Just... keep holding on...

Kétségkívül zajlik az élet. Bene itthon lábadozik egy ismét-kétoldali-fülgyulladásból, meg volt spékelve egy kis tüdőszörcsögéssel is. Ez így döbbenetesen hangzik, de gyakorlatban rém ügyes volt, és két lázas napot leszámítva ugyanolyan gyerekként viselkedett, mint máskor. Azt az antibiotikumot is, amiről úgy egyébként jóindulatú emberek azt állították, hogy ügyeleten-kikötős-gyomorgörcsöt okoz, szóval gond nélkül bevettük. Uszit elkezdtük, volt is párszor. Nos... Bátor. Ez a legjobb szó rá. Bár láttam mindannyiszor rajta, hogy rettenetesen szorong a víztől, mint közegtől, azért csinálta lelkesen. Első alkalom után jött is a nagy megtorpanás: 'nem megyek többet, mert mély a víz... majd akkor megyek, ha már tudok úszni.' LOL. Most tartunk ott, hogy próbálom nem rábeszélni, de azért azt is látnom kell, hogy ez megtorpanás, nem pedig visszakozás. Megpróbálok neki segíteni. Kicsifiammal még annyi a helyzet, hogy jártunk fülészdoktorbácsinál, aki nem mellesleg rajtam is segített, és ő egy hallásvizsgálattól tette függővé az orrmandula-műtétet. Hallásvizsgálat jövő hét. Hurrá.




Amúgy tényleg édespofa. Játszunk együtt rengeteget, nyilván szerinte nem eleget. Kártyában lealáz majdnem mindig, mégcsak erőlködnöm sem kell azon, hogy veszítsek. Hihetetlen magasságokig építi a legótornyait... és elkezdett válogatni. Nem szereti a répát, de megeszik az oviban mindent. Ja, ovi. Változatlanul szeretjük. Nagyon is.

Jankussal voltam egy hete veseambun. Szó szerint nem történt semmi. Azaz nem jártunk ultrahangon, nem is tudom, hogy idő hiányában, avagy megalapozott döntés következményeként. Mindenesetre örültünk, hogy tünetmentes a gyógyszer elhagyása óta. Én azért motyogtam az orrom alatt, hogy volt 2-3 laborba rohanásunk megmagyarázhatatlan láz miatt, hogy egy náthából hetekig nem kecmeregtünk ki. Mindegy. Hozzászoktam az elmúlt 3 év alatt, hogy másként nem megy: fejet hajtok, hiszek és bízom bennük - vakon. Beleegyezek mások döntéseibe, beletörődök abba, ami történik, sokszor minden anyai ösztönöm és rossz érzésem ellenére. Ment, mert lehetőségem sem volt másra, nem mellesleg ez volt a hivatásom, a vállalt feladatom: gondoskodás, semmi más. Most, nagyon úgy fest, hogy el fogok esni ettől 06.30-tól. Még van esély a maradásra, de ahhoz Janka állapotromlása szükséges - akarhatok én ilyet? Persze, hogy nem. Viszont feladatomnak, és egyetlen esélyünknek csak azt tekintem, amit eddig is. A gondoskodást, a jelenlétet. Háttérben akár. De meg vagyunk lőve, csak én vagyok a hétköznapokban. Tényszerűen állítom. Egyedül viszem a vállamon. Ne vegyék le. Mert akkor ki viszi? És ennél jobban bele sem megyek...

Jó hír, hogy holnap Beneszülinap, jövő kedden Jankaszülinap. Már ünnepeltük, de ott, legbelül én tudom, hogy majd 26án és 31én magam emlékezem, a magam módján. Mindenre. Jankussal régi tervünket valósítottuk meg tegnap, hirtelen ötlettől vezérelve: fülbevalós lett a kicsiszentem.

Szuper, hogy kész lettek a családi fotózás képei. Ezeket láthattátok ebben a bejegyzésben, itt-ott...