Csakúgy, mint eddig... hálaIstennek...

Semmi meglepő nincs abban, hogy ami volt, az nem múlik, csak továbbmegy. Ahogyan a 2009-es esztendő, úgy 2010 eleje is igazolja számomra nem egy alkalommal, hogy képtelenség saját létezésemből kilépve megszüntetni a körülöttem levő világot. Nem azért, mert burok. Sokkalta inkább azért, mert hatással van rám. Nem vonhatom ki magam a körforgásból, mert nem tudom azt mondani: eddig vagyok én, a többi ráér, az nem én vagyok, és nem az én problémám. Mondom, hatással van rám. Hatással van rám a gyerekeim rosszkedve és kacagása, és az sem hagy hidegen, ha a legjobb barátnőm boldogtalanságtól sír, vagy a tönk szélén remeg. Az is részem.

Tehát nincs fellélegzünk, nincs új év-új kezdet, de ez korántsem elkeserítő: örülök mindannak, ami történik...



Dióhéjban eddigiek: Benedek és Janka orvosnál... Zsófia nálunk, alig öthetesen. Ez utóbbi elkápráztatott... Kiffiamnál egy hallásvizsgálat vált időszerűvé, ámbár korántsem sürgetővé, lévén 3 évesen még nem beszél. Azaz nem ragoz, nem használ múlt időt, nem beszél körmondatokban. (Ha-ha-ha.) De kommunikál, folyton figyelemért küzd, általában nyilván sikeresen:-) Arról nem írok, hogy persze, tudtam én, hogy minden oké lesz. Arról nem írok, hogy leginkább azért remegtem, az igazolódjon be, amit anyjaként TUDOK 3 éve. Dibde apával ment, tortúra volt, de olykor nyilván férfiaknak is részük lehet ilyesmiben. A gyermek füle teljesen negatív, semmi jelet vagy nyomot vagy maradandót vagy kezdődőt, azaz semmit nem találtak. A hallása tökéletes. És akkor egy levélrészlet erről...
Benedek, tudod, ha egy képpel kellene jellemezni, akkor valóban egy maga elé meredő, mélázó, melankolikus tekintet ábrázolódik előttem. Valóban. Mert ez ő. Ugyanakkor az is ő, aki lelkesen szökdécsel mellettem az ikeában, aki visítva rohangászik a barátaival, aki szó szerint boldog és önfeledt (is tud lenni). Többször tűnik szomorúnak, de azt kell mondjam, nekem nem az. Lehet, hogy csak azért, mert megszoktam A Benedekemet. Mert ha valaki először látja, vagy ritkán látja, az megkérdezi tőle mi a baj... Semmi. Dolgozik, figyel, tapasztal az ő saját kicsi világában, persze, ez olykor elég zárt világnak tűnhet számunkra. Én azt érzem, hagyni kell. És erősen figyelni, hogy nehogy valahol megsérüljön az a fal, amit maga köré épít, esetleg nehogy túl vastag legyen. Szóval nem betörni. Nem betörni.

Nekem ő elég érett érzelmi intelligenciával rendelkező kicsi lény. Magyarázatot nem keresek rá, de a minap találtunk egy klipet, amit mi vágtunk, ő a főszereplője, párnaposan. Szerintem két éve azt sem tudtuk, merre van. Most megnéztük, gondoltuk, jó móka. Kisfiunk magára ismert (!), mosolygott kissé zavartan, majd S.../...((( A válla rázkódni kezdett, a gyerek remegni, és éktelen zokogásban tört ki. Nem először mutatott ilyen képet magáról. Egy sokkal korábbi alkalommal ugyanezt a reakciót váltotta ki belőle Enya (Only time) például.

Jankaszáva viszont megkacagtatja, egész egyszerűen nem tudnak egymás jelenléte nélkül létezni. Minden túlzás nélkül. Ha Benedekkel kettesben megyünk valahova, nem kell sok idő ahhoz, hogy haza-haza-Anku mantrába kezdjen. Janka más, ő királylánykodik, ha egyedül van - de kétségkívül akkor igazán önmaga, ha a testvérét maga mellett tudhatja. A nagylánnyal hétfőn voltunk kontrollon. Ezek bár gyomorgörcsös látogatások, korántsem térdreszketős, tenyérizzadós, avagy drukkolós várakozások. Mert nem csodát várunk. Rezignáltan tudomásul veszünk, bólintunk, hogy semmi rendkívüli nem történt legutóbbi találkozásunk óta (hálaIstennek). (Hiába zárójelesen, de korántsem mellékesen pedig nagyszerűek ezek a találkozások, két szavak, és emlékek...) Tehát újabb kísérletet teszünk arra március végén, hogy befejezzük az antibiotikumok folyamatos szedését. Majd figyelünk. Mert ha újra beigazolódik, hogy ab nélkül nem megy, akkor tovább kell lépnünk...

Addig pedig továbbra is remekelünk. Nagyon. Kb így.