2010

Egészséges(ebb), boldogságos pillanatokban bővelkedő 2010-et kívánok én is az enyéim nevében!:-)

Sokat hibáztam idén, de nem érzem, hogy bármiben vétkes lennék. Ellenben megbocsátottam az ellenem vétkezőknek. Akiket szeretek, azokat pedig nagyon-nagyon, eddig is, most is és mindig. Egy nagy ölelés, drága barátaimnak, és családom minden kedves tagjának - még így, 2009-ből...
xoxo
PS: Továbbra is vállalom magamat;-)

Mikarácsonyunk - Dibde stílusban

3 helyen Karácsony... alig 32 óra alatt több mint 500km... 3 részletben... 2 mama... 2 papa... 2 unokatestvér (és a kisebbik még csak 3 hetes)... 1 átvirrasztott/Janka által átvisított éjszaka... egy 35. születésnap... Concubina (NAG):-)))

A lényeg mégiscsak apró pillanatokban, amelyeket ki-ki elte(hete)tt magának. Úgyhogy most az sem számít, hogy érezzük magunkat (mint-a-betegek). Szóval mindenféle szempont felállítása, illetve a teljesség igénye nélkül... szösszenetek képekben...

Áldott és Békés Karácsonyt! Hitet, kitartást és (több) egészséget 2010-re!

Szeretettel.

Guardian angel

Hét évvel ezelőtt Connecticutban töltöttem a nyarat. Kemény munkával és tanulással. Nélkülözésre és boldogságra ítélve. Az első hetekben tanultuk egymást, és mindazt, amit tovább kellett adnunk majd a gyerekeinknek (eveztünk, kenuval borultunk, vízből mentettünk, ugrottunk, sziklát másztunk, szabad ég alatt aludtunk, fára másztunk, tábort építettünk - és imádkoztunk). Nemcsak móka és kacagás, de honvággyal kevert szomorúság, fizikai fájdalom... egymásra utalva és egymásba kapaszkodva (britek, ausztrálok, dél-afrikaiak, zambiaiak, lengyelek, fehér-oroszok...) Sokat hoztunk sok helyről, és ezt összehangolni gyakorlatilag lehetetlen volt. Első hét végére már telefonálni is képtelen voltam, minden sms-em arról szólt, hogy haza akarok menni... Nem akartam az erdő közepén élni egy sátorban, nem akartam vízért gyalogolni, nem akartam büdös lenni.

Ekkor mindenki nevet húzott. Valakinek a nevét, valakit a százból, akinek semmit nem kellett adnunk, azaz mindent, amit magunkból tudtunk. Anélkül, hogy egyértelművé tettük volna bárki számára, anélkül, hogy elárultuk volna akárkinek. Komolyan vettük. Nem voltak sugdolózások az ebédlőben, a bokrok között. Mindenki őrangyallá vált egy hétre, guardian angel. Valaki őrangyalává. Nem kellett ezt feltűnően csinálni, nem móka-kacagás volt a lényeg. Szóval elmaradt az, hogy akárki átúszik a tó túloldalára a másik helyett, nem vettük ki a munkát egymás kezéből, de kaptuk és adtuk a mosolyokat, két jó szót, segítséget.

Talán két napig tartott a találgatás, vajon ki kinek és miért és hogyan... addig mindenki csak mosolygott cinkosan, ha valaki megkérdezte, segítsen-e szennyest cipelni, öntsön-e még egy pohár vizet. Egy bizonyos idő után azt vette észre mindenki maga körül, hogy el van árasztva szeretettel, segítséggel, őszinte kérdésekkel, önzetlenséggel. Már értelmét vesztette a kíváncsiskodás. Értelmét vesztette a név a cetlin. Mindenki kapott, így adni is képesek voltunk. Magunkból, a másikért, bárkiért, mindenkiért... őszintén.

Tanultam akkor. Őrangyalok vannak, mindenhol. Mindenkit körülvesznek. Barátok vagy család, szomszéd vagy fodrász - bárki lehet. Vigyáznak és figyelnek ránk, szeretnek feltételek nélkül. Nem azért, mert annyira belülről fakad, nem azért, mert ők olyanok, vagy mert képesek rá. Csakis azért, mert elhatározzák, segíteni fognak, mert akarnak.

Ezért nem ér belerúgni senkibe, lehet, hogy épp azt bántod, aki a nevedet húzta...

Lehet, túl sok mostanában a Karácsony:-)

Hála

Észak-Amerikában minden évben a betakarítási időszak végén hálát adnak az Úrnak az azévi termésért. Mára ez nyilvánvalóan pulykához, családhoz kötődik... Karácsonyi időszak kezdete, nálunk és nekünk advent. Lecsendesedés, békekeresés, számvetés ez elmúlt évünkkel. Számvetés.

Jobban figyelek belülre, és eszembe jut mindenki, aki fontossá vált abban az évben, avagy szerencsésebb esetben továbbra is fontos (marad).

Idén ez egészen különleges. Elképesztő dolgokat éltem és éltünk meg; pillanatokat, amelyekről végérvényesen lemondtunk, mégis megtörténtek és most velünk vannak... majd zuhantunk soha nem látott mélységekig. Ott is ragadtunk. Olyan mélyen jártunk, ahonnan már visszaút sincs, ahonnan már nem látszik fény (az alagút végén), olyan mélyen, ahol már jobb összekuporodva, sötétségbe burkolózva hallgatni, majd visítani, mint felállni. Mert fáj felállni. Reményt akkor láttam, amikor félni kezdtem. Félni, hogy elveszítem azt, amiről még azt sem tudom, mi pontosan. Végül a félelemből is elegem lett. Együttes hatás. Mindannak, amiről mindvégig éreztem, hogy velem van, amiről mindvégig tudtam, hogy jobb nálam, de aki szeret is mindazok ellenére, amit és ahogyan teszek. Csak olykor kell az a pár perc és óra egyedül a magányban, hogy rádöbbenjünk. Percek és órák a fürdőszoba kövén, az ágy szélébe kapaszkodva - de kell... mert olyankor térdre kényszerít bennünket az alázat.

Köszönöm, Uram, a szüleimet és testvéreimet, akikért és akik miatt értem, milyen a szeretet, de még mindig csak lassan tanulom. Hálát adok a családomért. A férjemért, aki velem és velünk van mindvégig, és akivel egy irányba tartok... mégha olykor másik ösvényre is kell lépnünk, összetalálkozunk egyszercsak. Hiszem. Hálás vagyok mindazokért, akik ajtót nyitnak ránk, akik figyelnek és követnek, bármi vezérli is őket. Hálás vagyok azokért, akik még mindig velünk vannak. Köszönet és ima a barátaimért, igaz barátokért...
... de mindenekelőtt, hálát adok a Teremtőnek a Hitemért, ami nélkül már ember sem lennék. Így maradhatok Feleség és Anya. Két gyermek édesanyja. Akik bennünket választottak, hogy vigyázzunk rájuk, akik velünk tartanak az úton, követnek bárhova. Nem mindegy ezért, hova megyünk. Köszönöm, Uram.

Hugom, neked

Zsófia Erzsébet, november 30; este fél kilenc... 3250g és 51cm. Isten hozott!

...és Isten hozott a Mamik világában, drága Hugicám! Valamikor nekem is mondták..., most én neked...
Egyáltalán nem tudok mással előhozakodni, mint olyasmikkel, amelyek többnyire szirupos közhelyként hangzanak, de ha belegondolsz, másból sem állunk, csak közhely-hegyekből.
Nem mondom, hogy most kell életed legnagyobb és legtökéletesebb pillanatait átélni. Esetleg hónapok, évek távlatából (talán) letisztul mindaz, amit most érzel. Tudom, hogy sírdogálsz sokat. El merjem mondani, hogy én annak idején haza sem akartam menni a kórházból? Nem tudtam, mihez fogok kezdeni Benedek nevű gyermekemmel, tényleg nem tudtam. (Nagyon jól jött első, és egyben megismételhetetlen védőnénink tanácsa, miszerint nem is kell tenni semmit. Ha nem megy a fürdetés vagy az öltöztetés, szóval mindaz, amiről úgy gondoljuk, hogy kellene - akkor elég, ha bebugyoláljuk egy takaróba egy szál pelusban, akkor megfázni nem fog. És igen, valóban, Benci körmeit hónapokig ő vágta...) Először csak egy órát akartam kibírni és túlélni egyedül, amíg István elszalad valamiért a boltba (naponta 3x kellett mindig azonnal valami). Majd eljött az első nap egyedül, rémes volt. Gondoltam, ha egy hetet kibírok, nyert ügyem van. Aztán még egyet... Most pedig itt van lassan 3 évesen. Upsz, néha azt sem tudom, mikor nőtt meg. Ott voltam?! Biztos, hogy nem mulasztottam el semmi fontosat? Mindenre emlékszem, amire kellene? Fogalmam sincs, mikor jött ki az első foga, hány nap telt el kakilás nélkül, mi volt az első szava (mondjuk ez a könnyebbik része), vagy hogy melyik nap állt fel a két lábára, és pontosan mikorra is tehető, hogy elindult. Nem írtam babanaplót, nem agyaltam szét magam a hozzátápláláson, de TUDOM, milyen, amikor átölel, TUDOM, milyen, amikor elmerengek azon, hova zárkózzak be egy órára, hogy ne halljam-ne lássam... és TUDOM, hogy ott vagyunk neki, amikor ő szükségét érzi. Igyekszem nem-cserbenhagyni. Hogy sikerül-e, majd megkérdezzük tőle évek múlva.
Tegnap a dél-afrikai barátnőm azt írta, hogy rettenetesen tart attól, hogy összeroppan majd, amikor világra hozza a második bébijét. Mert még most is bizonytalan mindenben, mi lesz akkor. Én is azt hittem. Eközben Benedek és Jankaszáva lemeccselik egymás között, megoldják egymás között. Ja, Jankunak sincs babanaplója. Van vagy 5 vagy 6 foga. Ugrándozik a járókában, tegnap óta szereti Király Viktort is (mert kénytelen), és úgy általában teleszájjal vigyorog, beleröhög akárki képébe. Én persze olykor a plafonon ugrálok velük vagy helyettük, de így teljes az életem. Minden apró részletükkel, minden apró részletével.
Nem fogsz most már együltő helyedben végignézni egy filmet, és wellness-programmá válik a hajmosás. Ha utcai ruhát vehetsz fel, az felér egy operabáli készülődéssel. De tudom, hogy mindent-mindent-mindent feladtál volna ezért, és fel is adtad. Mások gondolatait adom tovább, amikor azt mondom, hogy minden tudás megvan már most benned ahhoz, hogy (jól) csináld a dolgokat. Anya is született tegnap, nemcsak egy leányzó. Adj időt magadnak és magatoknak. Szülőkké lettetek, mostantól jogotok és kötelességetek is hibázni, ezt ne felejtsd el. (Azért a jóisten áldja meg Tanya Byront és Gina Fordot:-)))
Most már minden rendben lesz, meglátod...

Ez most hugom, neked:
http://www.youtube.com/watch?v=cxz6Zkl85GA

Tegnap egész nap dúdoltam...

ezt..., ezért...;-)
http://www.youtube.com/watch?v=NFn_UCSeAXE

Pisisek és oltások - pár szóban

Többször említettem már a havi rendszerességgel muszáj-megcsinálni pisilabort. Már akkor rámjön a gyomorremegés, amikor minden alkalommal dokinéninket hívom... szeretjük nagyon, mert kellő tapintattal, megérzéssel, elfogadással és nem kevesebb alázattal figyeli és kezeli Jankaszávát és kíséri a vesebetegségét. Szeretjük azért is, mert rugalmas. A beutalóért csak beugrunk, nem kevésbé vagyok hálás azért is, mert a nővel még sem betegrendelésen, sem tanácsadáson nem kellett megjelennünk. Szóval beugrunk, elhozzuk, kész. Pisizacsi állandó kellék a szekrényünkben, gyakorlatilag Janku ab-je, a protexin és a műanyag tasakok kiemeltebb szerepet töltenek be, mint akár a nurofen vagy a savlekötő. Komolyan. A pisizacsit fellelni nem mindig egyszerű mutatvány. Gyerekméretben még a legfelkészültebb patikák is 4-5öt tartanak, nos, mi ezt el is szoktuk hozni. (Elefántnak köszi, hogy mindig számíthatunk ebben is rájuk.)

Mindehhez természetesen hozzátartozik, hogy Janku hőjét napi 2x mérem, bármi gyanús (egynapos hőemelkedés az), soron kívül sürgős labor. Tehát havonta csak a rutin. Pisizacsi fel. Mintha vignettát akarnék egy vizes törölközőre ragasztani. Mellékzöngéje az egésznek, hogy a kicsilány nem pisil, inkább csak csepegtet. Az ureterocelét már méhen belül is lehetett látni. Gondoltuk többen, majd megszületik, elmúlik. Gondolták Mdr-ék, talán a műtét után rendeződik. Még mindig ott van:-) Semmi döbbenetes, épp csak pluszelfolyási akadály a meglévő problémák mellett. Ennek is köszönhető, amikor nagyon sürgős labor kellett volna a pyelonephritisekor, és mi pisizacsival (5-6x kíséreltük meg felrakni, áttenni, 5percenként figyeltük, valami...) álltunk a kórházi folyosón, várva, hogy pisil. Tudtam, nem fog. Katéter lett a vége. A vége, 5-6 óra elteltével. (És az egészben Adridokinéni volt a legédesebb, köszi.) Szóval a havi rutin pisizacsitól kiráz a hideg, verejték fut a hátamon, gyöngyözik a homlokom, soroljam? Egy zacsit, ha sikeresen veszünk le, akkor 1-2 ml pisi van benne. 3 zacsiban meg van annyi, ami talán minimálisan elég. (Minimálisan: a rutinvizsgálathoz. Mert ha kell mikrobio is, akkor ennek a duplája szükséges - legalább.) Tegnap 2x jártuk meg a kórházi labort (=István, munka előtt és munka után, a köztes 12 órában pedig én itthon próbáltam véghezvinni a küldetést). De rendesek, merthát fogadtak még este nyolckor. Mindezek után csak egy sóhaj a vége, ha 2 nap múlva megtudjuk, minden rendben, teljesen negatív.

Tegnap még azért is kellett sietni, mert este háziorvoshoz voltam hivatalos, egy szúrásra. Egyet múlt héten már kaptam, azt a nagy gonosz H1N1-vakcinát vazzeg, és még mindig élek:-D (Nem bénultam le, nem lettem rosszul, hőemelkedésem sem volt, ja, egy napig fájt a karom, amúgyis...) Tegnap pediglen a szezonális flu-oltás. Mindent bele, sőt, Istvánnak is felírattam, mert a dolgozóban csak a ha-halálos vírus ellen szúrták. Sosem fogom egyébként megérteni, hogy a kartonozóban (mekkora egy hülye szó ez!) miért akarja elállni az utamat a néni fél nyolckor, amikor nyolcig van rendelés, miért gondolja, hogy bármiféle leküzdhetetlen akadály ő, avagy hogyan is épül fel az a bizonyos bürokrácia... (Egyébként dokinak semmi problémája nem volt velem, akkor sem, ha utolsó voltam.)

Dibde is megkapta a H1N1-oltást, illetve a szezonális ellen mindkét csemete megkapta a bökést tegnap doktornénitől. Nem elvárás, nem kötelesség, de kijött, ahogy szokott.

Én pedig röhögök, de nagyon. Nem azokon, akik oltatnak, és nem is azokon, akik nem. Mindenkit megértek, mindenkinek hiszek. A legjobban azokon vihogok, akik oltatni akarnak bár, de nem találnak elég meggyőző érvet. Nagyon kevés helyen, kevés embernek el merem mondani, hogy nincsenek érvek. Mérleg van... Röhögök a pártpolitikusokon, mert személy szerint én letojom, hogy pl a zöldséges/postás/szomszéd/háziorvos (vagy akár hugombátyámapumanyum) milyen politikai meggyőződéssel bír, milyen szimpatizáns. Ebből következik, az sem érdekel, ki gazdagszik meg a Fluval p gyártásával, és hogy a cég offshore-e (hány ember kap számlát a fodrászától? - haha)... Amennyire tudom, az államtól a vakcina legyártásáért már megkapta az a cég azt, amit a szerződésben leszögeztek, szóval felesleges itt oltásellenes hangulatot teremteni. Aki nem oltat, ugyanakkor az sem fog meghalni. Nálunk a mérleg nagyon egyszerűen billen ám. Jankaszávára kell minden lehetséges módon vigyázni. És ha én be vagyok oltva, ha apájatesója be van oltva, akkor talán nem hozzuk rá olyan nagy valószínűséggel a 40 fokos lázat, ami esetében (valljuk be) elég csúnya bonyodalmakkal járna. Elég, ami van. Nagyon.

Jelentem: család átoltva. Létszámhiány nincs, és mindannyian jól vagyunk. Janku 4 fogat növesztett az elmúlt két hétben, már mondja, hogy baba, amúgysem szereti, ha nem dumálhat...(anyjalánya). Dibde mai séta alkalmával nem akart továbbgurulni a motorral, amíg zöldre nem vált a lámpa (probléma csak az, hogy nem érdekli a gyalogosátkelő, a forgalmat irányító lámpát nézte, míg mi igencsak a járdán sétáltunk). Pisizacsink tegnap elfogyott:-/

Zsüszikém, neked meg itt az idő... Dibde és Janku üzeni. Hugicám, tarts ki, klassz nőci vagy, minden okés volt eddig is, innen is csak... ok? 11.25. szép nap, süt a nap, minden ok:-)

Cirmos-cirmatlan...szóval macskadék:-)

Jankaszáva kedvence se maradjon már ki... (pironkodó emo)
http://www.youtube.com/watch?v=-d6jFKYJPUI

Dibde - ha beszél

... kiffiunk többnyire apájával vagy velem - autóval közlekedik. De volt rá példa, hogy Klánénivel villamosozott az állatpatikába. Azóta a villamos Klánénihez köthető, el nem hiszi, hogy más néni és bácsi is tud ezen a módon utazni. Mi kocsizunk.

Több esetben említettem már, nem titok, a gyermekünk nem beszél. (Pedig milyen édes lenne az idegen nénikkel és bácsikkal szemrebbenés nélkül kokettáló kicsi magzatom...:-S) Szavakat mond - távirati stílusban közli, mit akar. Pl felugrik minden előzmény nélkül a kanapéról, pisi-pisi felkiáltással, és úgy szalad, mintha legalábbis fél napja tartogatná:-) Hogyne, persze, ilyen helyzetekből egyértelműen adódik, hogy olykor kissé türelmetlenül reagálok rá, hisz jólennemárédesfiamhamegszólalnál, meg beszéljmááááámagyarulmertnemértem... miközben ő röhög a markába, ért mindent. Próbálok vele rajzolni, próbálom kicsikarni... ez milyen színű?...(vállat von - kitől tanulta?!). De ha megkérem, hogy adja ide a piros tollat vagy az aranyszínű zselét, akkor rögtön tudja, mi a dörgés. (Malac.)

Így utazunk. Nem beszél, közöl... Fa, hó, kocsi, kuka-kocsi, busz, kuga (=kóla), vavaf (=kutya)... Nem beszél, de tudja, hova megyünk. A legjobb barátja környékét megismeri két utcányi távolságból, apája munkahelyét az ellenkező irányból, ma pedig Ferihegy felé tartva megmutatta nekem, merre van a sóbánya (jobb, mint a gps, ami tényleg mehet a fenébe, túl gyorsan mész...grrr@&###). Jó, amikor boltból hazatérve azt üvöltözi a lakásban ugrándozva, hogy anya-bácsi, anya-bácsi... igen, a pénztáros bácsi volt, és megkérdezte a gyogyitárban, kérek-e még valamit az ab-n, a flu-oltáson, és a protexinen kívül:-)

Ha telefonálok, kitalálja, kivel beszéltem. A szavakból, a hanglejtésből, a hangszínből, a témából... 2 nappal ezelőtt a hugommal való beszélgetésből egy dolog esett le neki, de ezt emlegette sztem még Klánéninek is... fos.

Ott tartottam, hogy mi kocsizunk... és olyankor ez a kedvence a fiamnak... kocsis.
http://www.youtube.com/watch?v=X3HlFewKByw

Ilyenek. Tehát amikor liftben szomszédRéka megkérdezi Bencit, mizu, és kiffiam befordul szó nélkül a sarokba, sztem semmi mást nem tesz, mint röhög a markába...:-)

Van egy álmom...

...nem olyan, mint Martin Luther Kingnek. Tényleg álmodtam, elmeséltem valakinek, aki szerint erre a felületre (is) kívánkozik mindaz. Nem (bele)magyarázva... emlékszem, hogy lábrázást kapott minden magyartanár attól, ha azt mondták... ezzel a költő azt akarta mondani... Szóval ez az álom volt, és nagyon jelen van, akármennyire ébernek/ébren is érzem magamat. Nem akarok én ezzel semmit sem mondani.

A középpontban egy kerekesszékes fiatal fiú. Nem tudom, miért, de a Margit híd közepén volt, én meg figyeltem, valahonnan távolról. Sok-sok ember ment el mellette. Voltak szánakozó (szánalmas) arckifejezések, voltak ott biztató mosolyok, egy csapat futó ember, és persze voltak fejelfordítások, majdnem-felborítások. Mindannyian szépen átlépdeltek a fiú felett. Nem egy (!!!) ember odament, megveregette a vállát azzal, hogy fogsz te még maratont futni... ő meg csak felnézett... (nem büszkén, nem szánalmat keltően, nem dühösen)... annyit mondott, én csak szeretnék átjutni a túlpartra, átsegítene valaki a repedéseken? Pont.

Ma újra meghallgattam az egyik kedvenc Bryan Adams dalomat. Nem azért, mert ideillik, de én most ezt ide...
http://www.youtube.com/watch?v=56hD0UyfRIk

Még tegnap...

A teljes igazsághoz ez is hozzátartozik. Mert ez is tegnap:-)



http://www.youtube.com/watch?v=6tuPBrSl9Nw

Egy újabb trálláláááá-nap

Ja, újra egy vazza-meg-nap, egy olyan nap, amikor úgy érzem, meg sem kellett volna születnem:-) Helyzetjelentés: erkélyünkről több tonnányi libatoll a szél jótékony hatásának köszönhetően már szomszédoknál. A fél kanapé odakint szárad továbbá. Tény, hogy István köhögésétől egyhuzamban két éjjel nem aludtam (nyilván azért annyira sajnálom, hogy egy lándzsás útifű szirupot vettem neki), majd elmúlt két éjjel gyakorlatilag óránként riasztott a nőci. Egy olyan nap, amikor az elsőszülött úgy néz rám, mintha álló nap bántalmaznám... Kellemes napsütés, mintanap mintagyerekekkel...

Nem akarom részletezni, bár (már) nem tartok attól, hogy rossz színben tűnnék fel akárki előtt... álarc. Nem fogom elmesélni, hogy jutottunk el az istenkirálynőig. Igen, ezt férjemtől kaptam, amiért találtam a ***drága porszívónkhoz hepa filtert, miközben szívófejet kerestem hozzá. Nos, ezért jár a titulus. Nem mesélem el, milyen az, amikor porszívózúgás közben, libatoll-esőben, Janka-lila-fejjel-visít-míg-egész-testében-reszket-mint-aki-beszorult aláfestéssel azt próbálom meg Férjemnek telefonon szalonképesen előadni, hogy tele van AZom, és nem tudom, minek kellene ahhoz történnie, hogy VÉGRE észrevegyék olykor, hogy az én eszem is el tud menni, és nem biztos, hogy visszajön...

És még azon mélázok, hogy mi lenne, ha máskor is annyira komolyan venné kisfiam a csüccs! kérésemet, hogy képes a kanapén ülve bepisilni...@***#&*******************:-DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Közlekedik a lyány

Nincs két egyforma cipő, nincs két egyforma arc, nincs két egyforma mozgáskultúra. Benedekünk forogva közlekedett, képes volt az egész lakást (najó, akkor az épphogy 30nm volt) így bejárni. Jankaszáva ellenben kommandózva közelített meg minden izgalmas kábelrengeteget és egyebeket alig két héttel ezelőtt. Vagy 10 napja felállt, táncol... ma pedig ilyesmit művelt. Ő is, mint sokan mások, úgy, ahogy a nagykönyvben megírták...

Lehet ennek ellenállni?!

Odafagyunk a betonhoz...

..., szoktam ezt mondani Benedeknek. A rendszerint (=napi szinten) feltett kimegyünk sétálni? kérdésre következetesen NEEEEEEEM! a válasz. Egyébként azt is kérdezhetném, hogy megkeressük-e Scooby Doo-t az állatkertben. Eniként elintézem egy vállrándítással, megnyugszom, mert úgysincs kedvem kimenni a szötty-be. Másrészt előjön belőlem a stresszmami, hogy márpedig naponta kéne levegőztetni a gyerekeket... Egyébként ez magyar dolog, higgyétek el. Csak ránk jellemző, hogy azt hisszük, ez kell a gyereknek.

Szóval mi is négy-fal-között. Semmi problémám ezzel, nem bolondulok meg, mégcsak elvágyódás sem jelentkezik. Lélekemelő napi 5x Scooby Doo-t nézni, párhuzamosan Verdák-at, közben hallgassunk már egy kis válogatott gyerekdalt. Egészen más a napi menetrend. Olykor itt lebegünk a káosz közepén és csak nézzük egymást. Integetünk, nevetünk, vasalunk, mosunk... persze, hogy nem boldogságosság, de jó így. Nyilván hozzátartozik, a kisfiam, pakold már el a kocsikat lécciiiiiiiii, mert felborulok bennük...ááááá (paff!)... nem, Janku nem eszik ropit, és nem szeretne játszani a matchboxaiddal..., az az anya testápolója, nem Száva (=Faszó - ez komoly!) hajára való...végre süt a nap, nem érdekel, mit akarsz, én megyek ki... vedd fel a nadrágodat, kérlek... először a nadrágot... aztán a cipőt... (hidd már el, hogy egy szál harisnyában nem mászkálnak az utcán kisfiúk...)

Tehát gyenge egy órás erőlködés után, amikor végre felöltöztetve egy kisfiú (már a liftnél jár persze, amikor a hugát próbálom összerakni), természetes, hogy Savi mindig ilyenkor nyakig - ok, pelenkacsere (nálunk ez együttjár alvázmosással is minden alkalommal) -, lilára üvölti a fejét közben... saját toalettemre szánok mindösszesen 2 percet, ennyi idő alatt magamra rángatom a leböfizett kabátot, nadrágot, hallgatom Benci csatakiáltásait, a kicsilány magascéjét, és még örülök, ha a papucsot cipőre cserélem (mi az a fésű?! van parfümöm???)...

Nem baj az egész, mert akkor is az a lényeg, hogy olykor ki tudunk menni, mint ma is. És az a lényeg, hogy Benedek odahajol Jankához két puszira, vigyem csak én a nőt, ő, a pasas meg húzza a szemeteszsákot maga után. Gyűjtünk kavicsot, szedünk falevelet, kutyakakikat vesszük leltárba... de aztán haza, mert mindkettőnek túl kellene már lennie (cirka félórája) az ebéden. Itthon a vetkőzés ua. Benedek önálló:-))) Íme...


Szoktunk nevetgélni ezen. Ez (is) az anyaság. Része-egésze. Öröm-üröm, de boldogságok sorozata. Az is, amikor önfeledtnek látjuk őket. Míg írom, kisebbik alszik, nagyobbik türelmesen vár (akkor megy ágyba, amikor Jankaszáva csukott szemmel, mozdulatlan cuppog) és építi fellegvárait, hálózsákban csoszog. Ők ketten, hétköznap...

Dehogynem csordult ki a könnyem...

...mert tegnap esti menet közepébe belecsöppent kedves Férjem, a privát. Rögtön fejest ugrott, pedig szegénynek hangja sem volt. (Kitudja, éjjel miket énekelgettek... amúgy elvitt egy évek óta a kamrában szabadságvesztésre ítélt üveg jégert, és az nem jött haza.) Úgyhogy már ketten fájtunk. Istvánnak feje, nekem hasam. Dibdének a köldöke volt bibis, mint mindig, ha nem rögtön és azonnal, és csakis ő... Janka (Dibde már Ankuvá avanzsált kishuga) integetett, vigyorgott, nyáltengert berregett egy kis tejpéppel (=pappé), majd bűvészkedett a felállással, ami spárgában és éktelen visításban végződött.

De a lényeg, hogy itthon voltunk és együtt. Még Andrét is láttam a tévében (gyerekek, a pasasnak frankón szoprán hangja van, és nem érdekel, hogy ez olyan, vagy nem olyan - nekem nagyon bejön). Szóval gyermekeket nagy nehezen mindenféle lelki zsarolási trükkök bevetésével ágyba kényszerítettük, én félretettem Jackie-ről a könyvet, és kézbe vettem azt, amit István úgy hajított elém, mint anno Emese néni az osztálynaplót, hogy ezt olvasd el... használati utasítás hozzám.

Merthogy kedvesférjem hagyott engem abban a hitben ringatózni, hogy ők tréningeznek, szó nincs róla. Kétnapos, kőkemény pszichológiai kiképzésben volt részük. Most arra nem térek ki, hogy a módszert ismerem, az elméletről már hallottam, döbbenetes az eredmény. Mindenkiről született egy legalább 20 oldalas grafikonos-leírós-pontokba szedett szösszenet, ami kegyetlenebb, mint egy jegeszuhany. Amúgy mellbevágóan valóságos. Nem, nem fogok mondatokat idézni, mert nem, örülök, hogy én bepillantást nyerhettem férjem lelki bugyraiba. (És ha most bárki felszisszenne, hogy jaj, mert Eni nem ismeri a férjét, hűha, annak azt üzenem, hogy senki, de senki nem ismeri még önmagát sem... hja. Kinek hazudozunk a legnagyobbakat? Naná, hogy a tükörnek. Amúgy ismerem. Sok olyan információval találtam szembe magam, amit még én is próbáltam hárítani. Most meg itt van, ni.)

Először is, némi önkritika. Tudom, hogy nem vagyok képes azt a környezetet biztosítani István számára, amelyben a leginkább fejlődhet. Arra is rájöttünk, de tényleg kuncogások közepette, hogy épp én vagyok a leginkább gátló tényező, merthogy tökéletesen megfelelek István problémás párjának. Ellentétes típus. De tökéletesen. Szóval lehet, hogy 6 évvel ezelőtt vonzottuk egymást, de együttélni... tudjuk, hogy komédia:-DDD Nos, amiért egyáltalán ideültem, az 2 mondat. Méghozzá a problémás félnek címezve, szóval hogy miként is lehetne hatékony(abb)an kommunikálni Istvánnal...abszolút teljesség igénye nélkül.

- Kerülje az érzelemkitöréseket.
- Ne térjen el a tárgytól.
Ezen túlmenően számos, de számos jellemvonás, amely őt, vagy épp engem jellemez. Klassz. Most kezdhetünk személyiséget építeni.

Csak előtte még ráveszem a nagyobbikat, hogy vegye fel a most vásárolt téli cipőt, azaz törje be. A kicsi lábára visszahúzom a zoknit, mert valamiért saját meztelen lábfeje fétistárgy lett. Aztán eltakarítom az ebéd romjait, kiszedem a mosógépből a ruhákat, eközben lesz bőven időm arra, hogy végiggondoljam, csodálkozom-e azon, hogy Benedek olyan, amilyen. Imádom persze. Úgy, ahogy.

Barátnő mondta azt minap, hogy te élvezed... a hétköznapi gályán felül tudsz emelkedni, vagyis nem, annak a kellős közepében sem hülyülsz meg. Pedig közel vagyok, sokszor. Mégis jönnek a fejfélrebiccentős mosolyok, meg a biztonsági őrök, akik át-átsegítenek olyankor. Vagy a legmegfelelőbb pillanatban valami a legmegfelelőbb személytől. Nekik mind hála. Örök.

P-kocsi a kamrában, a lánybaba meg áll

Valami olyasmiről is írtam nem oly rég, hogy majd gyakrabban... persze, mint mindent. István természetesen landolt akkor, épp két hete. A reptéren fejfélrebiccentős-mosolygós látványt nyújtottunk, bár ezt én általában hétköznapiasabbul élem meg. Nekem izgalmas, kihívás, de klassz. Valami olyasmi, ami mások arcára mosolyt, az enyémre egy S-t csal, de akkor sem cserélném a mosolyért. Főleg, hogy ez a görbület olykor elég ahhoz, hogy egy biztonsági őr tessék várni, majd én visszateszem felkiáltással rögtön ott van, és már nem azért, hogy utánam kullogjon azt lesve, vajon lopni szándékszom-e. A lényeg, hogy amit a reptéren leműveltünk, sűrítve mindaz volt, amit két hét alatt megéltünk Apa, Férj, Társ, Barát és minden nélkül... A duplaS most az, hogy Férj elment L-be csapatépíteni. Ez csak két nap, bár akkor sem értettem soha az életben, hogy ami nem működik ott, az nem fog működni az erdőben sem. (Tudomtudom, tanultam, ismerem a gyakorlati jelentőségét.) Röviden várjuk haza családot építeni. Elsőszülöttünk ugyanis megmakacsolta magát, és nem evett ebéd óta, mondván, apára vár... mondhatom én egy kétésfélévesnek, mi az a csapatépítés, annyit értett belőle, hogy busz-kocsi-apa-el, rögvest emelte is a tekintetét az égre. Énfiam. Mifiunk. Nem dőlünk el tőle; nagy valószínűséggel nem fog a Harvardon diplomázni 15 évesen, nem kap mégcsak békenobeldíjat sem, és remélem, nem lesz belőle sem miniszterelnök, sem pápa, sem semmilyen híresember, pláne nem celeb:-) Kétésfélévesen semmi egyéb dolga, mint kétésfélévesnek lenni a maga módján...

Távirati stílusban közöl dolgokat, de keresi ám mindenütt az ismerős szavakat. Minden helyzetben megtalálja azt, amit már ki tud mondani. Valamiért mindenről eszébe jut Klánéni és a vavaf, meg a cicák és a hold. Ez tud nagyon szórakoztató lenni, és döbbenetes élmény is, pláne, ha kocsiban ülünk a dugóban. Igen, mert az egyik kedvenc szava a kocsi, és ennek minden változata. Odáig fejlesztette Dibde, hogy a vizet leszámítva minden innivaló, aminek egy kicsi színe is van, emellett non-fizzy, az kocsis. (Egyik jegestea-palack oldalán díszeleg egy autó, meg lehet nyerni, tudjátok, szokásos. Az volt az első kocsis.) A kedvenc kocsim akkor is a P-kocsi, ami nem más, mint egy hintaló. Dehogyló! Hintarénszarvas, a svédfajta. Hogy mi az a "P", istentudja. P-kocsi mindig jelen van a nappali-életünkben: feldíszítve, kulcsok ráaggatva, különb, mondom, mint egy karácsonyfa. Ám amikor P-kocsi már Jankaszávát is meg akarta látogatni a járókában, akkor véglegesen száműztem a kamrába. (Naponta 12x legalább akartam korábban is, ugyanis mindig ott van, ahol bele lehet rúgni.) Gyermek nem fakadt sírva, egy egész napot a P-kocsin ülve töltött a kamrában, csak pisilni távozott. Ennyit a P-kocsiról... meg kell szoknom a gondolatát, mert ismét fagyok vannak odakint.

Egyébként addig nézegette a bátyját a Pkocsival, hogy Jankaszáva fel is állt. Kísérletezés volt, de szó sincs napokról. Emlékszem, alig egy hete azon röhögtünk, hogy olyan, mintha a kicsilány integetne. Le kellett esnie, hogy nem olyan, mert épp azt teszi. Úgy egyébként utánozza a bátyját. Berregnek együtt, integetnek, nevetnek - és a legjobb, amikor önfeledten kacagnak. Amikor az embernek a könnye is kicsordul. Na nekem az hiányzik...

Nekem már ez nem megy, de próbálom. Most úgy egyébként mélyérzelmi téren egészen más csaták dúlnak, a felszínen is több az :-S, hja. Nem olyan dolgok ezek, amelyeket szívemet ki-és feltárva le kellene írnom, hogy megkönnyebbüljek. Miért? Teszek én akkor bármit is, ha az éterbe küldöm a szavaimat? Vannak dolgok, amelyeket nem szabad úgy tisztáznom (magamban!), nem szabad elintéznem annyival, hogy kibeszélem magamból. Á-áááá. Sok olyan történés zajlik mindenki életében, amely olyan mélyen játszódik, avagy olyan mély sebeket tépne fel, hogy inkább hallgatunk. Pedig egy embernek el kellene mondani. Annak, akire tartozik. Mert olykor késő, nagyon.

Megbánás? Nem. Sértettség? Nem. Sebek? Most mégcsak nem is erről beszélek. Arról, hogy pl szeretni is csak azt lehet, akit utálni, és gyűlölni sem lehet azt, akit nem akarunk szeretni. De miből táplálkoznak ősi ellenérzések? Aki gyűlöl, az miért gyűlöl olyan keményen és olyan visszavonhatatlanul. Mondom, nem szabad. Méreg. A saját szívünknek.

Lezárom, mert éjszaka van. De még kell ide egy P-kocsi... a végére:-)))

Kívánságműsor

Küldöm mindenkinek, aki szereti, csak hogy egy kicsit se legyek sablonos... ha fiú lennék, szerelmes lennék Sheryl Crow-ba:-)))

http://www.youtube.com/watch?v=b3hh0wNpqqY&feature=channel

Dibde felkelt, sírva. Apa kell neki. Jók vagyunk. Jankaszávának csak anya kell, Dibdének jelenleg csak apa... Én ezt felhangosítom akkor.

Kedves Férjem_privát!

Mindenkinek, aki olvas; valóban Istvánnak szánom a sorokat, így bocs, ha olykor túl melodramatikus (egyáltalán, meg sem próbálom sajnáltatni magamat), túlságosan tele van 'inside joke'-kal... de most kedvesférjem ténylegesen nem éli meg velünk mindezt. Mellesleg merengtem sokat a megszólításon, ez létezik. Ő, így, a címlistámban:-)

A nőcinövendék épp felkelt, mire leültem vasalás után. Ja, nem meglepő, gondolom, hogy Benedekünk 10 perce aludt el. Jelenleg, hogy fogalmad legyen arról, milyen naccerűen festek; Janku egy répás-sütőtökös böffel kezdte a vigyorgás mellé, így még hányásszagom is van. Vagyis anyaszag, na.

Ma kiautóztunk Vecsésre (igen, vásárolni:-D), büdöskölök egyemmeg azt hitte, hogy érted megyünk Ferihegyre. Egyébként számolgatja a kezén, mennyit kell még aludni apához/-ig. Ha felébred, közlöm vele, hogy még 6-ot. Mi ez a már-eltelt-asszem-17hez képest?! Eddig már ennyi alkalommal kellett mantráznom, ne visítsák fel egymást. A napi 2-3 perc telefonok jók, de ne hari, hogy közben megy az édesdrágagyermekem...hányszor mondtam*@&#]rrrrr...és még egyszer nemááá, mer'...álljmámeg, nem látod, hogy ott kocsik mennek???!!!. Tegnap is azért estem ki a vonalból, mert elsőszülöttünk akkorát bukott, mint az ólajtó, persze, hogy a templom melletti dombról ugratott le a biciklivel. Amúgy gyerek. Tudod, nagyiknak és Klánéninek édesaranyosokos, nekem meg büdösrosszkutya. Úgy röviden kell az apja, mert bár rendszabályok megvannak, érzi a kontroll hiányát.

Mindez nem panasz. Röhögtem a minap, azon kevesek közül, akik egyáltalán tudnak hosszas távollétedről, szóval többen megkérdezték, hogy én hogy bírom... Mit? Reggeltől estig ugyanaz a program, mint máskor. Este takarodót kell fújni - ja, ezt valóban egyedül kell, éjszaka alvás van. Olyan véletlenek még nemigen történtek, hogy te valamilyen homályos okból kifolyólag itthon lettél volna délután, hogy átvedd a gyerekeket. Tudod pedig, hogy minden vágyam a délutánokat tai-chivel és kozmetikussal tölteni:-) Néha meg jó lenne elutazni, mert ki szeretnék ebből lépni. Mégis, ugyanazt csinálom, amit máskor. Este, amikor elcsendesedik a lakás, máris elkezdenek mind a ketten hiányozni, és várom, mikor kelnek. Áttértem éjszakai műszakra. Nagyon nehezen tudok aludni. Na ezt bírom nehezen.

A csavargásaink egy részéről tudsz. Izgatom mindkettőt a lakásgondokkal, Dibde felismeri egyébként a képeket a hirdetési oldalakon. Együtt járunk hivatalba, egy folyosón állunk a segélyért sorba állókkal, tényleg, eszembe is jutott, nekem nem akarnak-e adni. Pont úgy néztem ki, mint aki rászorul. Meglepő egyébként, hogy az emberek nem rúgnak fel, ha két gyerekkel vagyok, kinyílnak az ajtók, és úgy beszélnek velem, mint egy felnőttel, a pasik meg úgy, mint egy nővel... khm.

4 napra elutaztunk hármasban. Dehogy a levegőváltozás miatt. Nekem Kőbánya is tökéletes. Nem az a pihenés, hogy lecipelek a kocsiba három emberre való ruhát. (Egyébként sokkalta nehezebb volt a többi; takarók, pelenka, cumisüveg, gyógyszerek.) Vazzeg, mint aki kivándorolni készül. Janku a bambiban hasamon, Dibde állj-mááá-meg-mert-jön-a-kocsi pedig mocival, de segített ám. Lehet, hogy egyesek már kezüket dörzsölték örömükben, hogy végre-máris költözünk. Haha, visszajöttem 4 nap múlva. Több dolog is jókedvre derített. Egyrészt az, hogy marha sok értelme volt előtte hajat mosni és zuhanyozni, mert úgy néztem ki, mint aki egy testhezálló work project-en van túl. Másrészt azon kacagtam, hogy nem a telefonomat néztem meg indulás előtt, vagy hogy a tapi ház kulcsai nálam vannak-e. Megnéztem, hogy az ospamoxot elraktam-e, van-e nálam pisizacsi (!!!), és hogy megvan-e a hoooo, nehogymá' emiatt ne aludjon a kiskorú. Kisgyerekesek képben vagytok, mi?!:-DDD Aztán természetesen egy Jankavisítással megspékelve indultam el, azon izgulva, hogy remélem, a hangja nem fogja bírni a következő 200km-t. Elcsendesült eccercsak, Hatvanig:-) Utána műsor volt, jaj. De sokak örömére nem, nem álltam meg ötször emiatt, Dibdének sem volt szüksége extrasétára, mert ennyit ki kell bírnia együltő helyében. Szóval egyszer álltam meg, de gyorsan tovább is indultam Mezőakárhonnan, mert rájöttem, hogy pisilnem kell, amit két gyerek mellett nem tudtam hova tenni, így maradt a gáz. Ediéket megnéztük, klassz volt, leszámítva, hogy Jankuc lehányta a habtapijukat. Csak a formája.

A következő 4 nap maga a megtestesült téboly. Benc irtóra élvezte, leginkább azt, hogy kontroll kiesett a kezemből, lévén Száva letehetetlen. Ja, mi baja?! (Kérdezheti akárki.) Kérem, 8 hónapos. Tudományosan szeparációs szorongás. Nem-tudományosan: csak anya kell, mert bárki más közelít, akkor üveges szemekkel, krokodilkönnyeket ejtve ordít... emlékszel? Vagyis igen, te igen. Te emlékeztettél rá, hogy Benedek ugyanez volt pepitában (mert éjjel is anya kellett), egészen talán egyéves koráig. Nemhogy elhagyhatatlan volt (pedig néha megfordul biza az ember lányának a fejében), szó szerint hurcibabébi. Elmúlt, ma már annak örül, ha nem lát. Azaz dehogynem. Láttad volna, milyen büszkén mutogatta az új dolgait. Elképesztő, hogy látszólag értelmetlen dolgokat milyen műgonddal képes beépíteni a napirendjébe. Egy kicsit mezeibben értelmezve ha máshova kerül, azonnal felveszi az ottani ritmust. Nos, ezúttal annyira felvette, hogy pl az esze ott is maradt, azóta sem került elő:-) Járt Nappapival vadasparkban, és el sem lehetett állítólag rángatni a szurikátáktól. Gondoltam. Locsolt, kertészkedett, füvet nyírt, letakarították a kocsit... jártunk Ádinál (szegény, ki tudja mondani, hogy branül:-S), Triksziéknél, ott egyből szekrényt szerelt Zolával. Mióta hazajöttünk, Zsüszit keresi a hasamban. El kellett keserítenem azzal, hogy anya hasában Benedeken és Jankaszáván kívül senki nem volt, Zsófi a nénje hasában található kizárólag.

A kiscicánk mosolygott ám, kis banyanövendék. Meg ordított, meg nem tudtam letenni, de azért meg kell zabálni. Ma 4hónaposnak nézték. Egyébként Dibde pont 4hósan volt ekkora, tény. Más ez a dimenzió. Az egyik legrosszabb abban, hogy nem vagy itt, az a készenléti állapot nélküled. Van, aki félreértelmezi. Nem vagyok görcsben. Létezik az önmagát beteljesítő jóslat, úgyhogy kösz, nem gondolok semmi rosszra. Te tudod, hogy az attól még jöhet. Szerencsére macskadék jól működik, mostanában nem ugrál, rendes cica. Eszik, alszik is néha, visít, karmol, harap, csikar. És eszi a bátyja fogkrémjét:-S

Szóval megy minden a maga módján, bár sokadszorra is bebizonyosodott, hogy fontosak a szabályok. Ha megvannak a határok, akkor tág a mozgástér, nagyobb a szabadság, ezáltal a szabadidő. El nem hiszed, mennyi mindenre jut most időm. (Tapin az érdekesség kedvéért egy oldalt nem olvastam, alig aludtam, és étvágyam sem volt - biztos a Mars-hangulat miatt.)

De nagyon várunk. Én várlak, mert rettenetesen hiányzik a gyerekeknek az Apája. Még Vilike sem tud segíteni a helyzeten, mert ő meg Boldival együtt gyengélkedik. Óh. Dibde Tapin vándorolt egyik éjjel, nem tudta megmondani, hova. Másnap mellettem akart maradni. (Nem örültem, tudod, miért.) Itthon még mindig érted kiabál éjszakánként. Hááááááát. Jöhetnél majd. Kriszta is vár még ám, Majával a hasában, de lehet, hogy HT nemsokára csörög...

Megyünk érted, mindenesetre. És őszintén remélem, hogy a főnökeid legközelebb nem ilyen hosszú időre tervezik a folyamat idetelepítését. Ennyi idő alatt egész Hollandia összes tulipánját egyenként át lehetne hozni:-)))))))))))

Szeret. És ígérem, itthon mindezzel már nem nyaggatlak.

Ki megy vissza Bébiért?:-)

Hallottátok? Meghalt Patrick Swayze. Ja, persze, nem oly rég Michael Jackson is, meg valakinek a nagymamája, cicája... élet rendje. Most már odafönn vigyáznak rá, és szerintem meglehetősen jól mulat. Mielőtt még azt hinnétek, ez részemről valamiféle romantikus ömlengés lesz, nem... ez semmi másról, csakis '89-ről szól. Sokan (közületek!) még talán csak reménykedtetek akkor, hogy ovisok lesztek:-)

Ez nem visszaemlékezés, megemlékezés, siratás. De én 11 éves voltam akkor, amikor először láttam. Nem vicc, nem félregépelés, nekem valóban első filmes élményeim egyike a Dirty Dancing. Feltétlenül első mozis, úgyhogy ezt névadó anyámnak, Editnek köszönhetem, aki akkor szó szerint becsempészett a zalaegerszegi moziba, hol voltak még a multiplexek??? Nem túlzás, ha azt mondom, hogy ezerszer megnéztem. Kereskedelmi csatornák nem lévén egyébként jobb híján német RTL-ről vettük fel videóra (ahan, szalagos, meg minden), szóval németül is remekül ismerem a párbeszédeket. '89. Ha azt mondom, nekem az volt a summer of '69, ami csak egyszer tért vissza újra, nem hazudok.

Nagyon sok egyedül-lét, boldog pillanat számomra az a film. Azon a nyáron voltam először szerelmes. (Utána még 2x ugyanabba a fiúba, ez sem vicc.) Patrick Swayze nekem nem ideál. Nincs ideál. Egy alkalommal valamikori pasim (többnek nem is nevezném, mert nem lángolt eléggé elmondása szerint, így hamar csúfos kudarc lett a vége) még ki is fakadt azon, hogy én hogy tudok egymástól teljesen eltérő karakterű és fizimiskájú pasasokért rajongani. Lehet, nagyon is. Mert Patrick Swayze után jött Kevin Costner, Bryan Adams, Liam Gallagher, és azért ott volt Robert Redford. Szándékosan nem sorolok itt fel senki olyat, aki az iwiw-en avagy a facebook-on fellelhető az ismerőseim között, bocsi.

Sosem az a lényeg, hogy ki, hanem hogy mit hagyott. Nyomokat, élményeket. Ezért tud oly fontos lenni egy dal, egy kavics. Ezért tudok kapaszkodni néha egy mondatba. Ha az a megfelelő embertől a megfelelő pillanatban érkezett.

Szóval nekem mindez valahol Patrick Swayze-vel kezdődött, 11 évesen...

PS: A fiam akaratlanul és anélkül, hogy ezt látta volna, hordja haza minden sétánkról a kavicsokat. Minden alkalommal egyet-egyet. Számára fontos helyekről. Sosem a legszebbeket. De figyelem és nézem, milyen műgonddal válogatja ki azt, ami éppen akkor a legmegfelelőbb, és tudjuk, az abban a pillanatban a legszebb a világon.

Őrizzétek Ti is a kavicsokat, vigyázzatok rá ott mélyen. Ez nekem megért egy postot:-)))

http://www.youtube.com/watch?v=AVi4PUx8bXk

4kézlábazik

Csak azér', mert ha már írtam róla...

Milos pedig ül, neki őszinte gratuláiónk:-)

Adridokinéninek pedig hálás köszönet a megnyugtató szavakért. ((()))

Egy szintre kerültünk vagy (szét)csúsztunk:-S

Olyan nincs, hogy nekem mondanivalóm ne lenne... Sőt, zajlik nagyon is. Nem mindenről szeretnék beszélni, de látható és érzékelhető tény, hogy a két gyermek egy szintre került. Közeledett, esett, paffant, puffant - tanulják egymást. Jankaszáva egyre többször kerül ki a rácsok közül. Ezt mind a kettő élvezi, egész másképp viselkednek ilyenkor. Benedektől megszoktam, hogy az öröm olykor durván fejeződik ki, de meg kell mondanom, hogy még így is kevesebb kárt tud okozni a kishugában, mint egy felnőttől érkező (avagy nem-érkező) félrepillantás. Szóval Száva is túlvan már paffanásokon, a hideg kiráz ezektől a jelenetektől. Újra és újra lejátszódnak bennem, megállíthatatlan. Rossz emlék. Már ott van, belémégett.

A nagyszerű az egészben, hogy a kicsilány remekül van; jobban megviseli, ha a hétköznapi menetrend átrendeződik, jobban megviseli egy szélviharral kísért fronthatás, mint saját bátyja önkifejezése, vagy anyája bénázása. Juhéééé! Mondtam már, hogy van két foga, és lelkesen négykézlábazik?!:-)))

PS. és azért is nem írok más projektekről, mert alku-és tárgyalási szakaszban vannak. Nem érdekelnek a kontrák, túl sok a pro...

Mégis mindennapok

Mégiscsak meghazudtolom magamat, bár nem hinném, hogy ez súrolja az álságosság határát. Legutóbb elemezgettem, miért nem szeretnék hétköznapokról írni. Talán azt gondoltam (vagy csak akartam?!), hogy ami történik, nem minden esetben a miénk, mintha ezzel befolyásolhatnám, mi az, ami fontos és mi nem az. Nem akarom. Ugyanis tényleg minden az életünk része.

Az is, hogy Benedek (=Dibde) végre úgy tűnik, lemondott a pelusról végleg. Emlékszem az első olyan házkörüli sétánkra (el nem mozdulva a bejárattól 10 méternél messzebb), amikor Dibde maga kérte, hogy ne legyen rajta pelenka. Napokkal később már vásárolni is úgy mentünk, pedig azért ez nem rövid móka, autóval is másfél óra... Visszatartotta. Ennek talán egy hete, azóta valóban mindenhova thomasos bugyi (upsz, gatya, mert bugyit fiúk nem hordanak, ugye)... Alváshoz jár a pelus, de nem ritkán az is száraz marad. Nem hittem, hogy ez ennyire naccerűséges érzés.

Hétköznap az is, hogy végre van valami, ami tervszerű, amihez le tudok ülni, és ami nagyonjó dolog, velünk történik. Az egészben a legklasszabb, hogy nemcsak holnapig látok az orromtól, icipicit messzebb nézek, és akkor látom az ERDŐT, nemcsak a legközelebbi farönköt, látom a HEGYEKET, és nem félek, hogy meg kell másznom a dombokat.

Az is nagyon valóságos és közeli, és igenis velünk történik, a mindennapok részeként, hogy Jankaszáva beteg. Túlvan nagy küzdelmen, műtéten... de most először beteg. Komoly az ügy. Azt is tudnunk kell mindenféle pánik nélkül, ragaszkodva a földi léthez, hogy ez eddig is benne volt a pakliban, ezután is ott fog lebegni a fejünk felett. Nincsenek miért-ek... nincsenek felelősök, ez nem az a dolog, amelyre egyáltalán értelme van magyarázatot keresni. Sokszor mondtam már, életünk része.

Nem is oly rég, azt hiszem, egy héttel ezelőtt akartam írni (csak este 11kor nem volt hozzá kedvem), hogy mennyire utálom azt, ha egy (mások számára talán) banális tünet esetén nekünk kissé messzebb kell néznünk, kicsit másra kell gondolnunk. Elővigyázatosság. Persze tudatilag megvan, hogy Janku egy gyakorlatilag egészségesen működő, közel-7-hós baba, tehát bármikor jöhet a foga (jöjjön már!!! még több:-). Múlt héten egy napos kissé-lázas állapot után doktornénink azonnali sürgős labort rendelt (egyébként is havonta kell, most ez 3 hétbe belefért). Még a láz sem tűnt volna fel, ha nem azért jön dottornéni, hogy a bcg-t újraoltsa (ja, kell). Szóval így derült fény. Labor másnap negatív, ez minden alkalommal horror (Janku keveset pisil, nehéz mennyiséget produkálni - egyébként bármikor szívesen beavatok akárkit a kislányok és a pisizacsi rejtelmeibe...), párórányi kéztördelés, majd nagy juhé! Négy nap múlva Száva visszalázasodott, újabb labor, kissé bonyolultan, mert doktornéni eközben szabira ment. Labor döbbenet, telefon a vélhetően pihenni akaró orvosunknak... klinika azonnal! Oda is telefon. Mdrunk is szabin... Nem baj, vigyük a lánykát, várnak, megnézik, meglátjuk...

Vártak bennünket szeretettel, és tényleg. Azóta is, akárhány próba a biztatásra, én csak annyit mondok, hogy az ottani légkörnél nem kell nagyobb biztonságérzet. Figyelmesség, hozzáértés, következetesség. Kicsit jólesik az is az embernek, ha nem ismeretlenként kell beállítani, nyögdécselni... (Tehát köszönet Adrienn és Panni doktornéniknek!)

Macskadék pisije döbbenet, végül katéter segítségével szereztünk eleget. Rögtön felvételt is nyertünk, majd hazabocsátást. Szurira jártunk naponta, ma voltunk harmadjára, majd egy hét múlva megyünk vissza, addig ab újra, szirup. A jobb oldali veséje (ezt nem műtötték, tehát jó hír) van begyulladva. Nem gondolok arra, hogy milyen fájdalmai lehetnek, nem nézegetem az agyonszurkált mancsait és lábait (nem sikerült a branül) csak azért, hogy szokjam. Most ez van, ez a menet. Egyébként is, remekel, KIJÖTT AZ ELSŐ FOGACSKA, juhéééé! Kicsilány egyedül alszik el, én meg hány, de hány órát nyargaltam ezen a bitang, szűk folyosón, őt ringatva, miközben csak le kellett volna tennem. (Köszönöm Dorka.)

És hát nagy dolgok történnek: Isten hozta Ágibabót, alig várom, hogy lássam a legkisebb macskadékot.

Hiszünk, bízunk, készülünk...

...és aki hiányzik, az nagyonnagyonnagyon.

Felesek és bőgés

A fél-és a kétésféléves. Félévesek lettünk. Ilyenkor szoktak mérlegelni, igaz? Jankaszáva elérte a 6 kilót, foga még nincs, de kétségkívül jön (muszáj ráfognom a sokszor kegyetlen éjszakákat valamire, és ez egyszer elmúlik, szóval a legjobb és kézzelfogható alibi). Nem tudom, hány centis. Ezt Benedekről sem tudom megállapítani, ő néha rááll a mérlegre, de sosem egyedül, így az sem mérvadó, viszont az ő fogai számolhatók, azt hiszem, 20 db.
Jankun egy vágás bordaívek alatt, soksok centi, a bátyja pedig most kezdi értelmezni a bibi szó jelentését... A hugán van egy, arra mindig jár puszi. Ennyivel el is intézve. Még azt hozzátenném, hogy mivel Jankuról ez nem akar eltűnni, így minden harci sérülése, amit ő maga szerez, bibi volt és bibi marad, mégha semmi jele már hónapok óta. Az bibi.

Ma adtam be az utolsó adag ab-t. Így kerek félévig tartott. 6 hónap. 5 napos korától mostanáig... Talán mostantól, ha valamit kap enni, az nem fog kapásból távozni. Talán.

Páran és tényleg nem sokan, de szoktátok kérdezni, miért nem írok gyakrabban. Nem fizetnek érte:-) Röviden, a valódi magyarázat az, hogy nemszeretem a mindennapok nagyon apró történéseit annál hosszabban taglaló blogokat, abból sok van. Még újságokban is, és számomra rémes. Nem akarok a mindennapjainkról írni, mert arról bőven tud az, aki akar tudni, vagy aki csak látni akar. Másrészt, az nagyon nagyon nagyon sokakra nem tartozik. Ugyanaz történik velünk is, mint mindenki/bárki mással.

Vannak viszont érzések, pillanatok, amelyek a hétköznapok sodrásában megállásra késztetnek, és elő-előtörnek agyam valami mélyebb zugából, egyáltalán nem odaillő helyzetekben.

Még sosem meséltem, de Benedek gyakran sír. Igen, vonyít, nyüglődik, ordít, dühösen toporzékol... persze. De sírni is szokott. Úgy sírni, ahogy az ember mély fájdalmában, csendesen visszahúzódva sír. Zokog. Első alkalommal, amikor ezt észrevettem, még nem volt egy éves, épp Enya szólt a rádióban (Only time: az az egyetlen száma, amelyet szeretek is, nemcsak elviselek), Benedek pedig sírt... Nem ütötte meg magát, én hozzá sem szóltam, rá sem néztem. Vissza a tegnaphoz. Jankasírás olyannyira nem érdekli, hogy bármikor (el)alszik mellette. Egy esetben szokta nagyon zavarni, ha én nem vagyok olyankor a kicsilány mellett. Akkor húz-von gyorsan, azonnal, akárhol vagyok, akármit csinálok. Mert a lányomnak, az ő hugának kell valami. Most azonban együtt voltunk, hárman. Janku előttem, a karjaimban, visított. Olyankor visít így egy baba, amikor igen nagy fájdalma van, szóval Bencinél azt mondtuk ilyenkor, hogy a foga... ezúttal Bene meghökkent, két lépést hátrébb ment, majd láttam, ahogy rázkódik a válla, ajkai remegni kezdenek, legörbül a kicsi szája, és kész. Sírva fakadt. Együtt fájt Jankával. Én meg...

...tőlem tanulnak így sírni?! Közel egy éve nem sírok, akkor sem igen, ha nagyon akarok. Viszont ha jön egy jó könyv, egy remek riport, egy dal, egy film, egy sms - képes vagyok egy perc alatt zokogásban kitörni. Hétvégén ilyen volt a Griffin és Phoenix. Látta valaki?

Na, két szó a hétköznapokról is... Bene bilizik, itthon, teljesen egyedül, gatyában. Tegnap hajnalban a földön fekve, ajtóban kucorogva találtam rá hajnalban. Reggel kérdeztük, hova indult, azt mondta, kocsi. Lyme-tesztnek pedig még nincs meg az eredménye. De tény, hogy jól vagyok. Pompásan.

Egyedül voltunk

Megintcsak eltelt jópár nap és hét... Olyan nincs, hogy nem történt semmi. Volt egy apahiányzik egy hetünk, voltam Janka Szávával kontrollon, Benedek járt az ügyeleten - én pedig kullancs-ambulancián. Röviden.

Tehát szépen sorban... épp a kullancsmizéria volt terítéken egy egészen más vonatkozásban, amikor én egy oda nem illő foltot véltem felfedezni jobb könyökhajlatomban. Mivel hajlamos vagyok mindenféle bőrtünet produkálására (vagy mondjam azt, hogy tele vagyok atkákkal, tetűvel és bolhával, ekcémával...), ez igencsak felkeltette érdeklődésemet, hisz korábban ilyennel nem találkoztam. Szabályos piros folt, napokig növekedett. Láthatóan csípés nyoma. A kullancs ambulancián doktorbácsi megkérdezte, hogy nem vagyok-e mostanában fáradékony, érzek-e kimerültséget. Jót derültem ezen, majd felhívtam a figyelmét kint várakozó porontyaimra. Ott az alibi. Az első vérvizsgálat eredménye negatív, ismétlés hó végén. Fontos. Akármi is, figyelmeztetés, aztán kiderül.

István elrepült, kis túlzással. 5 nap és 5 éjszaka telt el nélkülözésben. Merthát ebben az egészben nyilván Apa hiányzott a legjobban. Küzdöttem a két gyerekkel keményen, de egy szavam nem lehet rájuk, mert remekül helytálltak, hozták a formájukat, főve is. Benci minden nap többször az égre emelte a tekintetét, mutogatott minden repülő után, forgatta a fejét, és nyomta amma-amma mantráját... A szívem megszakadt ilyenkor, csak ilyenkor. Pénteken már boldogan ismételgette a kocsi-amma-nyamnya szavakat. Amit megígértem neki, az úgy is lett (apa repcsije landolt, előtte volt burgerking, és persze kocsival mentünk). Minden nap egyszerre volt takarodó, így jutott időm rám(mondjuk, 10-20 percem esténként magamra; merengeni, teát inni, szökőkutat lesni, szomszédok ablakait bámulni - magamba zárkózni). Sokan régen tudjátok, mennyire értékes ez nekem... István folyamatindított Hollandiában, el is fáradt, én is. Amikor hazaért, rendezhettünk volna egy nyomorversenyt, ki a kimerültebb. Végül erősen koncentráltam Lance Armstrongra. Neki mégiscsak vacakabb... na.

Apa hazajött, figyelni sem kell már... Bene szemét dörzsölte a fáradtságtól egy alkalommal, amikor épp nekem és Apjának kívánt segíteni. Bele a folttisztítót, éktelen ordítás, István, vidd a gyereket gyorsan az ügyeletre... mert én azt mondtam.... Ott nem voltak tárt karok, megkérdezték, miért oda. (Csak. Mert a mentő is odavitt bennünket anno. Azért.) Hozzátették, bármi további van (nem sorolták, milyen továbbiakra kéne figyelnünk), nehogy oda vissza (%!!!§Grrrrrboáááááááá***). Annak is vége, de értem, miért olyan sok a per ma Magyarországon. A baj az, ahogy nyújtják, nem az, amit. Félreértések sorozata.

Janka Szávát visszavittem a Királyhágóra, doktornénink kérésére teljes uh-ra. Nem csalás, EDDIG NEM nézték sehol a buksiját, pocakját behatóan. Csípő rendben, teljesen negatív. Na ja, balerina. Buksi klassz. (Tudom. Jófej.) Pociban is minden okés. A műtött bal vese oldala gyönyörűen rekonstruálódott, teljesen tünetmentesnek tűnik, sem tágulat, sem rosszasságok. Jobb oldal egyelőre... najó. Ámen. Majd meglátjuk 2 és fél hónap múlva. Akkor Mdrnál kontroll. Ja, amikor hazaértünk a kisnővel, Bene egy szál bugyiban rohangált nagypapi elől (Papim, örülök, hogy vele voltál... szereti nagyon!). Szóval ez az egy szál bugyi mára sztenderd itthon (és persze minden pisi után önálló biliürítés, wc lehúzása, kézmosás, bugyicsere - nem véletlen, hogy Zola Monknak hívja Benedeket).

Addig is vagyunk. Szépen. Okosan. Mosolygósan. Hiányolva. Nagyon. Mélyen és őszintén. Az én szívem pedig facsarodik, ahogy elnézem ezt a két borsószemet. Úgy szeretik egymást...

Kérdezze meg... gyógyszerészét!

Levelet fogalmazok. Mondatokat alkotok, amelyeket a megfelelő felügyeleti szervhez eljuttathatok. Nem panaszt kívánok tenni, nem fejeket akarok látni, amint a porba hullanak, nem elégtételt akarok - sokan tudjátok, ilyesmin az ember túlvan, igazából soha nem is akartam ilyesmiben nyakig fuldokolni. Nem a számonkérés időszaka ez életünkben, nem a felelősök keresése a lényeg. Eddig sem tettük, ezután sem fogjuk. Nem oly rég egy barátomnak ezt úgy fogalmaztam meg, hogy nincs élő ember, aki megkérdőjelezheti Janka Száva kezelőorvosainak döntését, nincs ember, akinek jogában áll felelősöket, okokat keresni, miért-eket gyártani. Ezek egész egyszerűen értelmezhetetlen szerepek, nincs ilyen. Én sem tehetem...

Tegnap Férjem szokásos patikatúrára ment. Már megszoktuk ezt is, hogy magyarázkodni kell, miért is az van a recepten, ami, miért kell ezt kiváltanunk egy 5 hónapos gyereknek. Janku kétféle antibiotikumot kap, havonta váltogatva. Mindkettő por állagban kerül a forgalomba, amelyből szuszpenziót kell készíteni víz hozzáadásával. Gyárilag az üvegben Janka egy havi adagja van, viszont a kész szuszpenzió két hétig áll el. Számos félüveg végezte a kukában. Egy korábbi alkalommal a kedvenc patikámban a vezető gyógyszerész felajánlotta mindenféle előzetes kérés nélkül, hogy megfelezik a port, így nem nekem kell pancsolni vele - elvégre nem egyszerű itthon, fürdőszobai mérlegen kiskanállal 13,25 grammokat kiszámolgatni. (Egyébként a gyerekklinikán is mondták nekem, hogy ezt kérhetem.) Köszönet érte. Legközelebbi alkalommal egy másik, közelebbi patikába ment a Férjem. Jeleztem neki, hogy korábban megfelezték nekünk az ab-t, most is kérje. Puffogtak-durrogtak, de megtették. Nem értettem akkor sem, mi a baj. Mert senki nem mondta, hogy ez baj... Visszatérvén a tegnapi patikatúrához, ez utóbbiba ment ismét Férjem. Beállt a két sor egyikébe, recepteket átnyújtva kérte, hogy az ab-t legyenek kedvesek megfelezni. A másik sort kiszolgáló patikus gyakorlatilag átkiabált Férjemnek, hogy az elmúlt időszakban már harmadjára jön ezzel, és ezt nem lehet, valamint, hogy BIZTOS EZÉRT NEM GYÓGYUL A GYEREK... Nem, nem azt mondta, hogy erre nincs lehetőség a patikában, nem azt mondta, hogy ezt szakmai szabályzat, vagy etikai kódex tiltja, nem azt közölte, hogy nekik erre nincs megfelelő akármilyen erőforrásuk. Nem. Gyakorlatilag tények ismerete nélkül (nem nála volt a recept, nem látta a BNO-kódot, nem kérdezte meg korábban, hogy mi a baja a gyereknek) nagy nyilvánosság előtt (igen, nagy nyilvánosság a pár ember, aki sorára várva mindezt kénytelen volt végighallgatni) kinyilvánította, hogy mi, szülők (azaz a gyógyszer megfelezésére irányuló kérésünk) vagyunk felelősek a gyerekünk nem-gyógyulásáért. Azt is hozzátette, hogy másfajta antibiotikum is létezik, miért ezt írja fel folyamatosan az orvos. Hangsúlyozom, nem ezzel volt éppen szemben a Férjem, nem ehhez a patikushoz fordult bizalommal... Az én jámbor és növényevő Emberem, aki a saját anyukáját sem küldené sehová, kikérte magának a stílust, közölte, hogy a gyógyszerész ezzel elég kemény húrokat és határokat feszeget, és véleménye szerint ezzel a gyermekünk kezelőorvosai létjogosultságát, döntéseit vonja kétségbe, ő, akinek mindehhez semmi köze. A nagy nyilvánosságnak meg pláne nem.

Nagyon sok kérdés felvetődik bennem. Csíkokat festenek-ragasztanak a gyógyszertárak padlóira (is), hogy személyiségi jogainkat védve a patikussal egyszerre lehetőleg egy személy kerüljön kontaktusba. (Valljuk be, herpeszről, hüvelygombáról, szájpenészről, lábszagról, akármiről is szó eshet, nem kizárólag torokfájásról. Hozzáteszem, hogy még a közönséges ragtapasz is magánügy. Nagyon is.) Erre jön valaki, aki túlfélről átkiabálva véleményt nyilvánít, kinyilatkoztat, értékítéletet mond. Egyiket sem kérte senki, egyikre sem lett felhatalmazva. Akkor és ott, abban a szerepkörben -valljuk be- nincs ehhez joga. Annak sem lenne, akivel épp szemben állunk. De annak legalább ott a kezében a recept, azon rajta a BNO-kód, ami jelzi, bizony nem torokgyulladás van ab-vel kezelve öt kerek hónapja, hanem veleszületett veseelégtelenség. Idáig el sem jutott a beszélgetés. Teszem hozzá, nem ez a lényeg. Nem az a lényeg, hogy a gyermekünk egyik veséjének a felét 6 héttel ezelőtt eltávolították. Nem az a lényeg, hogy a jobb oldal még mindig nincs rendben, fennáll a húgyúti fertőzés veszélye, ezért megelőzésként szedjük, nem hobbiból. (A megelőzés szóra annyit mondott a kedves patikus, hogy ja, persze - nem palástolva a gúnyos árnyalatot.)

Nem célom a megalázás. Nem kell, ha valaki képes magát földig gyalázatba kergetni. Tehát ezért sem gondolkozom el azon, hogy elmondjam-e, hol történt. Bellis Gyógyszertár, X. kerület, Kőrösi Csoma sétány.

Szóval, ha olvas valaki, aki mindebben kompetens, mondja már el, hogy vajon mit ronthat a gyógyszer minőségén az, ha az elviekben steril gyógyszertárban nyitják ki, és ott felezik meg, nem pedig itthon, én, fürdőszobában, kiskanállal... Ugyanakkor ha ez tényleg nem lehetséges, úgy azt vajon miért nem közölték velünk? Mert ez az egy dolog nem hangzott el. Hogy ugyanis nem lehet...

Tehát írok, fogalmazok. Ismétlem, nem elégtétel. Elkeseredés. Végtelenségig. Itt tart ma Magyarország. A sarki közértestől sem viselném el az ilyenfajta hangnemet, modort, stílust. Az a baj ezzel az országgal, és a benne élő és itt megkeseredett nemzedékekkel, hogy nem tanultak meg (nem tanították meg) véleményt nyilvánítani. A véleménynyilvánítás szabadsága ugyan ne jelentse már azt, hogy azt mondok, amit akarok a tények teljes ismerete nélkül, ezáltal esetlegesen másokat nyilvánosan megalázva, meggyalázva, megbántva, eltaposva... ez nem véleménynyilvánítás. Ez mocsok.

Fogalmazok. Eközben a két gyermekem alszik, mint a tej. Eközben szeretnek mindenkit, mosolyognak mindenkire, és én nagyon nagyon nagyon szeretném azt hinni, hogy őket nem fogják tiporni. Mert annyira ártatlanok. A kicsilánnyal virrasztottam az elmúlt éjjel. Tegnap oltást kapott, 39,2-t mértem. Ő meg mosolygott. Elgyötörten is boldogan. Mert ő ilyen. És ilyen is marad. Belőle ezt kiölni senki nem fogja.

"Re"

Tegnap voltunk kontroll uh-n. Mindenféle előzetes várakozás nélkül. Nem reménykedés a jellemző, számomra a készülődést mára csupán egy kis éjszakai nem-alvás, illetve az ezzel járó forgolódás jelzi. A klinikára belépve sincs már görcs sehol. Sem testben, sem lélekben. Ez a kiborító. Az, hogy tudomásul vesszük, erre kell mennünk, bárhogyan is alakul az utazás... Nem volt semmi sem az eddigiektől eltérő. Bejelentkezés a recepciónál; néni ugyanaz, lelkesedés ugyanúgy nulla, avon katalógus - szokásos. Mdr is a szokásos, pillantás a legutóbbi helyzetre, mehetünk fel az uh-ra. Nem vártunk sokat, viszont odabent sokáig voltunk. Nagyon. Röhögnöm kell azon, hogy már felismerem Jankaszáva veséit a képeken, láttam én is, amit doktornéni elmagyarázott utólag. (Ilyenkor nagyon-nagyon tud hiányozni a magzati uh, ami akkor volt - távoli...) Beszélgettünk. Jankut dicsértük, aki a szokásos módon tűrte, hogy ide-oda forgattuk. Mosolygott a valószerűtlenül hatalmas kék szemeivel.
A bal, műtött oldala nagyszerűen fest: a reflux eltűnt, a maradék veseüregben nem látható tágulat, a maradék húgyvezeték sem kanyarog már, az sem tág. Működünk szépen. Tudom én, Kdr egy zseni. A jobb oldal nem változott. Van kanyargós ureter, tágulat mindenhol, a hólyagsérv sem tűnt el. Nem vártunk mást. Nem készültünk csodára. Jankaszáva létezése maga a csoda. Örülök, hogy a bal oldal, ami annyira kétségbeejtő volt, most rendeződni látszik. Az, hogy jobb oldalon mi lesz, nos, még erősen jövőfüggő. Pontosan 4 hónap. Kissé hosszasnak tűnő várakozás (Mdr részéről tűnődés és gondolkozás) után kaptunk 4 hónapot. Egészen pontosan "akkora nagy disznóságok nincsenek" kíséretében. Két hónap múlva az ab-t is abbahagyhatjuk, hála. Bementünk a szokásos folyosóra, benéztem az osztályra. Zsuzsi, a főnővér volt az első, akivel a tekintetem találkozott. Kijött a folyosóra Jankához. Jó volt benézni. Jó volt ott lenni. Jó volt, hogy adhattam két puszit, és emlékezetemben él a tekintet. Örülök, hogy már én is tudok ilyesmit adni. Tanulnom kellett.

Benedek nagyszerű napot zárhatott, a hugom és a szüleim voltak vele. Imádja ám ezeket a napokat, én is.

Testvérhétköznapok

A legutóbbihoz még ezt mindenképpen. Treat Williams énekel egyébként, igen, és ez az a Treat Williams (mikoris? '79...).
http://www.youtube.com/watch?v=pBQo8epttHs

A gyermekeim édesek. Nincs olyan nap, amely ne úgy kezdődne, hogy Benedek megnézi Jankaszávát, ő felkelt-e, nincs esti ágybavándorlás jóéjtpuszi-Janka-homlokára nélkül... Ragaszkodnak egymáshoz, és ez valami olyasmi, amelyet nem én alakítok, nem nekem köszönhető, nem irányíthatom, nem erőltethetem. Ez az, amely ősi, ott lappang legmélyen, amely öröktől fogva létezik, és amely mozgatja őket. Remélem, így marad. Kicsilányom egyébként két hete forog, most már minden formában. Kezdte a hasról hátra formával, de mára hátról hasra is ugyanúgy. Szóval, kit érdekel a 6 centi?!:-)

Korábban kellett volna...

... rátalálnom erre az idézetre. Azaz korábban is meg kellett volna hallanom. De persze ez helyén van így is. Igaz, másoknál gyakran érzem, hogy az idézetek által valamiféle hitvallást próbálnak megfogalmazni, ami egyedül nem megy. Néha az is lehet. Ez a csodálatról. Kedvenc témám, ugye. A kedvenc sorozatomból.

