Sugárzó mosolyok

Utazás. Állomás. Kiszállás. Pihenő.



Jankaszáva élete eddigi egyik legnagyobb próbatételén van túl. Valamin, amit helyette nagyon vártam, mégis, ami elől a legszívesebben megszöktem volna az utolsó pillanatban. Egészen pontosan 5 hetet vártunk erre a vizsgálatra. Röhejes, mert semmi nem úgy zajlott, ahogy az ember 5 héten keresztül elképzeli. Lelki szemeim előtt kígyózó sorok, türelmetlen emberek, hosszas várakozás.
A gyerekklinikán épp ez, a várt és szokásos kép fogadott bennünket. Majd Mdr, aki várakozásaimnak nem megfelelően ismét megismert (már a folyosón), nem sokkal később be is kerültünk. Mdr rendkívül határozott, türelmes orvos, bár kétségkívül vannak furcsaságai. Egy szigorló doktornéni (najó, tök helyes csajszi volt, és ami a legjobb az egészben, ott volt az az összenézés és összhang a dokival - ezt csípem) segítségével Jankuból kis idő alatt nanu lett (Benedek így hív most mindent és mindenkit, aminek/akinek a fején antenna van). Történt ugyanis, hogy -bár vénát nem volt nehéz találni- a kézfején az érfalak nem bírták (volna) a megterhelést, így végül négyszeri próbálkozás után a branül a fejében kötött ki. Doktorbácsi mentegetőzött, miszerint ez csak ijesztő, és tudja, hogy a szülők nem szeretik, a gyermeknek ez pusztán kellemetlen, de nem borzasztó. Mi köszöntük szépen, nem aggódtunk. (Már) nem vagyok az a szülő, aki elsírja magát a kötelező oltások alkalmával. Sajnos. Már nem. Így, antennásan kellett átmennünk a felnőtt sebészetre, pontosan a radiológiára. Itt lepődtünk meg. Tényleg nem másra, csakis az anyagra kellett várnunk 5 hetet. Alig volt valaki. Orvos pl égen-földön egy darab sem, egyetlen asszisztens néni rohangált három helyiség között. Küszködik az egészségügy. Újabb szégyenfolt. (Első ledöbbenésem az volt, amikor először szembesültem Mdr munkakörülményeivel.)

Jankaszáva vákuumágyba került, baromi kellemetlen lehetett, de hangja nem volt. Branülön keresztül megkapta a kis izotópjait, megmondták, hogy felezési idő 6 óra (most először éreztem magam cikinek amiatt, hogy kémia-fizika szak a gimiben, ennek ellenére fogalmam sincs, hogy ez mit jelent). Aztán várni kellett. Jankát (le)fogni. Vagyis nem. Ő fogott engem. Megmarkolta a kezemet, szorította. Nem félő, inkább féltő és biztató szorítás volt ez. Hihetetlen ez a nőszemély, csodás kislány, elképesztő ember. Kaptam még valamit. Az első, igazi, csak nekem címzett (sugárzó) mosolyokat. Ezek után lehet egy szavam? Ezek után félhetek én? Nem.

Láttuk a monitort, nem tetszett. De hallottuk azt is, hogy "ő rendbejön", mert ott, abban a vizsgálóban a mi drámánknál sokkal nagyobbak zajlanak, sokkal. Mi jók vagyunk, mi rendbejövünk. Mi nem félünk. Akkor sem, ha most már papírunk van arról, hogy a kicsilány tartósan beteg. Nem érdekes. Jövő héten megtudjuk, mikor és mi a következő lépés. Mdr értékítéletében pedig vakon bíz(hat)unk.

Hétvégén az egyik kedvenc helyemen jártunk, a reptéren. Imádom a fel-és leszálló gépeket lesni a teraszon. Rengeteg emlék tör elő. Elengedések, pityergések, ölelések, integetések, boldog viszontlátások. Valaminek az eleje, és valaminek a vége. A repülés végleges. Elvisz egyik helyről a másikba. Nincs pihenő, nincs állomás. Na, szóval, szálljunk már fel, aztán érkezzünk meg. Közben pedig élvezzük, ok?!