Még tegnap...

A teljes igazsághoz ez is hozzátartozik. Mert ez is tegnap:-)



http://www.youtube.com/watch?v=6tuPBrSl9Nw

Egy újabb trálláláááá-nap

Ja, újra egy vazza-meg-nap, egy olyan nap, amikor úgy érzem, meg sem kellett volna születnem:-) Helyzetjelentés: erkélyünkről több tonnányi libatoll a szél jótékony hatásának köszönhetően már szomszédoknál. A fél kanapé odakint szárad továbbá. Tény, hogy István köhögésétől egyhuzamban két éjjel nem aludtam (nyilván azért annyira sajnálom, hogy egy lándzsás útifű szirupot vettem neki), majd elmúlt két éjjel gyakorlatilag óránként riasztott a nőci. Egy olyan nap, amikor az elsőszülött úgy néz rám, mintha álló nap bántalmaznám... Kellemes napsütés, mintanap mintagyerekekkel...

Nem akarom részletezni, bár (már) nem tartok attól, hogy rossz színben tűnnék fel akárki előtt... álarc. Nem fogom elmesélni, hogy jutottunk el az istenkirálynőig. Igen, ezt férjemtől kaptam, amiért találtam a ***drága porszívónkhoz hepa filtert, miközben szívófejet kerestem hozzá. Nos, ezért jár a titulus. Nem mesélem el, milyen az, amikor porszívózúgás közben, libatoll-esőben, Janka-lila-fejjel-visít-míg-egész-testében-reszket-mint-aki-beszorult aláfestéssel azt próbálom meg Férjemnek telefonon szalonképesen előadni, hogy tele van AZom, és nem tudom, minek kellene ahhoz történnie, hogy VÉGRE észrevegyék olykor, hogy az én eszem is el tud menni, és nem biztos, hogy visszajön...

És még azon mélázok, hogy mi lenne, ha máskor is annyira komolyan venné kisfiam a csüccs! kérésemet, hogy képes a kanapén ülve bepisilni...@***#&*******************:-DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Közlekedik a lyány

Nincs két egyforma cipő, nincs két egyforma arc, nincs két egyforma mozgáskultúra. Benedekünk forogva közlekedett, képes volt az egész lakást (najó, akkor az épphogy 30nm volt) így bejárni. Jankaszáva ellenben kommandózva közelített meg minden izgalmas kábelrengeteget és egyebeket alig két héttel ezelőtt. Vagy 10 napja felállt, táncol... ma pedig ilyesmit művelt. Ő is, mint sokan mások, úgy, ahogy a nagykönyvben megírták...

Lehet ennek ellenállni?!

Odafagyunk a betonhoz...

..., szoktam ezt mondani Benedeknek. A rendszerint (=napi szinten) feltett kimegyünk sétálni? kérdésre következetesen NEEEEEEEM! a válasz. Egyébként azt is kérdezhetném, hogy megkeressük-e Scooby Doo-t az állatkertben. Eniként elintézem egy vállrándítással, megnyugszom, mert úgysincs kedvem kimenni a szötty-be. Másrészt előjön belőlem a stresszmami, hogy márpedig naponta kéne levegőztetni a gyerekeket... Egyébként ez magyar dolog, higgyétek el. Csak ránk jellemző, hogy azt hisszük, ez kell a gyereknek.

Szóval mi is négy-fal-között. Semmi problémám ezzel, nem bolondulok meg, mégcsak elvágyódás sem jelentkezik. Lélekemelő napi 5x Scooby Doo-t nézni, párhuzamosan Verdák-at, közben hallgassunk már egy kis válogatott gyerekdalt. Egészen más a napi menetrend. Olykor itt lebegünk a káosz közepén és csak nézzük egymást. Integetünk, nevetünk, vasalunk, mosunk... persze, hogy nem boldogságosság, de jó így. Nyilván hozzátartozik, a kisfiam, pakold már el a kocsikat lécciiiiiiiii, mert felborulok bennük...ááááá (paff!)... nem, Janku nem eszik ropit, és nem szeretne játszani a matchboxaiddal..., az az anya testápolója, nem Száva (=Faszó - ez komoly!) hajára való...végre süt a nap, nem érdekel, mit akarsz, én megyek ki... vedd fel a nadrágodat, kérlek... először a nadrágot... aztán a cipőt... (hidd már el, hogy egy szál harisnyában nem mászkálnak az utcán kisfiúk...)

Tehát gyenge egy órás erőlködés után, amikor végre felöltöztetve egy kisfiú (már a liftnél jár persze, amikor a hugát próbálom összerakni), természetes, hogy Savi mindig ilyenkor nyakig - ok, pelenkacsere (nálunk ez együttjár alvázmosással is minden alkalommal) -, lilára üvölti a fejét közben... saját toalettemre szánok mindösszesen 2 percet, ennyi idő alatt magamra rángatom a leböfizett kabátot, nadrágot, hallgatom Benci csatakiáltásait, a kicsilány magascéjét, és még örülök, ha a papucsot cipőre cserélem (mi az a fésű?! van parfümöm???)...

Nem baj az egész, mert akkor is az a lényeg, hogy olykor ki tudunk menni, mint ma is. És az a lényeg, hogy Benedek odahajol Jankához két puszira, vigyem csak én a nőt, ő, a pasas meg húzza a szemeteszsákot maga után. Gyűjtünk kavicsot, szedünk falevelet, kutyakakikat vesszük leltárba... de aztán haza, mert mindkettőnek túl kellene már lennie (cirka félórája) az ebéden. Itthon a vetkőzés ua. Benedek önálló:-))) Íme...


Szoktunk nevetgélni ezen. Ez (is) az anyaság. Része-egésze. Öröm-üröm, de boldogságok sorozata. Az is, amikor önfeledtnek látjuk őket. Míg írom, kisebbik alszik, nagyobbik türelmesen vár (akkor megy ágyba, amikor Jankaszáva csukott szemmel, mozdulatlan cuppog) és építi fellegvárait, hálózsákban csoszog. Ők ketten, hétköznap...

Dehogynem csordult ki a könnyem...

...mert tegnap esti menet közepébe belecsöppent kedves Férjem, a privát. Rögtön fejest ugrott, pedig szegénynek hangja sem volt. (Kitudja, éjjel miket énekelgettek... amúgy elvitt egy évek óta a kamrában szabadságvesztésre ítélt üveg jégert, és az nem jött haza.) Úgyhogy már ketten fájtunk. Istvánnak feje, nekem hasam. Dibdének a köldöke volt bibis, mint mindig, ha nem rögtön és azonnal, és csakis ő... Janka (Dibde már Ankuvá avanzsált kishuga) integetett, vigyorgott, nyáltengert berregett egy kis tejpéppel (=pappé), majd bűvészkedett a felállással, ami spárgában és éktelen visításban végződött.

De a lényeg, hogy itthon voltunk és együtt. Még Andrét is láttam a tévében (gyerekek, a pasasnak frankón szoprán hangja van, és nem érdekel, hogy ez olyan, vagy nem olyan - nekem nagyon bejön). Szóval gyermekeket nagy nehezen mindenféle lelki zsarolási trükkök bevetésével ágyba kényszerítettük, én félretettem Jackie-ről a könyvet, és kézbe vettem azt, amit István úgy hajított elém, mint anno Emese néni az osztálynaplót, hogy ezt olvasd el... használati utasítás hozzám.

Merthogy kedvesférjem hagyott engem abban a hitben ringatózni, hogy ők tréningeznek, szó nincs róla. Kétnapos, kőkemény pszichológiai kiképzésben volt részük. Most arra nem térek ki, hogy a módszert ismerem, az elméletről már hallottam, döbbenetes az eredmény. Mindenkiről született egy legalább 20 oldalas grafikonos-leírós-pontokba szedett szösszenet, ami kegyetlenebb, mint egy jegeszuhany. Amúgy mellbevágóan valóságos. Nem, nem fogok mondatokat idézni, mert nem, örülök, hogy én bepillantást nyerhettem férjem lelki bugyraiba. (És ha most bárki felszisszenne, hogy jaj, mert Eni nem ismeri a férjét, hűha, annak azt üzenem, hogy senki, de senki nem ismeri még önmagát sem... hja. Kinek hazudozunk a legnagyobbakat? Naná, hogy a tükörnek. Amúgy ismerem. Sok olyan információval találtam szembe magam, amit még én is próbáltam hárítani. Most meg itt van, ni.)

Először is, némi önkritika. Tudom, hogy nem vagyok képes azt a környezetet biztosítani István számára, amelyben a leginkább fejlődhet. Arra is rájöttünk, de tényleg kuncogások közepette, hogy épp én vagyok a leginkább gátló tényező, merthogy tökéletesen megfelelek István problémás párjának. Ellentétes típus. De tökéletesen. Szóval lehet, hogy 6 évvel ezelőtt vonzottuk egymást, de együttélni... tudjuk, hogy komédia:-DDD Nos, amiért egyáltalán ideültem, az 2 mondat. Méghozzá a problémás félnek címezve, szóval hogy miként is lehetne hatékony(abb)an kommunikálni Istvánnal...abszolút teljesség igénye nélkül.

- Kerülje az érzelemkitöréseket.
- Ne térjen el a tárgytól.
Ezen túlmenően számos, de számos jellemvonás, amely őt, vagy épp engem jellemez. Klassz. Most kezdhetünk személyiséget építeni.

Csak előtte még ráveszem a nagyobbikat, hogy vegye fel a most vásárolt téli cipőt, azaz törje be. A kicsi lábára visszahúzom a zoknit, mert valamiért saját meztelen lábfeje fétistárgy lett. Aztán eltakarítom az ebéd romjait, kiszedem a mosógépből a ruhákat, eközben lesz bőven időm arra, hogy végiggondoljam, csodálkozom-e azon, hogy Benedek olyan, amilyen. Imádom persze. Úgy, ahogy.

Barátnő mondta azt minap, hogy te élvezed... a hétköznapi gályán felül tudsz emelkedni, vagyis nem, annak a kellős közepében sem hülyülsz meg. Pedig közel vagyok, sokszor. Mégis jönnek a fejfélrebiccentős mosolyok, meg a biztonsági őrök, akik át-átsegítenek olyankor. Vagy a legmegfelelőbb pillanatban valami a legmegfelelőbb személytől. Nekik mind hála. Örök.

P-kocsi a kamrában, a lánybaba meg áll

Valami olyasmiről is írtam nem oly rég, hogy majd gyakrabban... persze, mint mindent. István természetesen landolt akkor, épp két hete. A reptéren fejfélrebiccentős-mosolygós látványt nyújtottunk, bár ezt én általában hétköznapiasabbul élem meg. Nekem izgalmas, kihívás, de klassz. Valami olyasmi, ami mások arcára mosolyt, az enyémre egy S-t csal, de akkor sem cserélném a mosolyért. Főleg, hogy ez a görbület olykor elég ahhoz, hogy egy biztonsági őr tessék várni, majd én visszateszem felkiáltással rögtön ott van, és már nem azért, hogy utánam kullogjon azt lesve, vajon lopni szándékszom-e. A lényeg, hogy amit a reptéren leműveltünk, sűrítve mindaz volt, amit két hét alatt megéltünk Apa, Férj, Társ, Barát és minden nélkül... A duplaS most az, hogy Férj elment L-be csapatépíteni. Ez csak két nap, bár akkor sem értettem soha az életben, hogy ami nem működik ott, az nem fog működni az erdőben sem. (Tudomtudom, tanultam, ismerem a gyakorlati jelentőségét.) Röviden várjuk haza családot építeni. Elsőszülöttünk ugyanis megmakacsolta magát, és nem evett ebéd óta, mondván, apára vár... mondhatom én egy kétésfélévesnek, mi az a csapatépítés, annyit értett belőle, hogy busz-kocsi-apa-el, rögvest emelte is a tekintetét az égre. Énfiam. Mifiunk. Nem dőlünk el tőle; nagy valószínűséggel nem fog a Harvardon diplomázni 15 évesen, nem kap mégcsak békenobeldíjat sem, és remélem, nem lesz belőle sem miniszterelnök, sem pápa, sem semmilyen híresember, pláne nem celeb:-) Kétésfélévesen semmi egyéb dolga, mint kétésfélévesnek lenni a maga módján...

Távirati stílusban közöl dolgokat, de keresi ám mindenütt az ismerős szavakat. Minden helyzetben megtalálja azt, amit már ki tud mondani. Valamiért mindenről eszébe jut Klánéni és a vavaf, meg a cicák és a hold. Ez tud nagyon szórakoztató lenni, és döbbenetes élmény is, pláne, ha kocsiban ülünk a dugóban. Igen, mert az egyik kedvenc szava a kocsi, és ennek minden változata. Odáig fejlesztette Dibde, hogy a vizet leszámítva minden innivaló, aminek egy kicsi színe is van, emellett non-fizzy, az kocsis. (Egyik jegestea-palack oldalán díszeleg egy autó, meg lehet nyerni, tudjátok, szokásos. Az volt az első kocsis.) A kedvenc kocsim akkor is a P-kocsi, ami nem más, mint egy hintaló. Dehogyló! Hintarénszarvas, a svédfajta. Hogy mi az a "P", istentudja. P-kocsi mindig jelen van a nappali-életünkben: feldíszítve, kulcsok ráaggatva, különb, mondom, mint egy karácsonyfa. Ám amikor P-kocsi már Jankaszávát is meg akarta látogatni a járókában, akkor véglegesen száműztem a kamrába. (Naponta 12x legalább akartam korábban is, ugyanis mindig ott van, ahol bele lehet rúgni.) Gyermek nem fakadt sírva, egy egész napot a P-kocsin ülve töltött a kamrában, csak pisilni távozott. Ennyit a P-kocsiról... meg kell szoknom a gondolatát, mert ismét fagyok vannak odakint.

Egyébként addig nézegette a bátyját a Pkocsival, hogy Jankaszáva fel is állt. Kísérletezés volt, de szó sincs napokról. Emlékszem, alig egy hete azon röhögtünk, hogy olyan, mintha a kicsilány integetne. Le kellett esnie, hogy nem olyan, mert épp azt teszi. Úgy egyébként utánozza a bátyját. Berregnek együtt, integetnek, nevetnek - és a legjobb, amikor önfeledten kacagnak. Amikor az embernek a könnye is kicsordul. Na nekem az hiányzik...

Nekem már ez nem megy, de próbálom. Most úgy egyébként mélyérzelmi téren egészen más csaták dúlnak, a felszínen is több az :-S, hja. Nem olyan dolgok ezek, amelyeket szívemet ki-és feltárva le kellene írnom, hogy megkönnyebbüljek. Miért? Teszek én akkor bármit is, ha az éterbe küldöm a szavaimat? Vannak dolgok, amelyeket nem szabad úgy tisztáznom (magamban!), nem szabad elintéznem annyival, hogy kibeszélem magamból. Á-áááá. Sok olyan történés zajlik mindenki életében, amely olyan mélyen játszódik, avagy olyan mély sebeket tépne fel, hogy inkább hallgatunk. Pedig egy embernek el kellene mondani. Annak, akire tartozik. Mert olykor késő, nagyon.

Megbánás? Nem. Sértettség? Nem. Sebek? Most mégcsak nem is erről beszélek. Arról, hogy pl szeretni is csak azt lehet, akit utálni, és gyűlölni sem lehet azt, akit nem akarunk szeretni. De miből táplálkoznak ősi ellenérzések? Aki gyűlöl, az miért gyűlöl olyan keményen és olyan visszavonhatatlanul. Mondom, nem szabad. Méreg. A saját szívünknek.

Lezárom, mert éjszaka van. De még kell ide egy P-kocsi... a végére:-)))