"... az áldozatok, amiket hozunk, meghatároznak bennünket... a héten találkoztam egy nővel, aki az egész életét feladta, hogy a férje mellett lehessen. Az benne az őrület, hogy ezt nem tudatosan döntötte el. Nem azért csinálja, hogy szent vagy mártír legyen. Nem ő választotta. Csak úgy jött."
(Dr. Andy Brown/Treat Williams_Everwood)

Önfeledten

A minap önfeledten tudtam nevetni - együtt, a gyermekeimmel. Történt ugyanis, hogy Benedek szokásához híven Jankaszáva mellé tolta egyik billenős homokjáróját, telepakolva törpékkel (gyűjtemény, dejó kisgyerekesnek lenni!). Játszani. Én pelenkáztam a csajszit. Közben mosolyogtam. A majd' 2,5 éves fiamon, aki szeretné bevonni a 4 hónapos hugát a játékba. Mosolyogtam ezen 30 évesen. Nem sokkal később azonban kacagnom kellett, mert igen, a 4 hónapos rácáfolt mindenre, amit tudhatok... valóban elkezdte tologatni az autót, bátyja legnagyobb örömére. Benci is rákezdett, Janka is. Együtt kacagtam a kislányommal és a kisfiammal. Önfeledten. Nem a jeleneten, hanem magamon, a butaságaimon, a naivságomon. Újra.
Semmiben nem hasonlíthatóak egymáshoz. Benedeket figyeltem, próbáltam megfejteni, Jankával képes vagyok együtt érezni, együtt dobbanni. Benedeket békén kell hagyni, Jankát fel kell venni, ölelni kell. Mosolyog, ha elmegyek mellette. Akkor is, ha csak inkább elhaladok, rá sem pillantva...
Naffiam csak nem kukult meg örökre. Mondogat szavakat. Ha komolyan veszem minden egyes nyekkjét, azt mondom, korábban is próbálkozott már, de nem értettem, hogy a tphm cipőt jelent. Most már van dzsidzsa (=csillag), kocs (=kocsi), kuga (=kóla)... ééés kaka. Természetesen csakis akkor, ha nem róla van szó. Egyébként is sziréna, ha Jankával történik valami (pl forgatja a szemét, felemeli a kezét), önmagán pedig azt sem veszi észre, ha egy fa dől(ne) rá. Csodásak együtt.

Szóval merítek. A hétköznapokból, ilyen pillanatokból. Erről szoktam írni. Kellenek a pillanatok, az érzések, pillantások, együttgondolatok. Anyák vagyunk. A hajunk szálanként hullik az aggodalomtól, a szívünk kihagy egy-egy dobbanást, ha puffan-paffan a gyerek. Mosolygunk, ha ránkmosolyognak. Elégedettek vagyunk, ha eleget alszanak/esznek... Nők vagyunk, próbálunk maradni. Észrevesszük magunkon. Hol abból, hogy új cipő/felsőrész kell, hol abból, hogy szőrteleníteni kellene már, hol abból, hogy csapkodunk és vagdalkozunk a frusztrációinktól. Nyugtázzuk a szarkalábakat, a kilókat, amelyek vagy le, vagy fel, és napról napra sebezhetőbbé válunk, mégha azt gondoljuk is, erősek vagyunk. Emberek vagyunk, telve érzésekkel. Telve emlékekkel, mélyen elraktározva, csak magunknak megtartva. Mindennek van helye. Egyik sem hiányozhat, mert mind életünk része. Ha szomorúak vagyunk, ezzel együtt kell szomorúnak lennünk. Néha ezt el is kell mondanunk. Amit fájt kimondani egykor, esetleg zavarba ejtő volt, ma nem az, ma a legfontosabb is lehet a megfelelő helyen. Amit éreztünk egykor, de nem mertük feltárni magunk előtt, azt most elő kell szedni. Olykor az érzéseket tudati szintre emeljük. Elszámolunk. Lelkiismeret? Talán... Bűntudat? Talán. Amikor átengedjük magunkat egy-egy önfeledt pillanatnak vagy érzésnek, még nem tudhatjuk, hogy szomorúak leszünk-e tőle, avagy boldogok később. Lényeg, hogy én megpróbálom most már átengedni magam mindennek, ami felém közeledik. Engedem a részemmé válni. Azzal együtt leszek egész. Így lesz életem minden egyes pillanata az én részem. Így leszek több. Ettől válhatok olykor jobbá. Csak befogadni, eltenni, építkezni. Nagyon jó!!!

Egyszuszra

Nem akartam erről írni. Nehéz erről beszélni, senkinek nem is szoktam. Ha kérdezik, akkor sem. Nem elvek ezek, egész egyszerűen utálom, ha a zsebemben turkálnak, ha arra kíváncsiak, én mit szoktam a boltban venni, akármi. Szóval soha senkinek nem beszélek arról, hogy én kinek, mit és - nekem mennyit jelent a hála. Hiszem, hogy nem lehet mindent az anyagi erőforrásokkal elrendezni, de nagyon kell. Erről sem tudom, hogyan kellene szólnom megfelelően. DE. Megpróbálok magamtól elvonatkoztatni, és mások érdekeit szem előtt tartva leírom.
Nemcsak szavak részemről azok a jelzők, hogy emberfeletti, küzdelmes stb stb mindaz, amivel jellemeztem az USI dolgozóit, munkáját. Néztem, figyeltem, láttam, észrevettem az elmúlt héten. Meghallgattam olyanokat, akik segítségemre lehettek. Megkérdeztem másokat, mit jelent a "megköszönni"... olykor valahogy semmi sem elég jó. Gondoltam egyet, és vásároltam egy légzésfigyelőt az osztálynak. Nem várok vállonveregetést, ez semmi. De mást tapasztaltam, mint addig, mást, mint amire felkészültem. Odafigyelés, törődés, két jó szó. A legmegfelelőbb pillanatokban. Pedig nagyon küzdenek. Tényleg. Nem találkoztunk tegnap, ma felhívott Zsuzsi, a főnővér. Az egyik legklasszabb kommunikációs szakember, kampánymenedzser, akivel valaha találkoztam. Megköszönte. Engem nagyon meghatott. Sokat beszélgettünk múlt héten, tőle is tanultam. Azt is tudom, hogy ez csak egy lépés, méghozzá nagyon kicsi. A 9 ágyas osztályra, ahol mindenki pici, és mindenki egytől egyig hatalmas odafigyelést és törődést igényel - ott most ezzel együtt 3 légzésfigyelő van. Fel nem sorolom, még mi hiányzik. Én csak abban reménykedem, hogy lesz rajtam kívül még legalább 6 ember, aki nemcsak van és néz, de talán észrevesz...
Nehéz volt, de ezt meg akartam osztani.

Elköszöntünk

Ma visszamentünk elköszönni. Gyakorlatilag persze azért, hogy Kdr kiszedje Jankaszáva varratait. Kiscica úgy visított, mint még talán soha. Nem akkor, hanem előtte és utána. Nos, feszültség volt benne is. Be kellett menni az osztályra is, mert megígértük, és mert el kellett köszönni. Gyakorlatilag persze azért, hogy ismét vért vegyenek tőle, csak visszaellenőrzés. Szeretem ezt a törődést. Az odafigyelést. Azt, hogy semmi sem lényegtelen. Na meg utálom, hogy rutinosan csináljuk. Jó volt ott, látni őket. Összeszaladtak mindahányan, jöttek Jankát simogatni, vagy csak két szót szólni hozzá. De nagyon jó volt így. Remélem, nemcsak elköszönni, búcsúzni is onnan.
UH kontroll június 16án. Akkor majd benézünk. Csak köszönni.

Benedekem...

... csúcs volt. Bár kétségkívül nehezen emésztette és értette meg, hogy anya máshol van, anyára máshol van szükség. Mi az, hogy rá nincs szükségem?! Emésztő érzések és gondolatok ezek, de ha tudnátok, hogy nemcsak, hogy kétfelé nem lehet szakadni, de én ráadásul mindannyiszor egy harmadik, netán negyedik helyen lettem volna... Hosszú. Szóval a kisfiam csodásan viselte a dolgot, bár a múlt heti vírusmizéria még mindig éreztette hatását. Szomorú volt. Nehezen oldódott. Mondtam neki mindig, Janku bent van, ajtó mögött vigyáznak rá. Bólintott, hogy érti. István minden nap behozta nekem. Míg ő benézett a kislányához, megpuszilgatta, addig Bene ült mellettem, olvastam neki Kippkoppot és Boribont, mutogatott minden dokibácsira, tetszett neki, hogy maszkban mászkálnak. Mire hazaértem, ő általában mélyen aludt. Bementem, megölelgettem, ő átkarolt. Tudta, megérkeztem, de majd megint megyek hajnalban. Egyszer sírtam odabent. Amikor azt mondta Férjem telefonban, hogy Benedek mindenhol a hugát keresi. Nem érti, miért nincs itt.
Amikor ma kivittem hordozóbanjankát a folyosóra, tökéletes lett a boldogság. Csak helyreáll az ő kis lelke is.
Az enyém rendben. Most kerül csak igazán a helyére. 30 évnek el kellett telnie, hogy felfogjak, megérezzek, átéljek, tanuljak - magamról magamnak. Legtöbbet természetesen a két gyermekemtől. Csodásak ők.

Itthon

Janku nem ugrott ki az ágyból, de ezt megelőzendő valóban felemeltük este egy kicsit a rácsokat. Végigaludta az éjszakákat a kórházban is, ahogy mindig. Míg Benedek mellől pisilni sem szívesen távoztam tavaly a másik intézményben, addig most teljes magabiztossággal ott tudtam hagyni Jankaszávát minden este. Jól alszik, szépen alszik, és ennek az egésznek semmi köze hozzám. Ezt én nem befolyásolhatom. Ez ő. Ő tudja, ő alakítja. Erre Bene tanított meg, másfél év kellett, hogy felfogjam.
Szóval nem volt láz, még imádkoztunk egy kis bélmozgásért, az is összejött (Edi, köszi a "remélem, jól összefossa magát" sms-t). Itthon vagyunk.
Elképesztő ám, ami ott folyik. Azt a sok áldozatot, azt a sok munkát, amelyet beletörődéssel, megnyugvással, alázattal kezelnek. Nagyon szerettem ott lenni. Bármily morbid, rettenetesen fog(nak) hiányozni.
Fantasztikus kislány. Imádták. Az enyém, és elképesztően büszke vagyok rá. Hozzá képest én egy nagy nudli vagyok. Eljutottak hozzá a szép dolgok, a jó gondolatok. Köszönjük.
Mi volt a legszebb és legtökéletesebb pillanat? Kedd délelőtt. Amikor először vehettem karba, amikor először szopizott. Mintha újraszületett volna, és újra az az első érzés. Hihetetlen. Az volt tökéletes...

USI_Harmadik nap

Gondolatok. Van belőlük jó (és rossz) sok. Hospitalizálódtunk. Keveset alszom, hajnalban kelek. Van valami kellemes a taxira várakozásban, mégha alig bírok egy helyben állni, akkor is. Mennék mindig nagyon, gyorsan. A lányomhoz, a kicsimhez. Az intenzívre belépve azonban "máris itt van, anyuka?" fogad (ez az anyukázás megőrjít egyébként - máskor, más helyen egymást hátba veregetve idétlenkednénk). Szóval megnyugszom, ha "máris" van, nem "végre". Jön a válasz, hogy volt láza 2x / nem volt láza egyszer sem. Pelenkacsere, hőmérőzés, jaj, melyik oldalról fogjam meg az összes cuccot, hogy ne borítsak fel semmit?! Le kellene izzadnom minden alkalommal. Nem teszem. Megszoktam a draint, megszoktam az infúziót, a monitort, a sípolást (álmomban is hallom).
Tegnap lázas volt a kisnőm. Minden alkalommal lázcsillapító. Lázat visszamérni, lement, akkor ok. Nem izgulok, mert mondja ő mindig, hogy rendben van. Szeret(get)ik. Jó lány, nagylány, öreglány. "A heminephrectomiás." Másnak Janka. Megint másnak Száva. Nekem a lányom. Enyém. Akkor is, ha gyakorlatilag keresztbe van vágva az apró teste. Vagyis nem. Nem apró, itt ő nagy baba.
Sok itt a szomorúság. Annyira sok, hogy már csak nevetünk és mosolygunk mindenen. Mamitársakkal beszélgetünk, csak kinn, a folyosón, odabent nincs parti. Nem tudom a nevüket, sem azt, hol élnek, dolgoznak-e, van-e másik gyerek. Mégis, jobban ismerjük egymást, mint gondolnánk. Szóval én szerencsés vagyok. Szerencsések vagyunk. Ennek semmi köze a véletlenhez. Tudom, mi a szomorúság. Ez boldogít.
Mdr azt mondta, hogy amennyiben Janku nem művel semmi rosszaságot, akkor holnap mehet haza. Kérdeztem, "mi a rosszaság?"... "Pl az rosszaság, ha kiugrik az ágyból..." Ez Mdr.

USI_0511

Ragyogóan süt a nap... befelé az ablakon. Egy hatalmas fa (fogalmam sincs, milyen) nyújt némi árnyékot és vigaszt. Ennyit látok.
Másik irányba nézve egy 2,5 kilós babácska inkubátorban. Gyönyörűséges és nyugodt. Az ablak alá állnak egyébként a koraszülöttekkel érkező mentők - túl gyakran jönnek. Láttam azt a gyerekmentőt is, amelyhez bár közöm nincs, de büszke vagyok rá. A főnökeim (na jó, a munkahelyem) adományozta részben. Szóval ez a baba a szobatársunk. Édesanyja csak beugrott hozzá pár percre, hallottam..."csak". Van, aki ezen sutyorog, én csak figyeltem. Nem akarok erről túl hosszan írni, de láttam azt a nőt egész testében a gyerekéért remegni. Mondta, otthon neki is van egy kétévese. Nem azért nincs itt, én tudom, miért nincs itt... és páran talán rajtam kívül is értik.
Mellettem Jankaszáva. 6 órával ezelőtt hozták ki a műtőből. Elkísérhettem volna az ajtóig, nem akartam. Az utolsó kép róla két nagy kék szem, ahogy szopizza az ujját. Janka. Aztán vártunk. Életem legesleghosszabb másfél órája... Beszéltem össze-vissza, zenét hallgattunk (el nem mondom, mit, mert nem idevaló, nem helyénvaló, pláne az nem, mekkorákat nevettünk - egyébként a nevetés lételemünk itt). Másik abszurd helyzet amikor az altatóorvos kijött a műtét közepén - jaj! Mosolygott, úgy mondta, asszisztense vigyáz Jankára, minden nagyon jól megy. Nemsokára kijön Kdr, az a jó, ha ő a következő, aki kijön. Még 20 perc volt így. Jött-jött persze, mosolygott. Ok. Csúnya volt nagyon, de most már rendben van, és a kisnő egyébként szuper. Kdr meg egy zseni, de ezt nem én találtam ki, mondták. Amikor kijött a kicsilány, az anesztes dokibácsi tolta ugyanolyan bébitaxiban, mint amilyenben a pályafutását kezdte a Kútvölgyiben. Bizony. Szóval ez az altatóorvos (akinek egyébként egyezik a vércsoportja Jankáéval) eltolta előttünk. Megnézhettük, megsimogathattuk. Láthattuk, hogy rettenetesen sápadt, hangtalanul sírt. Mondta, most még nem mehetünk be hozzá. Eltelt így talán egy óra. Hallottuk kintről, nagyon sír, nagyon. "Összerakták", egy mamitárs kijött, mondta, ő látja, minden rendben, kap nyugtatót, épp mosdatják. Hamarosan megfoghattam a kislányom kezét. Aludt, szendergett sokat, én ültem telefonnal a kezemben (egyébként egyetlen egy emberrel tudtam csak beszélni). Kiszaladgáltam olykor a folyosóra, ott lehet csak enni-inni, osztályon nem. Persze, intenzív. Itt nincs látogatás. A kislányom kezét én foghatom, vagy az apja, külön-külön. Együtt nem. Vannak még hasonló pontok a házirendben. Mindet üdvözlöm, hálás vagyok érte. Mert persze jogaim, mint szülőnek lehetnének. Ugrálhatnék. De egy ilyen helyzetben kötelességem van. Hallgatni, tenni, lenni. Alázat és együttműködés. Ez Jankaszáva érdeke is, enyém is.
Kicsikirálylány teázhatott, szopi ide, szopi oda (mármint, hogy jajpedigcsakkizárólagosananyatej! - dehogy!), irtó hálás volt a házi "pickwickért". Jaja. Egyik nővérke bejött, elmondta, mennyire sajnálja, hogy mi már itt nem találkozunk. Kellene ide több ilyen anyuka, több ilyen ember. Hogy ez nem az önfényezés ideje? Persze. De kaptam, fogadtam. Kaptam a mai napon mást is, többet. Eltettem és vigyázok rá.
Nézem a lányomat, és csak a nagy kék szemeit látom. Ez az ő nagy napja. Nem veszem észre a testéből kilógó csövet, és nem érdekel, hogy infúziót kap, a monitor pedig folyamatosan sípol. Gyógyul.
Hazamegyek lassan, ez is a házirend része. Na, ilyen sem volt még, hogy füzetbe írjam a blogomat.
PS: A kép... a műtét utáni első órában készült. Így nézett ő.

Nagy kék szemek

Ez ő. Jankaszáva. Szomorkodnom kéne, sírnom kéne, zaklatottnak kellene lennem. Ehelyett nyugalom és várakozás. A kicsilány mosolyog és kacag egész nap - amikor nem alszik. Szóval én jól. Mert más dolgom nincs.

Benedek, ha férfi

Ezt nem hagyhatom ki. A nagy és okos bátyót. Aki nem szereti nézni az alvó kishugát... kell némi idő valóban ahhoz, hogy megtanuljunk rácsodálkozni az élet apró örömeire is. Pl egy alvó kisbabára. Vagy mi, felnőttek lettünk rosszul kódolva. Lehet, hogy Bencinek van igaza? Most, hogy beteg volt, jaj, de férfiasan élte meg. Azért merem kinyilatkoztatni és közreadni, mert most már nyugodtan kijelenthetem, jól van, használnak a gyógynövények, a büdös szirupok, krupp elkerült. Elsőszülött kiskorú jelenleg láztalan, nem köhög, orra kicsit dugó, de az belefér.
Ma nagyszerűen eljátszott nagypapival, nagymamival (de fura ez, amikor ők az én mamim és papim), akik vele tán újra felfedezik a világot, legalábbis az ő kicsi világát. Átszellemülten hallgattam, milyen lelkessé váltak a közös élmények hatására. Már most tudom, mennyire nehéz lesz nem a mókuskerékben szaladgálni. Nehéz lesz nem együtt-ebédelni, nem hajat hullatni, amikor tizedjére veri fel a kiscsajt legszebb tündérkirálylányos álmából. Aztán meggyőzöm magamat afelől, hogy mégiscsak a kispuncis fog neki a legjobban hiányozni. De megígértem neki ma is, megígérem hétfőn is, hogy visszahozom. Mert annyira szeretik egymást, annyira egymás mellett a helyük...

Már ott vagyunk...

...hivatalosan. Jankaszáva ma délelőtt 5150 grammal és 60 centivel felvételt nyert a többi nagyszerű versenyző közé. Ott mindenki nyert. Igen, győztesek ők mind a maguk nemében. Rendkívüli menet ez az edzőknek is.
Nem véletlen, hogy kb egy évvel ezelőtt tapasztalatot gyűjthettünk Benedek kruppja kapcsán egy másik intézményben. Atyavilág! 10 ágyas kórteremben voltunk; volt ott egyévestől kezdve (ez volt Bene) 16 évesig minden, fiúk-lányok, apák-anyák vegyesen. Igen, vegyesen; frissen műtött, calicis, tüdőgyulladásos, kruppos összeeresztve. Mint valami menekülttáborban. (Tényleg, mint L'Aquila mellett most...) Kellett az a tapasztalat a málló vakolattal, a leukoplasttal leragasztott linóleumpadlóval, az esténként egy-egy sámliért folytatott harccal.
Most egy 2-3 ágyas kórtermekből álló kicsi osztályra kerültünk. Összesen nincs 10 versenyző. Mind nagy harcosok, de ezt már mondtam. Huh, megkönnyebbültem, hogy sikerült, mégis rendben vagyunk, mégiscsak alkalmasak. Rettentő körültekintő vizsgálatok következtek sorra. Férjem egyből kitalálta, mégiscsak ő maradna bent, sok a szimpatikus nővérke és doktornéni. Ááááá, maradok én, sok a szimpatikus doktorbácsi is. Értitek, elvégre anyja volnék én Jankunak, szopi miegymás. Tudom, hol az eleje, hol a hátulja. Tudom, milyen betegségek fordultak elő a családban. Tudom, mennyi volt Janka apgarja születés után. Ilyenek. Ugyanakkor hosszasan el kell gondolkoznom a válaszon, amikor megkérdezik, "anyja neve..." Ja, én.
Aneszteziológus doktorbácsi nyakában egy oroszlán volt plüssből, megszoktam én gyerekorvosok környékén az állatkertet... Jankaszávánk egyből beleszeretett (vagy az állatba, vagy doktorba), megmarkolta a kezét, mosolygott rá lelkesen. Megnyugodtam. Kap edához hasonlatos folyamatos fájdalomcsillapítást, nem fog fájni. NEM FOG FÁJNI. Kicsilány ahogy szokta, levette a lábáról a népeket. Csúcsnő.
Olyan még nem volt, hogy amíg én az ápolási tervet beszélem meg a vezető nővérrel, meg azt, hogy haza kell jönnöm éjszakára, egy hétig nem lehet 24 órázni (ezt is megtanultam tavaly a másik intézményben), majd Janku kezelőorvosával (igen, szimpatikus fiatal doktornéni) az oltásokat és minden egyebet (alig három hónapos, anamnézis mégis egy óra, mi lesz még itt?!)... szóval mindez idő alatt kézhez kapom a meztelenből Jankuvá visszaöltöztetett lányomat. Nem odatolták, hogy "öltöztesse fel anyuka". Hanem "itt a lánya". Várjuk hétfőn, hajnali 3h után ne egyen... pelust, popsitörlőt, cumisüveget vigyek, törölköző minek, nem strandra megyünk...ja, mit akartam még? Igen, odafigyelés, törődés, szeretet, biztatás van. Ehhez nem kellenek anyagi erőforrások, de mai napig hiszem, hogy a leukoplastot is meg lehetett volna oldani másképp, csak egy kis figyelem... Távolságtartás nem létezik. Most nem. Ilyenkor nem. Ennyi kell. Félnünk nem kell semmitől. Mondtam már, készen vagyunk.

5 centire az 5 centitől

Mi csak tervezhetünk. Szorgosan, körültekintően - előre. Aztán nem mi végzünk... Terveztem, mikor mit kell még elvégeznem, mielőtt a műtétre kerül a sor. Terveztem, mikor kit szeretnék látni (átölelni, meghallgatni, megérezni). Terveztem azt is, milyen munkák várnak még rám szűkebb környezetünkben (olyan, mint házimunka, bevásárlás). Valahol még azt is terveztem, mikor NE legyen Benedek beteg. Mindig, minden alkalommal rá kell jönnöm, igen, idióta vagy. Átgondolhatok mindent ezerszer, haladhatok akcióterv és menetrend szerint... nem én végzek. Ő dönt.
Igen, Benedek beteg. Azaz lázas volt - egy napig. Szerencsére ennek két napja, azóta a legborzasztóbb tünete az orrfolyás, semmi egyéb. De ismételten bebizonyította, hol a helyem. Bebizonyította, mit jelent anyának és szülőnek lenni, tudatta, mi a dolgom. Mindig. Természetesen tudtam én azt is, nem volt jó hatással rá, hogy mindkét szülője béka feneke alatt, nemcsak mentálisan, de bizony "immunilag" is. Azonnali szoros megfigyelés és karantén alá vonva Jankaszávát persze, hogy ő is produkált egy magasabb hőemelkedést. Első pánikroham megtörténte után hívom Mdr-t, mi a teendő, gyermek lázas. (Ekkor még várakozás doktornénire.) Mdr javaslata, hogy keressem meg Kdr-t, halasztás lesz ebből, beteg gyerek műtőasztalon nem fekhet. Kdr-t nem kerestem meg (mert bizony végem lett volna), vártam dokinénit... aki egészségesnek nyilvánította Jankát. Jajjjjjj! Vissza az egész. Ismerem Mdr-t, hála Istennek. Mire ma sikerült elérnem, természetesen ő már elrendezett mindent, műtét elhalasztva. KÉRTEM, mégse... mert erre készül(t)ünk, ezt várjuk immár nem kis túlzással fél éve, ettől várom minden megváltozását (hibás, tudom, de legalább). Telefonban voltam, Mdr felhívott X és Y és Z doktorokat közben, hogy jön Janka. Megy bizony. Holnap, utolsó vizsgálatokra, ahol majd jól megállapítják eme derék orvosemberek, hogy ott a helye hétfőn a műtőasztalon. Egek, de várom!!!
... és akkor újra végiggondolom, hogy nem elég hinni, de kutatni is kell, és végül rátalálni. Aztán megragadni, és el nem engedni. Vigyázni rá nagyon. Kész vagyunk. Köszönöm mindazoknak, akik ezt éreztették velünk. Köszönöm azoknak, akik rámtörték az ajtót, aztán azoknak, akik bekukucskáltak, és ezután nem szaladtak... Kösziiiiiiiiii.