Hárítok, amikor nehézségekről kellene beszélnem. Írtam és mondtam már korábban, hogy gyakran gyötör valamiféle lelkifurdalás olyankor, ha panaszkodni támad kedvem (nyűgös vagyok, fáradt vagyok, egyedül vagyok). De be kell vallanom (sokaknak), hogy küzdelmes ez - ahogy mindenkinek, nekem is. Arról most nem ejtek szót, hogy tudatalatt, mélyen, legbelül annyira Jankaszáva problémája a legfontosabb, hogy a legalapvetőbb döntéseket sem tudom meghozni a mindennapokban. Nem egyszer ülök az ágy szélén reggelenként azon mélázva és pityeregve, vajon rózsaszínű, vagy kék zoknit húzzak aznap... Végül döntök a sötét mellett. Hangulat. Visszatérve a hétköznapokhoz. Van egy beteg kislányom. Aki ugyanúgy sír (visít,ordít), ha éhes, ha egyedül érzi magát, ha fáradt, vagy csak elcsigázott, mint akármelyik más baba. Kétségbeejt(ett korábban), hogy ugyanúgy frusztrálhat ez a helyzet, mint ahogy frusztráltak a hasonló esetek egygyerekes anyaként is. Szóval gyötör a lelkiismeret, hogy "haragszom" a gyerekemre, amiért nincs két szabad percem, amiért olykor azt sem tudom végiggondolni, vajon van-e tej a hűtőben, mert képtelen vagyok koncentrálni. Igen, én is szoktam féldélutánokat a fürdőbe zárkózva, zokogva tölteni. Szoktam. És ilyenkor tulajdonképpen hálát adok Istennek, hogy igen, ugyanúgy működik, mint máshol. Ugyanaz a mókuskerék. Ugyanaz a kétgyerekes lét. Mert Janka, bár beteg, de ugyanolyan csecsemő, mint bármelyik más. Benedek pedig ugyanolyan kétéves, mint bármelyik más. Hála Istennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése