Mutattak nekem a lányok egy helyet. Egy helyet, ahol most ott lehet minden boldogságom. Ott gyűjtögetem a gondolataimat, ott tudok mélyen és magasan is lenni. Ez a Kopaszi-gát. Egyébként lényegtelen, mert lehetne a Margitsziget, a kőbányai Óhegy, vagy a nyéki tó. Régen a "kifolyó", de ez egy másik történet. Nem számít, hol vagyok, de mostanában ott vagyok/lehetek úgy, ahogy azt én szeretem. Úgy, ahogyan régen magányos voltam. Igen, rettenet, mennyi mindent érzékeltem és értelmeztem másképp, akkor jó, mostani magam szerint rosszul. Sokszor mentem a "sehova", az orrom után, akármerre, ahol egyedül lehetek, csak hogy sajnáljam magamat, amiért annyira magányos vagyok, mint senki más. Ülök, nézek, miközben baromira élvezem, nincs körülöttem senki, akit érdekelhetek. Tegnap kettesben voltam Jankaszávával. Nem így akartuk, így alakult. Elnézve a kisgyerekes, vidáman ugrándozó családokat, az enyém fájdalmasan hiányzott. Akkor eszméltem rá arra, hogy bár hiányzik, bár azt hiszem, boldogtalan vagyok, és mennyire magányos. Valójában ez a boldogság. Csak ezekben a boldog pillanatokban érinthet meg a magány és az elkeseredettség, enélkül soha nem bújhatna elő...Nem ide tartozik, de erre gondolok egyfolytában: 3 hét múlva műtét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése