmas hegymászásra. Én is ilyen voltam.

Mint oly sok mindenki másnál, nálunk sem t. szülőknek tűnt fel a pata, hanem -esetünkben- Klánéninek. Látta doktornéni, megnézte ortopéd szakorvos. Egybehangzóan korrekciós cipő a javaslat. Gyakori. Baj akkor lenne, ha 13, és nem 3 éves lenne Benedek.

A megnyugtató, hogy a legnagyobb odafigyelés, és legkörültekintőbb cipőválasztás (nem volt meg, persze) mellett is alakulhat így a dolog, lévén, többnyire alkati. Tegnap megkapta naffiú a cipőcskéket, amelyek kifejezetten klasszak, ő szereti. Mi pedig látványosan lelkesedtünk a kék (=tét), és még véletlenül sem piros (=pos), avagy zöld (=zűd) szandiért és cipőért. Egyébként utólag eszembe jut, kétségbe is eshettünk volna, háboroghatnék, milyen borzasztóóóóóóóóóó ez az élet, mert mindig olyan nagy csapásokat mér reám!:-DDD

Még valami, máról. Jankaszávának van egy bátyja, azaz egy darab bátyja, és egy babákért-különösebben-nem-rajongó anyukája:-)))

Gondoskodás

Benedek gondoskodik; óv, figyel, vigyáz és szeret. Nem újdonság, soha nem kellett rászólni, hogy szeresd a kistestvéredet, mert a testvéred! Hányok is az efféle erőltetett érzelemkicsikarásoktól... Tudja és félti. Érzi a kishugát. Gyakran mondogatom, hogy 'lerendezik egymás között'. Jankaszáva éktelen visításban tör ki, ha bármit, amit ő korábban megkaparintott, kiszedünk a kezéből (igen, mert késvillaolló, na meg szemránckrém, mosogatótabletta és nurofenes doboz, valljuk be: gyerek kezébe nem való). Benedek is nevelgeti és terelgeti a kiscsajt, odacsap, ha sértve érzi magát, szerepet játszik. Vagy rendelkezik, hogy zárjuk be Ankut a karámba (mint valami kisbirkát, hja). Reggel egymást keresik, ha különböző helyiségekben ébredtek fel (még mindig nem zárom egyiket sem a kamrába!). Száva kiskutyaként követi Dibdét még a wc-be is. Egyébiránt mind a kettő anyátlan és csak ténfereg a lakásban a másik nélkül. Benedek (hurrá-nagy-hó-örülhet-a-gyerek) 20 perc szánkózás után közölte, hogy haza... Anku. Ha Jankaszáva gurul be, kislányos hévvel csapkod, tépkedi bátyja (és a saját) haját, mégis szerelem van...

Korábban hiába is igyekeztünk ráerőltetni kedvenceket; meggyőztem magamat, hogy éngyerekem rajong a zsiráfokért (le sem tojta), vettünk neki fűfavirágot. Mára, 3 éves korára pedig hozza magával a maciját, amit korábban nem nyomtunk a kezébe, ő viszont megtalálta. A kocsiban be kell kötni a macit is (ne röhögjetek, a neve FÁSI...), akinek kettőjük között a helye a hátsó ülésen.

Mindemellett az utolsó túró rudit nem eszi meg, hanem odaadja a hugának. Akinek elmondja a teljes (kötőjeles!) nevét, életkorát, csakúgy, mint a sajátját. Míg nem volt testvére, Benedek látszólag jól érezte magát egyedül, bár észrevehetően amolyan magányos harcos, csendes megfigyelő, háttérbe húzódó gyerek volt. Janka mellett anya lett, és apa lett, barát lett és gondoskodó: TESTVÉR.

TESTVÉREK.