BoldogKarácsonytEzzel:-)))

Tegnapra készült el, amit augusztusra akartam, csak akkor youtube letiltotta:-S

Én ezzel kívánok Boldog Karácsonyt mindazoknak, akik itt követnek, érdeklődnek, leskelődnek, és... szeretnek:-)

http://youtu.be/-Ljy-TsJbMw

TÉLI SZÜNET!!!

Sziasztok, végre itt...

Nagyvonalakban REMEKÜL. Jelenti ez azt, hogy Benefülek azóta ismét begyulladtak, de tünetek gyakorlatilag két nap alatt teljesen elpárologtak. Óriási öröm volt így, hogy nem kellett kihagynia a betegség ellenére az ovis karácsonyozást: begyógyszerezve-vigyorogva ott volt. Megkönnyebbülés...

... az is, hogy Janka jól. Volt nála is egy kis szörcsögés, de porszívó megoldotta, na meg az efedrines orrcsepp. Énanya szintén gyógyultan. Pont került az egy hónapig húzódó fülfájásom végére, amit a végén már migrénes rohamok, nyaki merevség, rágási-, és olykor beszédképtelenség (=sírás) kísért. Állkapocs-ízületi gyulladás. Remek. Spontán gyógyul, persze hónapok alatt...

Sót befejeztük. Ez egy olyan program, aminek az elején az ember alig várja, hogy túllegyünk rajta, aztán pedig elkezd hiányozni a hétköznapokból a folyamatos utazás. Természetes, hogy kötöttség volt. Benedek irtó ügyesen bírta és tűrte odabent a 45 perceket. Akik be tudták kísérni csemetéjüket, mind elismeréssel nyilatkoztak az enyémről. Ha egy Patrik nevű, pókemberes-sapkás gyerek nem volt jelen tényleg kifogástalan demogyerek volt Bene. Jankussal pedig kint vártunk: elmentünk kétszer pisilni, mert legalább akkora muri, na és persze színeztünk, rendületlenül. Tele van vagy 30 oldal:-)

Öröm, hogy a kiscipők is elkészültek múlt hétre, elvégre 3 hónapot vártunk rá. El sem tudjátok képzelni, mekkora elégedettséget okoz ezt megkapni. Nem olyan ám, hogy bemegyek a boltba, felpróbálom, dobozba teszem, pénztárhoz viszem, és otthon viháncolva örömködök. Eljutottunk azonban odáig, hogy eme cipőket is fotóznom kell, hisz Apa munkahelye igencsak zűrössé és tevékennyé vált mostanság. Gyakorlatilag egész adventünk hármasban telik, hisz István a hétvégeket leszámítva egy-egy napokat van itthon. Ilyen. Olyannyira megszoktuk, hogy már jó.

Nem mellesleg a gyerekek éjszakai élete felborult. Janka nem hajlandó ágyában elaludni, kint csicsereg sokszor 23h-ig a kanapén. Én meg üljek kussban mellette, lesötétítve, hátha így hamarabb elhalkul. Jómagam saját ágyba kergetése kizárt, jönne velem:-D Úgyhogy várok...

És várjuk a Jézuskát, és az angyalokat, és a fát is megvettük (Beneválasztás), sőt különleges fotósorozat készült a családról egy szombati délutánon, amiből még nem kaptunk meg semmit. LOL. Jó lesz jövő karácsonyra!!!

Tegnap volt a szülős-ovis katicakarácsony, és ismételten elérzékenyülten vettem tudomásul, hogy a fiamnak remek helye van ott. Ebben az oviban. Végigvigyorogta, /-énekelte, majd felfalta hugával a fél büféasztalt. Imádom őket. És várom a Karácsonyt, akármekkora felfordulás lesz ismét.

Mert megint. Mint ilyenkor mindig, megérintek dolgok. Szagok, emlékek és borzongatóan jó pillanatok. És ezt imádom.

Jankavese

Remekelünk. Benedek a füles betegsége óta rendben, jár oviba, és szereti - járunk tornára és szeretjük. (Azt leszámítva jól van, hogy heteken át ugatott - pár napja fejezte be. Amióta a stodalt nem kapja:-P) Én nem bírtam tovább, vagyis két héttel ezelőttig. Úgy gondoltam, hogy a folyamatos torok-, fül- és fejfájás, orrdugulás elég ahhoz, hogy elmenjek a nemrég-szerzett-háziorvosunkhoz. Egyébként is fel akartam íratni az aktuális évi flu-oltást is. Doki rendben van, rendes, bár vannak megmosolyogtató megnyilvánulásai, így teljes. Kaptam egy rakás antibiotikumot, antihisztamint. Valami rendbevágott, mert egy hét alatt megszűntek a tüneteim. Hála.

Igaz is, ma van Hálaadás Napja. Nem érdekes számomra a tény, hogy ez nem magyar ünnep, nem nálunk honosodott meg. Nekem ez szép, emberi, méltósággal teli. Szeretem. Rövid távon azért vagyok hálás, mert a múlt heti hányós-hasmenéses vírus nem döntötte le Benedeket a lábáról, így mi is életben maradtunk. (Nem kis teljesítmény, fél katicacsoport kidőlt, mindkét óvónénivel és dadusnénivel együtt.) Így elmaradt a tervezett családlátogatás.

Hálás vagyok az elmúlt évért Janka orvosainak. Talán eddig ez a legeseménytelenebb évünk, beleértve természetesen az áprilisi heminephrectomiát. Kedden voltunk veseambun kontrollon. Agyrém volt, rengeteget vártunk. Ebből egy óra az én hibám, naivan azt gondoltam, hogy ha egy órával korábban megyünk, akkor esélyünk van hamarabb végezni. Szóval idegőrlő volt, csúcspont az, amikor kiscsibe szó szerint el-, majd összeesett a fáradtságtól. Fej is koppant, csúnya volt. (Akkor persze gyorsan pattant egyszerre 3 ember... áááá, mindegy.) Szdr kedves volt, alapos, előrelátó. Soha nem fogom tudni átadni mindazt, amit érzek ilyenkor, nem tudom érzékeltetni sem a benti hangulatot. Félszavak, bólintások... ahogy beszéltük, rendben, az természetes... Kdr-ral azóta is folyamatosan egyetértek az újabb műtét lehetőségét és esélyét illetően... Tény az, hogy uh-nk januárra lett előjegyezve, 'ha addig nem történik semmi'. Mi történhet? Mivel másnaptól leálltunk az antibiotikummal, ezért bármilyen láz esetén labor (mint eddig is), indokolt esetben kórház. Most ezen zizegek. Aki olvas, az tudja, hogy túlvan ilyenkorra az ember a rettegésen, az aggodalom már-már belső megszállottság, állandó, és igazából csak kimerítő, de nem félelmetes. Van és kész. Hagyjuk már a légy pozitívat! Az vagyok. Mert hiszem a legjobbat, várom a legjobbat. Most napokat és heteket számolok - előre.

Benével jövő héttől járunk sóbányába, utoljára 2009 októberében végezte el a megelőző kúrát, és igen renitensek vagyunk, hogy tavaly kihagytuk. Talán végleg magunk mögött hagyhattuk volna a kruppot. Ezt tehetjük érte, megtesszük. És szeretném, ha a két héten át tartó minden-nap-megyünk-be nem zavarna be semmi. Én megyek majd, a két gyerkőccel, jó kis kirándulások lesznek ezek. Várom továbbá, hogy kész legyenek a kiscipők, mostanra várhatók.

...és igen izgatott vagyok a karácsony miatt. JankaBene már készítettek maguknak fadobozt: festettek, ragasztottak. Azóta is ragadnak, de az ő kezük nyoma. Lelkesen járunk könyvtárba, és élvezek minden, olvasással töltött percet. Odavagyok Musso-ért. Az izgatottság valódi oka azonban az, hogy idén először nem feltétlenül hagytuk jóvá vétó nélkül mindazt, amire a gyerekek vágynak, ezek; újabb műanyag autópálya, távirányítású helikopter, lilapónik, rózsaszín barbie-autó és társaik. Vágynak a gyerekek arra, hogy együtt játsszunk, így rátaláltam kis segítséggel (Mikkamakkás játékvásáron!) a djeco-ra, amibe beleszerettem. Szóval alig várom, hogy puzzle-t és tornyokat építsünk, jengázzunk, kártyázzunk. Egyébként boltosat is fogunk játszani.

Mert kell a játék. Mert minden nap emlékeztetnem kell magamat arra, hogy bármi is van, bármi is lehet, bármi is készül, ők gyerekek. Akik játszani akarnak, velem lenni akarnak. Bármennyire is beleszakad az emberlánya valahol, mert Jankával iszonyatosan nehéz. Nincs nap, hogy ne remegne a kezem egy szál cigiért. És van, de nem nyúlok hozzá. Ordítani bármin lehet.

A nagy terveim lehet, halottak. Pedig annyira vágynék rá. Erre.

Anamnézis

Gyakorlatilag mára bátran vállalhatom, hogy a blog pusztán a gyerekek aktuális egészségi állapotát hivatott nyilvántartani:-S

Benedekkel szombaton megjártuk a Heim Pál fülészet ügyeletét. Egy kicsit hanyatt estünk, amikor jelezték, hogy doktornő műtőben van még istentudjameddig, lehet, hogy órákat kell várnunk. Jött negyedóra múlva:-P Szóval igazolódott a két nappal korábban doktornénink által vélt középfülgyulladás. Szegény gyermekünk ezúttal nemcsak lázas volt, de valószínűleg tisztességes fájdalmai is lehettek. Ehhez képest nagyon tűrte. Naponta körülbelül egyszer mondta, hogy fáj a füle. Érdekes módon mindig eltérő időpontokban: 10.00, 16.00, 21.00... Ma viszem vissza a háziorvoshoz, mert elfogyott az antibiotikum, amit a kórházban írt fel neki, nevezzük nevén: drbenedek:-) Azt kell mondanom, hogy Benedek esetében a cefalosporin az első olyan hatóanyag, amitől nincsenek budiba rohangálós tünetei, legközelebb kifejezetten KÉRNI fogom. (Sokan persze nyígnak fórumokon -olvastam, hja-, hogy nem kapásból kellene a legszélesebb spektrumú ab-t nyomatni a gyerekbe, tenyészteni kéne a bacit blabla. Nem tudom, az ilyen anyu miért nézegetné a lázas gyerekét napokon keresztül abban a reményben, hogy célzott gyógyszert kaphat a kisfiakislánya, napokkal később! Ami, valljuk be, nagy valószínűséggel ugyanaz lesz, amit legelőször, ránézésre adtak volna.) Úgyhogy hajrá cefalosporin. Más kérdés, hogy első adagot én toltam Benedekbe, aki nagy lelkesen alig 5 másodperc elteltével visszadobta az egészet, legalább fél liter epres cappy, egy rakás sült krumpli, és az elmaradhatatlan répa társaságában. Úgyhogy a továbbiakban az 5ml beadása a következőképpen zajlott: fecskendőbe adag felszív, gyerekbe milliliterenként betol, aki persze minden csepp után megivott egy fél pohár teát:-))) De túl 5 napon...

Janka pedig tünetmentes, ha a hisztérikus kirohanásait nem számítjuk. Volt a lányka tegnapelőtt is manó-maradón. Ezúttal kétségbeesett sírást már akkor elkezdte, amikor lábam még ajtón belül volt. Katasztrofális hangulatban hagytuk ott, de egy órával később, amikor hívtam Zsuzsát, csend és béke honolt a háttérben. Csibe evett-ivott, féldióból katicát és teknőst gyártott, és boldogságos jókedv kíséretében fogadott. Persze, azzal nyitott, hogy anya, síttam:-(

Ovis képek fenomenálisak lettek, kétségkívül. Ezzel kapcsolatban nagy terveink vannak készülőben. Ja, és jómagam is nagy elhatározásokra szántam (volna) el magam... Ez volt az első, a legeslegelső EZAZ-élményem, mióta csak azon agyalok, hogyan maradhatnék elsősorban anya, azaz nő, aki itthon van többnyire, de azért dolgozik is, mindemellett természetesen nem 10 órát ülve, az otthonunktól egyórányi autóútra. Nos, kitaláltam, hogy gyógytornász leszek. Nem tudom, hogy az ötlet miért nem adta magát korábban, hiszen én magam is rengeteget köszönhetek ennek, mondhatni azt, hogy ugyanolyan minőségben élhetem az életemet, mint bárki más. Ehhez kell egy bsc-képzés, azaz az én időmben még úgy mondták: főiskola. Nagyon lelkes vagyok, nagyon vágyom rá, de van egy óriási probléma: az anyagiak. Egy félév 250-300ezer Ft körül mozog, amire nyilvánvalóan nem vagyunk képesek elkülöníteni. Államilag támogatott képzésre csak áhítozhatok, de abból már van egy. Bár fizettem annak idején tandíjat, az nem az államnak, nem a Szegedi Tudományegyetemnek ment, hanem a Média Menedzser Kft-nek. Ezen kesereghetek, AKKOR nem azok voltak a prioritások, mint MOST. Akkor nem azon agyaltam, hogy később mi lesz, amikor tényleg akarok még valamit tanulni. Keret egyelőre nincs, és nem is akarom, hogy legyen. Mert kell a téli gumi, kell a nagykabát a gyerekeknek, hisz egyelőre ott tartunk, bármit szeretnék magamnak, az csak úgy megy, hogy a gyerekek mondanak le valamiről. Mégha átvitt értelemben is:-S

Így valószínűleg létrehozok majd egy alapítványt, nyomorúságos sorsú, továbbtanulni szándékozó anyák számára:-))) Mert nekünk ez a lehetőség miért nem elég nyitott? Á, nem megyek bele, az már politika. És attól meg én hányok...

Ma rossmannba sétáltunk. Hurrááááá, anya!!!

Rewind...

Lélegezz.
Nem, persze, hogy nem úszta meg Anku ezúttal sem. Legutóbbi bejegyzésem után alig két órával kicsilány is hatalmas lázat produkált ismét. Szerencsére a másnapi doktornénis vizit egyértelműen igazolta a randa, aftás, vírusos torkot, volt bőven köhögés is - na de azért a rend kedvéért: akkor és azonnal labor ismét. (Szeretem a Bajcsy kórház laborját, mert nemcsak, hogy éjjel-nappali, mint a tesco, de a félóra náluk tényleg max 32 perc várakozás...) Doktornéni asszisztense sem hajította ki a nagy kínnal szerzett pisit a csapba ezúttal, úgyhogy robogtunk...

A gyógyuló, aznap már majdnem-oviba-menő Benével, lázas Jankuval. Egyedül, mert Férj Pécsett. (Mostanában ez gyakran lesz így, mármint hogy ő ott, mi itt. Kemény. Mert amellett, hogy az emberlánya tudomásul veszi, ez van, azért mégiscsak a **&@@*!!!) Laborban gyűlöletes a várakozás, gyártottam fejben az 'A', 'B' és 'C' terveket. Ha szar az eredmény, kórház. Előtte haza?! Összepakoljak?! Vagy irány gyorsan a klinika, aztán utána módosítunk a felálláson. SZERENCSÉRE SZUPERNEGATÍV laboreredményt kaptunk, így még egy visszaugrás doktornénihez, receptcsere, várakozás, és jöhettünk is haza. Ahol is Bene délutánra visszaesett, de két budilátogatás után már felkelni sem bírt. Soha nem láttam még ilyen állapotban. Soha. István késő este érkezett csak...

Nos, azóta eltelt cirka 5 nap, most mindenki jól. Janku köhög, Bene orrfolyik enyhén, de miezazeddigiekhez??? Szóval tegnaptól visszaállt a régi rendszer, illetve:-)))

Jankalány ma megkezdte a manó-maradót. A közösségi csapatépítést anya nélkül - heti egy délelőtt. Kedvenceimmel, akikre százszor rábízom a gyermekeimet. Itthon a 10 perc óráknak tűnt, nem bírtam, elmentem tankolni, zoknira vadászni, csak menjen máááááá' az idő. Délben indultam a csajosért. Andi azzal fogadott, hogy másfél órás zűr volt. Sírás, hüppögés, hiszti. Nemevés, nemivás, nempisilés. Már hívtak volna, amikor is az én csajom úgy döntött, hogy befejezi a sírást, nekiült az ebédnek, játszott, dalolt. Én már ezt láttam, amikor megérkeztem. Bár, amikor végighallgattam, min ment keresztül a csibe, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, ki és miről beszél, és egyáltalán miért, hisz nem hagytam én sehol a gyerekemet, itthon voltunk... vagy nem? De rossz volt!!!

Kertünk rendületlenül hisz abban, hogy még sehol a tél. Bárcsak:-)

Megint beteg...

...lázas Benénk volt hétvégén. Ma kedd, és holnapra -azt hiszem- olyannyira gyógyult lesz, hogy mehet oviba. Ez így nagyon nem jó, sokat itthon.

Mindemellett legalább ezidő alatt tökéletesen megtanulta az októberi verseit. Ha valamit, ezt soha nem gondoltam volna, mármint, hogy verset fog mondani. Gyorsan tanul. Én pedig büszke.

Jelenleg bizalom Janku irányába, és őszintén remélem, hogy őt elkerüli a legújabb benevírus. Ma is manó-maradó. Már nem is számolom, hány alkalomról marad(t) le:-(

Benedek viszont múlt héten elkezdte a mozgáskoordinációs tornát (=gyógytorna, csak előbbi a politikailag korrekt megfogalmazás). Első órára bemehettek a felnőttek (azaz anya+Janku). Remek volt a gyereket korosztályos közösségben látni. De igazán mégis az tetszett, hogy Bene különbséget tud tenni; tudja, mikor kell rámfigyelni, és mikor feladata az, hogy más instrukcióira hallgasson. Nagyszerű kölyök, és rendkívül ügyes. Csak rettenet bátortalan. Képes volt névsorolvasásnál hallgatni. Aztán, amikor végül mégis megszólalt, csak nagyon nyögvenyelősen, görcsösen próbálta helyére tenni a dolgokat. Majd' megszakadt a szívem, de nem szóltam egy szót sem... életemben először tényleg magára hagytam - úgy, hogy eközben jelen voltam.

Jankalány eközben egész biztonsággal pelusnélküli nappalra, és ez hurrááááááááááááá!!! Múlt héten Óbudára utaztunk, oda-vissza kibírta szó és baleset nélkül. Óriási lépés ez neki és nekem is. Ja, Óbuda. Féléves ortopédia ok, gyógycipő most már mindkettőnek, tehát újabb két hónap várakozás, hogy gyerek lábán legyen valami:-S

Szóval, jó itthon, de tényleg menjünk tovább, és térjünk vissza a megszokottba.

Bene megint ovisbene, Janka pedig...

...méghogy megúszta! Egyáltalán nem. Nem is rég azt írtam, hogy rajta is átszaladt ez az ovis nyavalya, nos, igazából úgy döntött, hogy marad még egy darabig. Benedek gyógyszerezése épp aznap állt le (pénteken), amikor Janka istenigazából belázasodott. Sajna a jól ismert, már-már sztenderd 38,7. Hűtőfürdő, panadol, doktornéni. Lányka szörcsög, hurutos, ami felettébb megnyugtató, hisz ezek a tünetek ritkán kísérnek vesemedence-gyulladást.

Férjem -egyáltalán nem meglepő módon- off-site, azaz mégcsak nem is tartózkodik a munkahelyén, valahol a világ végén tréningezik. Remek. A gyógyulófélben levő Benedekkel, betegAnkuval orvosi váróterem. (Kocsi csomagtartójában összepakolt kórházi motyó, ahogy kell.) Doktornéni édes és segítőkész és gyors, meg minden. (Még az sem vette el az élettől a kedvemet, hogy asszisztens-Zsuzsi rutinból a csapba döntötte a minimális pisinket, amit készültünk a Bajcsy-kórházba vinni 0-24h laborba...)

Mindegy is, mert ÓRIÁSI HÍREM VAN!!! Jankuról lekerült a pelus, és úgy tűnik, most ezt nyugodtan el is kiabálhatom. Ugyanis volt 1-2 merész nyári napunk, amikor bugyiban nyomtuk, de reményeim szertefoszlottak a második nap derekán. Lánykáról azóta sem sikerült leimádkozni a babylove-ot, meg a pamperst, nade most végre:-))) Ebben az a legfontosabb tényező, hogy VÉGRE lehet pisiltetni, VÉGRE látom és figyelhetem és jegyezhetem a pisilések számát, ami fontos-fontos információ. És most itt senki ne gondoljon naplóírásra. Szóval a pisiminta csak stixet látott: vér, fehérvérsejt, cukor:-((( Pisi csapba. Én -még mindig a két gyerekkel- elhajtottam a kórház elé, ott fari a csajosról le, út mentén pisilj cicám! - és lám, bele is csorgott. Említett Bajcsy-kórház laborja vérprofi, tényleg félórás várakozás volt csak, amíg mesét olvastunk.

Lelet kézben, doktornéni telefon: fehérvérsejt, vér... nem jó!!! Ugyanakkor nem 80as fvs-szám, mint korábban, hanem 10-15fvs, ami nálunk épp értékhatár feletti. Doktornéni a világ egyik legempatikusabb embere: kórház indokolt, de tekintettel az este hatra, NE AZONNAL, majd másnap reggel... Férj addigra már úton a tréningről hazafelé (mily meglepő!), szólok, hogy nyugi, majd reggel megyünk...

Nem mertem Adridokinénit hívni, hogy érdeklődjek, ki ügyel. Nem akartam talán azt hallani, hogy ő aznap van épp szolgálatban... így maradt az sms szombat reggelre, amikor pakkal elindultunk a klinika felé. ADRI VOLT AZNAP!!! Hála égnek, meg annak, hogy barátomként tekinthetek rá, na meg olyan szeretettel fordul Janka felé, mint senki más... nagyon vacak pisiminták voltak (vér, cukor, na és persze aceton, ami a lázas állapottól való kiszáradást jelzi egyértelműen). Vettünk második mintát, Adri mosta a mintavételre használt és régóta bevált aventes poharat... lányka türelmesen tette a dolgát. Még egy kruppra igen jellemző húzó rohamot is produkált (nem is tudtam, hogy kettes számú gyerek is kruppos - hát mi sem eddig). Vártunk a laborra ott is.

Nem szeretem ezeket a várakozásokat. Az ember lebeg a kórházban fél lábbal, szinte kívánja, hogy kapjon már egy ágyat, mert a folyosón bele lehet őrülni. Mi is inkább kínait ettünk a Corvinban (ami egyébként szuperjól sikerült bevásárlóközpont, sztem), mászkáltunk. Egyik gyermekünk sem tűnt betegnek. Délután 3 körül végül megszületett, hogy mehetünk, de kapja tovább az előző nap beállított emelt adag zinnatot (4xese a korábbinak), és hálahála a házidoktornéninek, aki erre kért engem, amikor előző nap a kórházi labor előtt állva diktáltam neki a laboreredményeket. Akkor senki nem tudta, hogy valami elindult Jankánál, valami szokásos, vagy a felsőlégúti szar produkált ennyire gatya pisieredményeket. Nem lett volna szabad. (Mellénk szegődött a bénaságom is: pénteken zinnatot bontottam augmentin helyett Jankusnak, azaz nem tartottam be a kétheti váltást - zavaromban, előző héten ugyanis a két gyerek 4 üveggel fogyasztott... Szóval mindez szerencse, mert ha el is kezdődött valami, én gyógyszert váltottam, estétől emelt adagot nyomtunk a nőcibe...)

Úgyhogy fél nap klinika és shopping után végre itthon lehettünk. Aznap délután még visszajött a láz, majd el is vonult. Eltelt 3 nap, labort ismételtük: teljesen negatív. Hihetetlen. Azt is tudom, érthetetlen olykor, tudom, hogy sok is ez az egész, akár már túl is csordul...

Mindenféle drámázás nélkül csak azt akartam mondani, hogy Jankával ilyen az élet. Jankával ilyen ámokfutás egy olyan láz, ami egészséges gyereknél nem több, mint otthoni izgalom. Még valami: a kórházra összekészített pakkot ma délelőtt csomagoltam ki (köszi, Adri). Nem mellesleg kértem időpontot a szokásos vesekontrollra, az meg majd november 22...

Ámen.

OvisBenebeteg

OFF: Először is, természetesen megszületett Konrád Zoltán (szeptember 8-án)... nehéz világrajövetel volt, azt hiszem, ő még visszabújt volna. Édes kisfiú, alig várjuk, hogy lássuk. Minden rendben lesz, hugicám. És minden, ami most borzasztóan aggasztó és gyötrelmes, TÉNYLEG hamarosan magatok mögött.

Szóval persze, számítottam én benebetegségre, méghozzá igen hamar. Ovit ugye csütörtöki napon kezdte a gyermek, következő héten volt is két orrfolyós napunk. Egy hétig tünetmentes, persze, menjen csak... majd orrfolyás újrakezdődött. Ezúttal már nem akartam vinni, őszintén megvallva leginkább azért, mert úgy gondoltam, elég kellemetlen mindenkire nézve, ha viszem a náthába félig belefulladó gyereket, miközben én alapvetően itthon vagyok. Nincs munkahely, ahova menni kell, ez sokat számít. Aggódtam valamelyest, dokinénihez is elvittem. (Utólag már nem megkönnyebbülés, de elsőre tényleg az volt, hogy a tüdeje teljesen tiszta, a torka pedig olyan negatív volt, mint még soha:-) Eltelt egy hét, és mindenféle konzervatív kezelés ellenére nemhogy alakult volna Benedek, egyre rosszabb lett. Persze a sok orrszívásnak köszönhetően ez a része javult, de köhögés pl egyre rosszabb és rosszabb lett.

Krupp. Megint. Pedig teljes bizonyossággal állítottam korábban, hogy ez teljesen a múlté. Egyrészt ilyen korra ki szokták azért már nőni a gyerekek, másrészt ugye 3 éve semmi tünetet nem észleltünk, pedig volt jópár felsőlégúti trutyi. Előkerült megint a hidegpárásító, a porlasztó, a salvus víz:-( Benedekre irtó büszke vagyok, mert semmi rémületet, a pánik legapróbb jelét sem vettem észre rajta. Végig nyugodt maradt a rohamok során (belégzéskor sípolt, kilégzés pedig egyenlő a jól ismert húzó, száraz, ugató köhögéssel). 9 napos augmentin-kúrát kezdett tegnap:-( (Janka is épp augmentint kap, úgyhogy most nagy az öröm, hogy ugyanazt ihatják...)

Így lemarad a vonatos kirándulásról, szegény ovis fiam:-((( Megy a csoportjuk óvónénihez Nagykátára. Biztos izgi lehetett volna - nekem is...

Jankát igazán aggódni még nem láttam. Elesett volt már, szomorú is gyakran, rémültség és ijedtség is gyakori nála. De aggódni egyáltalán nem szokott. Most Benéért. Felkel éjszaka közepén, hogy Dibde kockocol (=köhög), ő fél, Dibdének rossz, Janka sír... Ha Bene inhalál, akkor mellételepszik és fogja a kezét. Nagyon édes. Egyébiránt rajta is keresztülment ez az ovis nyavalya, de tényleg semmiség volt - nála.

(Halkan jegyzem meg, hogy múljon már a francba, mert tényleg egymás agyára megyünk. Én kimerült vagyok az egy hete tartó alig-alvástól, a gyerekek nyűgösek a betegségtől, szintén fáradtak... tényleg kész cirkusz az egésznapos együttlét.)

Nem is mondtam, lánykát beírattam a Mikkamakkás Manó-maradó foglalkozásra. Ez százszor több, mint gyerekmegőrzés. Zsuzsát és Andit ugye ismerjük fél éve, folyamatosan jártunk hozzájuk játékos délelőttökre. Kedd délelőttönként azonban most már más lesz. Janka egyedül, azaz sok más gyerekkel, Andizsuzsával - de ANYA NÉLKÜL. Remélem, nagyon nagyon sokat tanul majd. Nagy valószínűséggel egyébként is ez lesz az egyetlen közösségi élménye, legalábbis ebben bízom, többre nem vágyom vele kapcsolatban. És remélem, legalább annyira fogja szeretni, mint Bene az ovit.

Első nap az oviban

OFF: Isten hozta közöttünk Anita babát, aki épp akkor indult el erre a világra, amikor Benedek megkezdte első napját az oviban, majd ki is bújt - mire mentünk a naffiúért... Niki, te nagyon klassz csaj vagy, gratulálunk a (második) kislányotokhoz, és nagyon várunk benneteket haza!:-)



Aggódtam az elmúlt napokban, hogy a fenébe ne... Kisfiam az elmúlt 4,5 éve minden napját velem töltötte. Távol akkor voltunk egymástól, ha szükség- és kényszerűen Jankával kórházba kellett vonulnom. Nehéz pillanatok voltak azok is. De... higgye el mindenki. Akár 2, akár 3, akár 4,5 éves a gyermek - ez akkor is el/szakadás, és mindenkinek erőpróba. Nem érdekes, hogy ő nagyobb, okosabb (?), jobban meg lehet vele beszélni. Egyúttal tisztábban is látja; mostantól nincs éjjel-nappal anya.

Nyugodt voltam, mert láttam, mennyire izgatottan készül a gyermek. Mi, amennyire tőlünk telt, mindent megtettünk, hogy ezt ő még véletlenül se elválásnak, vagy valamiféle veszteségnek élje meg (mégha az is). Számtalanszor elismételtük, hogy az ovi jó dolog, a sok gyerek együtt jó dolog. Jó dolog, hogy másoktól (is) kaphat, amit esetleg én nem tudok nyújtani. Jó dolog neki úgy adni, hogy tudom, az vágyott és várt pillanat.

Négyen mentünk reggel. Láttuk a tavalyi nagycsoportosokat, akiket -hagyományszerűen- óvónénijeik kísértek át a közeli iskolába. Ez példás volt, és nagyon klassz - szerintem. Janka persze maradt volna minden további nélkül. Bene izgatottan, tényleg lelkesen lépett a csoportszobába gyors puszik és jövünkértedebédután-t követően.

Különösebben nem voltak rossz érzéseim. Meggyőző volt beiratkozáskor az óvónénikkel való találkozás, részletes beszélgetés. Meggyőzött a vezető óvónéni is a szülőin. Amin aggódhattam, azon nem kellett. Szimpatikus, hogy nincsenek kötelező szórakoztató dolgok, mint amilyen a gyümölcs vásárlása, illetve az ovi papíráruval és tisztítószerrel való felszerelése sem a szülő feladata. DE! Szívesen veszik, én meg így szívesen is fogom vinni.

A legfontosabb, hogy Benedek holnap is akar menni. Ez elég, nem? Legalábbis kezdetnek. Ahogy Edi mondta, neki is ez számít (Zazóka is ma kezdte az ovit - hurrá!).

Amikor végre nyílt az ajtó, és bemehettem Jankuval a testvéréért, alig vártam, hogy lássam. De nem találtam sehol. Míg a csoportszobában próbáltam némi életet felfedezni, valaki hátulról megkopogtatta, majd rángatta a farimat, hátranézve pedig egy benevigyort láttam. Felejthetetlen és örökre az emlékezetemben marad. Ez az első-nap-az-oviban benearc:-))) Ez a Bene első nap matricát kapott óvónénitől, mert segített a pakolásnál (büszkeség még akkor is, ha esetleg mindenki más is kapott). Ez a Bene máris rendelkezik egy baráttal, akit Ádámnak hívnak...

Janka egészen másként viselkedett egyébként itthon, míg kettesben voltunk. Olyan volt vele együtt, mint amikor megszületett, vagy -bármily morbid is-, amikor kórházban vagyunk, csak ő és én. Nyugodt és kiegyensúlyozott, elfogadó, és sokat játszó, egyfolytában karattyoló. Főként: mikor megyünk már Dibdéért???



OFF2: Cica, remélem, Konibaba is kidugja most már hamarosan a fejecskéjét. Tarts ki, hugicám!

Alakul az otthonunk

Még Szentbékkálla és minden előtt új toldalékot kapott a ház, díszelőtetőt: előre és hátra. Azaz lett végre elő-illetve hátsó teraszunk. Ami nagyjából azt is jelenti, hogy a nappaliból nem a kertbe esünk, hogy lett egy kis szigetünk, ahol megpihenhet az ember, ugyanakkor mégis valahogy bent és otthon érzi magát, mégis természetközelben. Bármily mókásan hangzik, ez itt természet: esténként hangos tücsökciripelés van, úgy egyébként csend, és békakuruttyolás a tó partjáról - idehallatszik. (Na meg a szombat esték is, de ezt meg élvezzük.)

Szóval köszönet a soksok embernek, akik által lehetővé vált a házbővítés (anyagilag legalábbis mindenképp megérdemli ezt a fogalmat). Köszönet azoknak az Embereknek, akikkel a véletlen vagy sorsszerűség hozott össze, akik véghez vitték ezt az egészet. Köszönet a beszélgetésekért, amelyek sok mindent más megvilágításba helyeztek. Kivételes történetek ezek.

Szóval alakulunk, tegnapelőtt óta áll a fészerünk is (köszönet a szüleimnek), így a teraszon többé nincs lom:-), de erről aztán tényleg nem érdemes többet beszélni;-)

Messze vagyunk már?

Eltűntünk kicsit a megszokott világunkból. Négy napra, négyen. Nem egy tanulságot sikerült levonnunk ezévi kirándulásunkból. Először is, mégha oly sokan is felszisszennek: sok volt. (Bármikor is lesz: legközelebb a 3 nap elégséges.) Bár a gyerekek minden pillanatot megéltek -azt hiszem-, hosszú idő ez annyi minden mást csinálni. Hozzáteszem persze, hogy nem délben vakartuk ki magunkat a pizsamából, és nem délután négykor indultunk el reggelizni... mint egyesek.

Mind JankaSzáva, mind Benedek szivacsként gyűjtik be az új dolgokat, mindazt, amit látnak és ami velük történik. Ne felejtsük el, kicsik még. Nekik már a pakolás is élmény, mert nemcsak lehetőség a részvétel, elvárás is részemről. A saját kis motyójukat ők maguk készítették össze. Kaptak egy dobozt, amibe azt raktak, ami csak belefér. Egy kitétel azért akadt: amire szükségük van, AZ LEGYEN benne. Helyet kapott benne az a 2-3 mesekönyv, ami nélkül nem jön álom a szemükre, az alvómacik-és rongyok, valamint 9db matchbox. (Megszámoltam:-)

Nekik új volt a kompozás. Én izgatottabb voltam, mint ők, a végén egész könnyen megbirkóztak a helyzettel, minden gond nélkül ment. Új volt, hogy Tihanyban sétálunk, nem Vecsésen (Bene egyik duzzogása alkalmával ugyanis közölte, hogy legközelebb Vecsésre menjünk, mert ott van minden, ami neki kell). Új helyen ettünk, egészen új dolgokat vásároltunk, amelyek mellett itthon elmegyünk. Fárasztó és kimerítő, kalandos első napunk derekán megkérdezte Benedek:

Jó volt a kompozás, tetszett nagyon Tihany, és jó ez a kaja... de mikor megyünk már nyaralni?!
Nos, kisfiam, a nyaralás erről szól...:-D LOL.





Az a lényege a négy napnak, hogy (enyém) gyerekeknek nem szükségszerű a kalandpark, és az 500méteres csőrendszerből álló csúszda, ha rácsodálkozik egy olyan természeti képződményre, mint a szentbékkállai kőtenger. Mert ez tetszett Benének a leginkább. Nem kell sokezerért a bazársor minden sátrában venni valami kütyüt, ha a legnagyobb becsben azok a kövek lesznek tartva, amelyeket úton-útfélen talált a kisfiam, és lelkesen haza is hozta. (A helyét pedig a labdarózsák tövében jelölte ki.) A szívem azért meg akart szakadni, amikor első este, késő este majdnem sírva kérlelt, hogy menjünk haza. Láttam rajta, hogy jól érzi magát, de a megszokott helye, zuga hiányzik (ahogy nekem is: 32 évesen is örök problémám ez, ha egy kicsit is eltávolodom a helytől, amit otthonomnak tekintek). Azt is észre kellett vennem, hogy a kisautóit nem azért hozta, hogy tologassa. Szép sorokba rendezve kipakolta az éjjeliszekrényére, és nézte őket elalvás előtt, felkelés után, otthonosság-érzetet teremtett maga köré.





A kiscsibe pedig kétszer leesett az ágyról. Amit velem osztott meg. Ráadásul első alkalommal én ijesztettem rá, épp ébredezett, ágyszélen, következő pillanatban lentről nézett rám kétségbeesetten. A második alkalom mélyálmában érte, engem pedig abból vert fel. Egy alkalommal sem esett baja, csak nekem:-))) KicsiJanka elkezdte MINDENHOVA magával hurcolni a babáját, babakocsistul. Rájöttünk, hogy nem csupán a babázás játékélménye hajtja. Babán keresztül kezdett velünk kommunikálni:

...baba álmos, baba szomorú, baba szomjas, baba fázik, baba nevet.

A legfelemelőbb pillanat, legönfeledtebb kacagás is ehhez kapcsolódik a négy napból: Janku kiszedte a babát egy balatonfüredi szökőkút mellett, hogy megmutassa neki. Annyira spontán volt, és annyira jankás, hogy szívből kacagtunk, mind a négyen...


Ha másért nem is, de ezért mindenképp megérte. Megérte akkor is, ha fújt a szél, esett az eső, és októbert szagoltunk. Megérte akkor is, ha kissé soknak tűnt és fárasztó volt. Megérte azért, mert jártunk egy régiségboltban, és letaglózott mindannyiunkat. Mert voltunk egy csodás majorban, mert kompoztunk kétszer is, és mert emlékeket gyártottunk. Megérte. A gondolataimért... A gyerekekért.

Egy lusta nap Szentendrén

Another free scrapbooking design by Smilebox

(Majd) fel is lélegzünk...

Mielőtt egyáltalán gyermekem született volna, nem tudtam, mit jelent aggódni, igazából. Aztán van jó esetben kilenc hónapunk telve várakozással és tervezgetésekkel, amikor is az ember lánya többnyire azt hiszi, mindenre fel tud készülni. Babaőrt és légzésfigyelőt veszünk, kiságyat, ami gyerekbarát anyagokból és festéssel készült. Babamérleget szerzünk be, és feltöltjük a házipatikát. (Jelenlegi készletemet bármelyik gyógyszertár megirigyelheti.) Olvasunk és jegyzetelünk, mások tapasztalataira hagyatkozunk, és hisszük, hogy mi magunk ki fogjuk tudni alakítani a saját rendszerünket, harmonikus légkört teremtünk.

Aztán elfog a rettegés, amikor az apróság megszületik, tele leszünk kételyekkel, és sok esetben még az autóba sem tennénk a gyereket, mert úristen, tuti biztonságos a gyerekülés?! Jól felöltöztettük? Nem fog megfázni? Ezek az aggodalmak persze időről időre csökkennek, jórészt azért, mert túlesünk kisebb-nagyobb problémákon, és rájövünk, hogy mindig minden rendbejön. A gyerek túlél mindent. Túléli a pottyanásokat és eséseket, átvészeli a lázas napokat, és biza olykor az orra folyik, köhög és kruppos lesz, kibírjuk a kórházi kezeléseket is. Miért írom le mindezt, amikor már túlvagyunk ezen? Mert sokat agyalok azon, bennem miért nem szűnik a feszültség, azaz miért csak időlegesen csökken... Vannak nehezebb esetek. A láz nem minden esetben csak egy bagatell vírus, és az esés lehet nagyon komoly is. A nőket viszont épp az teszi anyává, az embert szülővé, hogy már semmit nem érez biztonságosnak. Nem csökken a szorongás, de bele lehet rázódni, lehet ezzel együttélni. Janka 1-2x volt csak-lázas, de mindannyiszor kórházban kellett kizárni a számára legrosszabb lehetőségeket.







Ami jó, hogy most, 3 hónappal a második műtétet követően IS jól van, nem kerülgetnek bennünket rossz érzések és kellemetlen, idegőrlő pillanatok. Zajlik a nyár, élvezzük a napot, élvezünk minden gombóc fagyit, minden kint eltöltött percet, és nagyon-nagyon szeretjük a szomszédainkat. Bevallom, rettenet szülő vagyok, amikor homok közelébe kerülnek a gyerekeim. Mert a homokban fetrengő gyereket nehezen viselem:-) Fényképen persze cukik. Elfog a rettegés, mert -pláne a lányom- csak valamiféle védőangyalnak köszönheti, hogy SOHA SEMMI KOMOLY baj nem származik a kamikaze-kalandjaiból. Nem lehet rettegésben élni. Van néhány dolog, amit szükségszerűen kerülünk, ilyen a víz is. Se strand, se pancsolás. Lehet, hogy szigorú döntés, de az enyém, és ragaszkodom hozzá. Másrészt, lehet enélkül is élni.

Benedek kétkeréken bicajozik, immár több hete. Azóta Janku átnyergelt a bátyja futóbicajára, és bizton állíthatom, remekel mind a kettőm:-)

Azért még ezen a nyáron vár ránk remélhetőleg pár nap a Káli-medencében, sok-sok fagyi, sok-sok esés és koppanás. Tetőt kell csináltatni, nagy a várakozás, végre használhatnánk a teraszt, ugyanis 40 fokban kevéssé üdítő... Én pedig edzem magamat (két hetes gégegyulladáson túl), hogy tűrjem, bírjam, szeressem és akarjam, hogy a gyerekeim is mindazt megtehessék, amihez kedvük van. Nem irányítok, de ott vagyok. Szorongás nem szűnik, még mindig nem, de minden héttel könnyebb.

...és ők rengeteget segítenek ebben. Ott vannak egymásnak, egymásért. Beszélnek, fegyelmeznek, szeretnek.

MeseVÁR

Egy pár perccel ezelőtt érkezett egy kézbesítő Ember, az ovitól hozott egy borítékot. Halljuk most már innen-onnan, hogy az ovis felvételikről tájékoztatás érkezett, nekünk ezidáig semmi. Most viszont értesítés, hogy Benci hivatalosan is ovis lett. Agyrém, hogy úgy bőgök ezen, mintha legalábbis behívót kapott volna, és mennie kéne harcolni. Egy cseppet igazságtalannak gondolom mindazt, amit érzek - azokkal szemben, akik már jóval korábban oviba íratták (kényszerből avagy nem) csemetéjüket. Bene gyakorlatilag majdnem 5 lesz, mire megkezdi az oviba járást. Huh! Nem kő esett le a szívemről, sokkal inkább érzem, hogy innen már tényleg nem tudom megfordítani a dolgokat. Nemsokára érettségizik, elköltözik, megnősül... Én meg bőgök. Szánalmas vagyok:-)



Küzdünk a mindennapokkal egyébként. Janka hisztirohamai minden várakozást felülmúlnak, most már minden nap idekívánom Jo Frostot, a Szuperdadát. Olykor kétségbeesve, olykor dühösen, tehetetlenül állok a kislányommal szemben, nem tudok mit kezdeni vele. Már csak azon imádkozom, hogy nagy kárt ne tegyen magában. Kétségkívül kénytelen lesz úgy felnőni, hogy nem simogathat döglött sünit, nem nyalogathat utcán talált csokis papírt, és nem tolhatja haza a dm-ből a bevásárlókocsit. Áááááááá.

Én pedig lovazok ismét egy ideje. Nagyon élvezem, és érzem a fejlődést is magamban. Legalább ebben az irányban. Talán egyszer elindulok egy díjlovas versenyen - senior kategóriában:-)

Többnyire mesés. Még mindig nem cserélném semmiért.

Lábadozunk

Múlt héten megvolt a hathetes kontroll. Vicces, nem igaz?! Ugyanakkor létezik, és a kicsilányt meg kellett mutatni Kdr-nak. Azaz a lánykám rajong, szemeket mereszt, pillákat rebegtet, én pedig türelmesen várok (gyakorlatilag semmit) a papírokra, amik szükségesek az uh-hoz. Továbbra is lehetetlenül furcsa a helyzet minden alkalommal, amikor a monitort bámulom. Nem reménykedve, inkább csak várakozva. És most hihetetlen, de olyasmit láttak, amit eddig soha: van két ép vesénk. Bár az uh korántsem tévedhetetlen, nem hibátlan, pláne nem ad tökéletes képet, de legalább nem láttak semmi rosszaságot. Nem tágak a vesemedencék, és sehol egy kanyargós húgyvezeték... Janka Száva veséi túlélik az eddigieket, nagyon úgy fest. Persze még sok a kérdés, persze még lebeg a VUR (reflux) miatt egy esetlegesen következő műtét (az már csak egynapos sebészet), persze a gyógyszerek maradnak. A nefrológushoz viszont elég egy fél év múlva visszamenni.

Addig is, küzdünk a mindennapi, hétköznapi, bárhol, bármikor, de rendszeresen jelentkező hisztikkel. Éktelen visítás Jankából, amiért kék az ég, és zöld a fű. Édes kiscsibe.

Érdekesen alakult az elmúlt időszak. Papimat is meg kellett műteni. Húsvét előtti csütörtökön nézte meg idegsebész, kedden már műtötték a kiszakadt porckorongsérvét. Papi tehát gerincműtétből lábadozik, Janku a veséit élesztgeti.

(Azért becsúszott két nap hőemelkedéses roham. Pisilabor, negatív. Azaz csak majdnem, de úgy tűnik, rosszabb nem lett, úgyhogy egyelőre ennyi.)

A füvünk már növöget. A virágaink fele legalább életképes, egyéb ház körüli projektek haladnak. Lassan minden kezd megvalósulni. Olyan jó. Halljátok?

Csók.

Megkeresnél engem...

Ezt a két szót válaszul kaptam Benedektől, anyák napján. Épp elmélázva simogattam a fejét elalvás előtt - hangosan gondolkodva: mihez kezdenék én nélküled, kisfiam? Meglepett először a válasz. Azóta napok teltek el, és ez kisebbfajta játék lett köztünk, mindennapos.

A programunk nagyjából változatlan, azaz annyit vagyunk levegőn, amennyit csak tudunk. Nem ritkán leszek emiatt frusztrált, gyakorlatilag semmit nem tudok befejezni, gondolok itt ilyen béna dolgokra, mint háztartás. Kutyafuttában 1-2 óra főzés és épp aktuális piszokvakarás, majd ki. Délutáni alvás után ugyanez. Továbbra is járunk szerdánként a családi játék foglalkozásokra, röviden legyen akkor játszóház. A gyerekek reggel-délben-este lelkesen dalolásznak, játszanak és mutogatnak, mondókáznak. Janka mindig is fogékonyabb és érdeklődőbb, ha ilyenféle csoportos tevékenységekről van szó, de úgy vesszük észre mindannyian, hogy Benedek is egyre könnyebben bevonható. Olykor már szóba is áll az instruktorainkkal.

Ahhoz, hogy ezek remek dolognak számítsanak, ismerni kellene őt. Elképzelhetetlen módon féltem a fiamat azoktól a változásoktól, amelyek szükségszerűen be fognak következni. Együtt jár az ovival. Nyomasztóan befelé fordul, de nem zárkózik el a külvilágtól teljes egészében. Egyszerűen csak nem érdekli, mit várnak tőle; nem köszön vissza, nem válaszol, mégcsak a száját sem húzza el. Kevés kivételtől eltekintve tulajdonképpen senkit nem enged be a kis világába. Aki viszont besétálhatott a kapun, az örök barát, azzal mindent megoszt, annak teljesen kivirágzik és megnyílik: biztonságban van. Azt akarom ezzel mondani, hogy természetesen a szokásos köldökzsinór-probléma mellett tényleg nem csak a burokrepesztés miatt szükségszerűen bekövetkező félelem mozgat bennem valamit. Érte tényleg aggódom. Aggódom, hogy az óvónénik egyáltalán AKARNAK-E közelférkőzni hozzá, avagy épp eltávolodnak tőle, és meg sem kísérlik, hogy belelássanak a lelkébe. Nehéz ez 30 másik gyerek mellett, tény. De a gyereknek is kell, hogy szembesüljön mindezzel. Remélem, ő győzni fog.

Mostanában olyannyira biztonságosnak érezheti a körülötte zajló világot, hogy egész egyszerűen önállóan mozgatja és tologatja egyre távolabb a határokat. Mondhatnám, hogy fegyelmezetlenebb, türelmetlenebb, erőszakosabb sok tekintetben. Örülök ennek, egyúttal persze a dolog hétköznapi szintjén dühít is... De csak-csak tisztulnak a dolgok, és a végén teljes lesz az egész.

Mert érte a világ végére is elmennék. (A játékunkat ezzel zárom le minden elalvás előtt.)

A második 7centis...

...nyilván a vágásról akartam írni. Ami remekül van, mi csak attijjjának hívjuk (szabadon Kdr után, nos, ettől máris hős számunkra).

Műtét után a szokásos egy héttel átesett Janki a varratszedésen is, így először láthattuk tulajdonképpen a mostani sebet. Lefotóztuk, hogyne. Annak idején, az első műtét után, volt, aki nagyokat sziszegve csakazértis megnézte, legyen min hüledezni:-S Az most már biztos nem fog sziszegni, de mi sem. Bármily morbid, sokunknak van sokféle vágásunk, sebünk, emlékünk - jó vagy rossz. De ezek helye ott. Annak is egyébként, ami szabad szemmel örökre láthatatlan. Azért írok erről, mert nekünk ez nem csúnya, nem valami, amitől félni kellene. Kicsilánynak sokkal nagyobb trauma (így, két hét után is) a branül helye a lábfején, mint a 7centi. Nincsenek ezzel kapcsolatban rossz érzéseim, mert számomra a műtétnek nincsenek esztétikai vonzatai. Nem mellesleg, nem hagyhatjuk úgy felnőni a lányunkat, hogy minduntalan a különbözőségeire hívjuk fel a figyelmet. Van ismerősöm, aki gyakorlatilag rémüldözve konstatálta, hogy nem is tudja, vele mi lenne, ha a kedvenc testrészét csúfítaná seb. Nem tudom, én ilyesmivel együtt tudok élni. Na meg, nem nekem kell...

Sokak számára -bizton állíthatom- ez amolyan dejó, hogy nem velem történik mindez - effektus. Én pedig talán gyakran tűnhetek hatásvadásznak. Mert kétségkívül az lenne mindaz, amit leírok a gyerekeimmel kapcsolatban - ha kitalált sztori lenne, pláne Jankus dolgait alapul véve. Akkor is, ha azt mondom, nálunk ezek a hétköznap részei, már-már magam felé is úgy tűnik, mintha valami áldozati bárány lennék. Csakhogy ezek önként vállalt dolgok és döntések, egyáltalában nem tűnnek terhesnek. Mondhatni, másként el sem tudom képzelni a működésünket. Van ennek jócskán árnyoldala is: nem vagyok mártír, nem vagyok jótevő lélek sem. Nem látok előbbre egy hónapnál, nem tervezek semmit. Számomra nem létezik mikor térek vissza a munkába gondolatmenet, mert általában nem köt le sokáig, mégha foglalkoztat is. Lehet efölött ítélkezni, jó vagy rossz, nem tudom.

Nade, csajos olyan remekül, hogy műtét után 8 nappal már szaltózott is egy akkorát, amitől a szívemhez kaptam volna akkor is, ha épp nem előtte műtik. De, mint akiben kicserélték az elemet, felállt egy idő után, és ment tovább. Kdr-t felhívtam másnap korán, biztos, hogy nem lehet semmi baja?! És agyamban ezerféle hülyegondolat. Megnyugodtam, szeretem ezt.

És nagyon sokszor nyugtalan is vagyok. Türelmetlen, hisztis, frusztrált, kiabálós, elégedetlen, szomorú, mérges, indulatos, dühös... Ez is része. Pedig a mesében a jótündérek mindig mosolyognak, nem?:-S

Kevesebb vesével - ITTHON

Helyzet jelenleg: van egy motorozó, hintarénszarvasozó, eszegető-iszogató, kakiló kiscsibém... Úgy hangzik, mint egy játékbaba leírása:-O A lényeg: a kislányom újra Janka, úgy tűnik, hogy alig 4 nappal a műtét után vissza is jött, régi önmaga:-) Jóóóóóhogy! (Épp bobócacát néz nagy lendülettel - ahogy teszi ezt naponta 3x... köszi bartoserika.)

A műtétet megelőző napon átestünk a szokásos vizsgálatokon: labor, ekg, rtg. Janku 2 éves, nem fogom azt mondani, hogy hang nélkül tűrte, mert ordított természetesen, mint a sakál. Hozzáteszem, teljesen jogos, és -mint ahogy már sokszor leírtam- irdatlan módon tud dühíteni az ilyenkor nyilvánvaló szólamok egyike: nem bántalak, ez nem fáj, nem kell ordítani... Ha pedig nyílt akarok lenni, akkor ez aznap egészen pontosan így hangzott az egyik helyen: fejezd már be, mert kiszakad a dobhártyám. Nagy a Jóisten állatkertje, és mint oly sokszor, ezúttal is találkoztunk hülyékgyülekezetével.

Azért a lényeg mégiscsak az, hogy többnyire csakis hálás lehetek a körülöttünk megjelenő embereknek: orvosoknak, nővéreknek. Ismeretlen ismerősöknek, régi barátoknak. Nagyon jó volt találkozni veletek! Kivételes és nagyszerű emberek segítették Jankut - és ez nekem is békét hoz.

Hálás vagyok a hugomnak és Nikinek is, mert Benedek velük volt műtétet megelőzően és utána és közben... Nekem a legfontosabb vele kapcsolatban tehát az volt, hogy biztonságban tudhatom, hogy jól érzi magát, aggódnom nem kellett. Azért rettenetesen hiányzott, és a szívem megszakadt nélküle. Elvégre, először volt távol tőlem, tőlünk - napokig. Remekül vizsgázott, kicsifiam, csak büszke lehetek rád:-X

Hogy mi volt az egyik legkínzóbb? Az a pár óra, míg arra vártunk, hogy kicsilány végre műtőbe kerüljön. Egészen pontosan 4,5. Feszültség és izgalom és féltés - eközben a nyomasztó és sürgető érzés, hogy vigyékmáreléshozzákvisszadeközbenvigyázzanakrá. Nem mondtam még, de műtétet megelőző napon még nem volt biztos az, mit is csinálnak - mihez nyúlnak hozzá és mihez nem. Utolsó pillanatig Janka volt a legfontosabb, tényleg az, hogy hosszú távon neki megoldást jelentsen a beavatkozás. Végül műtét reggelén mondta Kdr (győzött!), hogy jobb oldali heminephrectomia mellett döntöttek. Juhééé! Nem magyarázom az érzést, ami teljesen meghatározott azokban a pillanatokban: egyetértettem és örültem, megkönnyebbültem és mégjobbanaggódtam. Ezt nem is kell megértetnem senkivel. Elvégre Janka újabb részét veszik el, habár TÉNYLEG jobb ez így, mint hozzányúlni egyébként egészségesen működő részekhez, remélve, hogy egyszer talán megkönnyítheti a szervezete dolgát. Értitek a sok feltételt. Elnézve azokat a babákat, akik azon a beavatkozáson estek át, amit mi elkerültünk, jajdejóóóó ez így nekünk. Nem részletezem, senkire nem tartozik.

Janku pompás anyagot kapott műtét előtt. Annyira megnyugtató volt látni, hogy integetve, röhögve, mondjuk ki, totál elszállva megy be a műtőbe. Teljesen koki volt. Még az a hülyeség is eszembe jutott, hogy így fog kinézni, amikor életében először jön haza valami buliból becsípve. Sose felejtem ezt el. Akinek volt már műtőben a gyereke, az tudja, hogy ez leírhatatlan. Nem tudom elmagyarázni, mit éreztem; egyrészt ez teljesen zsibbadt állapot, másrészt a sok endorfintól pörög is az ember. Izgatott voltam és örültem - féltem és reszkettem. Körülbelül.

Mire kihozták a lányunkat, sétáltunk, ettünk, cigiztünk - odakint. Jankának fájt, egyértelmű. Nekem is fájt, de ez nem lényeges. A legfélelmetesebb pillanat: műtét után másfél órával kicsinő FEL AKART ÁLLNI, nyilván még az altató dolgozott ezekben a berögzült mozdulatokban. Jajj.

A következő 48 óra: mintha a Holdon lebegnék, vagy valami Fekete Lyuk akarna beszippantani. Én nem tudom, melyik bolygón éltem eddig, de (végre!) most először éltem a babamamaszoba áldásos lehetőségével. Nem arra szolgál, hogy az ember nagyokat heverésszen. De a napi egy zuhany, viszonylag tiszta wc, két óra ágyban fekvés csendben, zárt ajtók mögött nagy kegy. Mint minden az egészségügyben, persze ez is tele van felesleges körökkel. Az viszont legalább röhejes volt, hogy első éjszaka tízpercenként ugrottam, hogy ellenőrizzem a vonalas telefon működését. Tudjátok: biztos, hogy nem hívnak az osztályról, mert ordít a lányom?! Hajnali 3kor csörgött (addigra két órát aludtam is): jóreggelt anyuka, Janka felkelt... dumával. Kösz. Neked is jóreggelt:-) Többnyire figyelmesek a nővérek, többnyire szerettem őket, mert segítettek. Azért persze sokat kell nyelni, eszméletlen türelem kell ilyenkor az anyu részről. Paff.

Kdr-t szeretjük nagyon, többször ránknézett, figyelt és kérdezett, foglalkozott. Pl Janka mászkáló csalánkiütéseivel. Hozzáteszem: hazajöttünk, és azóta nincs kiütés. Én is vakarózok a kórházi ágyneműtől, vazzeg:-)))))))))))))))))))

Jaaaa, a legjobb pillanat: MAJDNEM láttam VastagCsabát és VastagTamást. Bár érthető módon ott a majdnem, így az egész semmit nem ér:-D

Janka eleget nyüszögött szegényke, de soha nem volt vészes, soha nem volt türelmetlen. Kemény volt ez neki nagyon. Amíg meg nem született a zárónk, addig pl fel sem akart ülni. Feküdt, mesét nézett és könyvet lapozott, figyelte az infúziót, hogy csepeg. Nem jött ölbe, nem akarta, hogy ránézzenek vagy hozzáérjenek. Itthon is csak első nap volt nehéz: ölben nyüszített és feszített, és nem evett persze. Érthető volt, de a türelem még mindig nagyon kellett.

Azóta második nap telik éppen, és mint írtam: minden ok. Legnagyobb traumát jelenleg a kézfején a tűszúrás okozta bibi jelenti, valamint a lába fáj, ahol a branül volt. Ja, a vágás a hátán?! Le van szarva:-))))))))))))))))))))

... azelőtt 10 perccel, hogy bevitték.

Még egy hét

Volt, aki kérdezte, hova tűntem... innen. Valljuk be, nem kizárólag virtuálisan élem az életemet, bár tény, hogy vannak 'kizárólag net segítségével fenntartható' kapcsolataim is. Természetesen zajlik az élet, annak minden nyűgjével. Viszont nem ide tartozik. Ja, az, hogy mobilszolgáltatót cseréltem, és alig egy hét leforgása alatt napokig tartó levelezésbe bonyolódtam az ügyfélszolgálattal. Megváltozott a hajszínem... Mégha éppoly fontos dolog is, nem tartozik ide, hogy valaki nagyon fontosat elvesztettem. Korán, fiatalon, hirtelen - és neki tényleg nem ezt kellett volna osztani. Hitvány egy nőszemély vagyok: önző módon a találkozás lehetősége hiányzik belőle a legjobban. És fáj. Ekkor sem ez a felület alkalmas tehát, hogy a gondolataimat megosszam.

Gyerekekkel valami elképesztő módon megváltozott az életünk, a napirendünk, mióta 'vidéken' élünk. A levegőzés, futkározás, egyáltalán KINT-LÉT szerves része a hétköznapoknak. El sem tudom képzelni, hogy lehetett ezt anno napi félórába belesűríteni. Az akkor kötelező jellegű levegőztetés volt és nyűg, ma kikapcsol mindannyiunkat, nem mellesleg páratlan tanulási lehetőség mindkét porontynak. Azaz háromnak. Van a szomszédban egy 16hónapos kicsilány. Igazán kedveljük a babát is, anyukája is fontos része lett az itteni létünknek.

Együtt járunk pl szerdánként a közeli játéktárba, amolyan baba-gyerek-foglalkoztató-játszóházas dolog ez. Benedek fejlődik szépen, beszél egyre többet, élvezi a társaságot. Én örülök, hogy szakemberek foglalkoznak vele, élvezem, ahogy Janka szocializálódik, rettentő ügyes. Eltávolodás már megy neki, azért az elszakadástól igen-igen messze vagyunk. A héten egyébként beíratjuk Dibdét oviba, sokan mondják: ez a legjobb ovi a városban. Végre valami jó hír!

Minden közös szabadidőnk kerttervezéssel - és kivitelezéssel telik. Benedek -mint minden egyéb területen is- benne akar lenni nyakig, jön-megy, cipel, kapirgál, gereblyéz, elsimít, szemetet hord. Sokáig maradhatna ilyen. Janka nőcis módra ellenőriz, rombol, beleszól, és szétpakol.

Egyébként; egy hét múlva ilyenkor már toljuk a műtét előtti vizsgálatokat. Labor, ekg, miegymás. Vagyis egy hét múlva derül ki hivatalosan, hogy műthető-e másnap a kicsilány. (Nagy drukk ez, mert a nagyobbiknak épp az orra folyik időszaka van, ki kell bekkelnünk még egy hetet tünetmentesen...) Benedek 2-3 éjszakára megy a hugicámhoz megőrzésre. Életében először lesz tőlünk valósan távol, több napra. Félig-meddig kényszer szülte megoldás. Aztán amint lehet vagy akar, jön haza, mert önző módon NEKEM szükségem van a jelenlétére, bármily idétlenül hangzik is. Bátorság van, az erő velünk, reményre nagy szükségem és a támogató jelenlétre, vagyis inkább lelki támaszra. Van belőle, tudom. Hogy a fenébe ne lenne zabszem a hátsómban? Mostanra eljutottam arra a pontra, amikor napi többször felsejlik előttem a közeljövő, mindenféle változatban, és hülye az, aki azt hiszi, kikerülhető ilyenkor a legrosszabb feltételezése. Kemény érzések ezek, küzdök is kegyetlenül, ám attól még ez van.

(A képeket hálásan köszönöm Nikiék barátainak. Remélem, nincs neheztelés érte:-)

2011.04.06.

Ez Janka második veseműtétjének előjegyzett időpontja. Belemélyedhetnék nyakig a műtét menetének leírásába, hogy mit és hogyan fognak. Az igazság azonban az, hogy én magam sem értettem mindent kristálytisztán, ezért ha ezt továbbadnám, hiteltelenné válna az egész. Tudom persze, hogy sokakat az érdekel, az iránt érdeklődik, hogy de mégis mit fognak csinálni. Őszintén: kell ezt tudnom? Nekem?

Nekem, nekünk most az információ, hogy ezúttal a hasfalon keresztül jut el Kdr a vesékig, jobban mondva a húgyhólyagig és a meglévő (3) vezetékekig. Kemény menet lesz; hosszú műtét, hosszú kórházi benntartózkodás (8-9 nap). Többnyire csövek társaságában. Izgulok-e? Persze. Aggódom? Rettenetesen. És ráadásul félek. Ez a dolgom. Ugyanakkor teljességgel bízom továbbra is abban, hogy a megfelelő döntés született. Tegnap, Kdr-ral szemben ülve egészen biztos voltam ebben. Nekem ezt felülbírálni (akárki is horkan most fel) nincs jogom. Nekem elfogadnom kell, és bízni abban, hogy ez megoldást jelenthet. Jankunak. Hogy a veséi épségben maradhassanak, és hogy ugyanúgy nőhessen fel, mint bármelyik másik kislány szerte a világon.

(Persze letagadhatnám, de valahogy minden repül ma a kezemből; többnyire nem véletlenül...)

2. (Hallelujah)

... már 2 éve:-O Istenem.

Egyébként Jankaszáva második szülinapja kapcsán arról kellene írnom, mennyire kivételes, csodálatos és egyedülálló kislány ő, de az igazság az, hogy bármily elfogult anyucija vagyok is: kétéves. Nyíg - sokszor álló nap, rúg, karmol, csikar - bármi akarata ellen történik, és persze állandóan bajba sodorja magát. Ma a székkel együtt vágódott a hátára. Jajjjj!

Ugyanakkor kicsi lánykám kivételes, egyedülálló. Olyan értelemben biztosan, mennyire figyelemre méltóan viselte mindazt, amin eddig keresztül kellett mennie. És mekkora alázattal áll mindazon dolgok elébe, amelyek még rá várnak. Zseniális csemete.

Rákapott a babáira, így majdhogynem magától értetődő volt számára egy babát választani szülinapjára. (Férjem szerint saját vágyaimat teljesítem a gyerekeken keresztül - ő csak órákat tölt legózással naponta:-D) Mindenesetre Jankus hozza-viszi a babáját, sokszor persze fejét a falba verve, lábánál lógatva. Baba Zsófi nevet kapott Benedektől, és köszöni szépen, meztelenül érzi a legjobban magát, vagy ha naponta 18.000x át van pelenkázva.

Jankuc egyik kedvenc szava: hallelujah. Ma is sokat hallgatjuk. Talán még érti is. Franc tudja.

http://www.youtube.com/watch?v=bsuXbkrA_AQ

Lepetés

Négy éves lett ma Benedek. Ezt ő ma már ténylegesen fel tudja fogni, mégha a születése körülményeiről maradtak is homályos foltok:-) Az pedig kifejezett öröm, hogy együtt ünnepelhet a-hamarosan-kettő-éves hugával. 'LEPETÉS', csak így hívja. Tegnap este gyorsan rögtönöztünk egy amolyan szülinapi nappalit, Benci reggel óta meg van győződve arról, hogy ez maga a buli. (Bárcsak így is maradna, de haj, nemsokára a buli egészen más értelmet nyer.)

Visszatekinthetnék. Nem teszem, elég, ha nagyvonalakban felvázolom a mai napunkat. Nem aludtam elmúlt éjszaka, mert nőci virrasztott; nyögdécselt és nyivákolt, tehát mindent csinált, csak nem aludt - és nem hagyott engem sem. Sünitortát terveztem a gyerekekkel: bizony, semmi partigyertya, hanem gyerekekkel közös malackodás, sokak megrökönyödésére egy torta:-))) (Nem tudni miért, egyeseknek vesszőparipája az, hogy a gyerekei ne szenvedjenek közösködéstől...?!) Jankuc délelőtt hőemelkedett, ezzel egyenes arányban kúszott bennem is az adrenalin egyre feljebb és feljebb. Aludni már pisizacsival tettem le, biztos ami biztos. Doktornéninkkel megbeszéltem egy sürgős laborbeutalót, biztos ami biztos (soha meg nem hálálható gondoskodás és rugalmasság - gratula!). Míg idebent alvás volt, kiszaladtam, hogy kiássam a cirka tízcentis hó alól az autót, biztos ami biztos. Lezuhanyoztam, biztos ami biztos. Janka felkelt, egész magas lázzal, mondhatni, a sztenderd magas lázunkkal. István hazaszaladt. Majd pisivel vissza a laborba, én pakoltam, telefon fölött.

Benci jött utánam, lelkesen pakolt a táskába, már ismeri a kihagyhatatlan kórházi motyó kellékeit... kisemberesen, de édesbölcsen nyugtatgatott, sőt! Azt mondta, ez a legjobb buli. Ami megvárja Jankát is, engem is, úgyhogy ne izguljak. Bármikor lehet szülinapja. Csak Janku ne legyen beteg! Ilyen a négyévesem. Hangosan örülök, halkan-odabent zokogok, mert bárcsakbárcsak neki ne így kellene látnia a dolgokat. Bárcsak ne kellene ennyire bölcsnek lennie négyéves létére. Minden nap ad egy ilyen csöppnyi boldogságot, és minden nap kapom tőle a: bizalmat.

Sóhaj a végére. Labor a mi előzményeink tudatában teljesen megfelelő és biztató. NEM VESE OKOZTA A LÁZAT! Hátra még nem dőlünk, láz múljon, más tünet ne legyen, kontroll-labor még kell egy pénteken, de piha! Ez most szerencsére valami egészen más. Hát ilyen.

Talán továbblépünk innen is...

Az elmúlt héten túlesett Jankaszáva a negyedik cisztográfiáján is. Ahogy azt kell; ordított a csibe, akkor is, ha kellett, akkor is, ha nem. Ez viszont fontos kellék, és a lényegi rész mégiscsak az, hogy csinált szépen mindent, amire kérték. Nagyon büszke voltam rá ismét.

A megszokott módon gördülékenyen mentek a dolgok, a maguk sorrendiségében. Bejelentkezéskor már változtattak is a lakcímen (hurrá!), majd az osztályon a sok (valójában) régi ismerős. Most Adri is a vesén van, és egymásra is találtunk. Ez mindig jó.

A vizsgálatot követően átbandukoltunk Szdr-hoz, szokásos leletbemutatásra. Eddig a ciszto soha nem igazolt feltételezett diagnózisokat (természetesen a meglévő rendellenességek mellett), ezúttal viszont mintha láttak volna valamit, de nem tisztázott, melyik oldalon. Úgy tűnt, mintha épp ott lett volna, amiről azt gondoltuk mindannyian - az már rendben lesz. Mindenesetre Szdr-ral ismét megnyugtató és kimerítő beszélgetést követően közösen jutottunk arra az álláspontra, hogy még 3 hónapig marad az antibiotikum. Aztán meglátjuk...

Két nappal később ő maga hívott, átadva Kdr céges telefonszámát; újabb összeülést követően ugyanis a (mondhatom így) sebészünkkel és többiekkel közösen azt találták ki, mégiscsak beavatkoznak, tovább nem várnak. Február 8án találkozom Kdr-ral, részletesen átnézünk mindent, ami birtokunkban van, ő lehetőségeket vázol fel, én bólintok. Természetesen.

...és hát mindezek mellé: természetesen megnyugtató, természetesen LEHETŐSÉG, természetesen továbblépés. A legnehezebb kétségkívül az volt az elmúlt hónapokban (najó, évek alatt), hogy soha nem tudtuk, mire számíthatunk - nemcsak távlatokban, de túlzás nélkül állíthatom, azt sem tudtuk, a holnap hogy alakul. Több ízben kíséreltünk meg felhagyni a folyamatos gyógyszeres kezeléssel, minden alkalommal a klinikán kötöttünk ki. Kimerítő, fárasztó, kétségbeejtő. Az, hogy esélyeket rombolunk ezzel. És nagyon, de nagyon sokat foglalkoztak a nőcivel, nagyon sokat beszéltek róla, sokan. Itt tartunk.

Mindenesetre a legjobb mindenben és mindebben, hogy a nőci megállíthatatlan, mint egy hurrikán, köszöni, remekül van, fejre esik és feláll, majd megy, (sőt!) szalad tovább. Nagyon élvezik most az életüket. Janka pedig rátalált a babázás szépségeire. Egy babaszépséget meg én kerítettem neki - erről később, a 2. szülinapján:-)

Eni2

Eni2 az én barátnőm. Nem ovis haverság ez, egyetemen jöttünk össze, és még csak nem is a kezdet kezdetén. Én épp aktuális (sorrendben a negyedik) albérletemből buszoztam suliba aznap először, Eni2 pedig a villamosról intett át - csatlakoztam. Ezután minden nap együtt rázkódtunk a 49esen, majd kékmetrón, és 50es vilin. Szoros együttműködésben (haha) készültünk a vizsgákra, majd együtt írtuk a szakdogát. És persze nem egyszer bepezsgőztünk (kékhungária), illetve közösen éltünk át egy vodkamartinis estét is, ami nekem igen emlékezetesre sikeredett;-))) Másik emlékezetes közös élményünk egy agárdi hétvége többedmagunkkal. Tény, hogy nem 23-24 évesek módjára viselkedtünk, sokkal inkább tűntünk ovis csoportnak. Eni mindig sokkal eltökéltebb, elszántabb volt célok tekintetében, mint én. Hozzáment kanadai-Benhez, majd nem sokkal ezután, ki is vándoroltak Kanadába.

Enit 4 évvel ezelőtt láttam utoljára. Akkor voltak itthon, nekem 36 hetes Benepocakom volt. Igen, Benedek nevét valahol Bennek tulajdonítom. (Ja, és valamilyen szinten Férj beszerzésében is szerepe van Eninek - igazság része:-D) Dobozolás közben egy egész napot együtt tölthettünk Enivel - most már négyesben: a két gyermekem, és mi-két-lökött. A legnagyszerűbb az volt, hogy sehol nincs az elmúlt négy év. Ugyanolyan volt, mint máskor. Úgyhogy maradunk ugyanúgy. Imádom.

Bedobozoltunk, kidobozoltunk...

...átköltöztünk.

A továbblépés gondolata viszonylag korán megfogalmazódott, és folyamatosan lépegettünk is előre, olykor kettőt hátra. Szóba jött több település, találtunk -egymást követően- 3 megfelelő lakhelyet nekünk és gyermekeinknek.

Végül kikötöttünk itt. Nem az eredeti elképzelés szerint tehát, de az eredeti, és azóta is változatlan terveknek megfelelően. Mik voltak ezek? Szerettük nagyon korábbi otthonunkat, hisz annyi minden kötött oda, ezek az emlékek élnek és maradnak - velünk. De közel másfél évvel ezelőtt döntöttünk: nem ott akarunk élni, maradni tehát értelmetlen. Megvizsgáltuk a lehetőségeinket. Nemcsak anyagiakat. Illetve főként nem. (Igazság része, hogy igazán nem kellett hozzá tetemes összeget felhalmozni.) Érintettem több postomban is, hogy a folyamat agyrém volt. Maga a lakáseladás ténye felér egy rosszul-hosszadalmasra sikeredett hullámvasúttal, de a lehető legjobban alakult. Mégis. Magyarországon élünk, csodák nincsenek, a bürokrácia útvesztői már-már a leküzdhetetlenségig meredekek és sötétek voltak. Volt idő, amikor már-már feladni készültünk. A lényeg, hogy minden az elképzeléseknek és terveknek megfelelően alakult. Mi van most? Külön szobája mindenkinek. Közel kétszer akkora nappali-étkező-konyha, mint eddig. KERT - benne szomszéd macskák, egyelőre, és hatalmas dagonya. Miről mondtunk le? Semmiről:-)

6 nappal ezelőtt tehát egy remek költöztető csapatnak, és család áldásos munkájának eredményeként átcuccoltunk. Előtte persze még be kellett rakosgatni mindent dobozokba. Kényszeres viselkedésem ebben is megmutatkozott: szigorú rendszer szerint, számozott dobozokban, excel-tábla kíséretében landoltak a motyók átmeneti helyükön. Míg én próbáltam a lomokkal (és gyerekekkel) küzdeni, addig a használható férfiemberek svéd bútorokkal legóztak, fúrtak, vakartak, kapartak.

Azt hittem egy-két napig, hogy ez reménytelen vállalkozás. Amit én egyszer beraktam a dobozokba, az kacatok társaságában gyermekek közreműködésével kikerült vagy átkonvertálódott. Nem meglepő, hisz játék közben is jobban érzi magát hello kitty a parkolóházban, mint a virágai között. Benedek nagyon élvezte, nem látta át a folyamat hosszát, jött volna minden nap. Jankaszáva volt a nehezebb eset. Szegényke, azt gondolta, örökre búcsút mondhat sárgahajú babájának, és a tükörfenekű rondaegerének... Nehezítette a lelki körülményeket, hogy költözés előtti utolsó két alkalommal lányka be sem akart jönni a házba, csakis haza akart menni.

Az otthon kezd új értelmet nyerni. Nagyon sok munka hátravan még, ami nekünk fontos, amiktől igazán a miénk lesz ez a ház, de alakítjuk. Mától hivatalosan is gyömrői lakosok vagyunk;-)

És akkor egy-két kép, még a felfordulás időszakából...