http://www.youtube.com/watch?v=-d6jFKYJPUI
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Ők a gyermekeim, a blog pedig róluk és másról - nekik és nekünk.
Magamról
- vbea
- 'Álmodozni arról, hogy tudunk repülni, könnyű... de hinni, hogy képesek vagyunk rá - ez teszi teljessé az életünket.' (FdB) 'Igazán csak akkor érezheti az ember, hogy boldog, ha volt már olyan szomorú, hogy el is felejtette, milyen érzés boldognak lenni.' (Jennifer Lauck)
Blogarchívum
-
►
2013
(14)
- ► szeptember (1)
-
►
2011
(25)
- ► szeptember (2)
-
►
2010
(31)
- ► szeptember (3)
6 megjegyzés:
Eni!!! Annyira édes a csajszitok!! Gyönyörű a szeme!!
Szuper képek!
Edit
Enikő!
mindig elolvasom a történeteidet,emlékszem,mennyire más volt minden,mikor első középsuliban ültünk énekórán, te pedig "megint" nem voltál jól..én,akkor nem értettem,kicsi kis gyermek voltam,főleg azt nem,miért van szükséged a barátaidra...most már bölcsebb vagyok, és úgy látom egy Janku és az ő összes kis "baja" kellett neked ahhoz, hogy kevesebbet foglalkozz Vbea dolgaival.ezt most nem ítélet vagy a te életed értékelése, csupán egy 15évvel ezelőtti történet átalakulása és boldoggá fordulása..hiszem,hogy nincsenek véletlenek, te is szépen járod az utad,úgy érzem...s jól esik most írni neked, így 15év múlva mikor már csak részben vagyunk gyerekek...
puszi,
Eszter Ilka
Örülök, Eszti, a találkozásnak. A múltamnak, amelynek te is része voltál, és még sokan, akiknek talán 15 éves kölyökként nehéz lehetett akkori valóm szemlélése. Az anorexia teljes pusztítást és egyúttal pusztulást jelent. A szerencsésebbek közé tartozom, akik KAITO nélkül álltak fel, nem kis segítséggel, de egyedül. Ehhez persze, szembe is kellett köpni magamat, másképp nem ment... azóta 15-16 év elmúlt, és nem nyomtalanul. Ahogy mondod, járom az utamat; figyelek, hallgatok (néha nem), és igen, olykor csak én vagyok... Hiszem, mert hinni akarom, hogy Jankaszáva (és Benedek sem) nem létezne, ha én fizikailag és lelkileg nem szedegetem magamat össze ott és akkor. Ami meg azóta történt, bár szorosan életem része, mára múlt. Azóta, 15 év eltelt azóta... és én még hegedülni sem hallottalak:-S
Edit! Néha én is csak nézem és lesem és bámulom és próbálom kitalálni, hogyan pottyant ide, épp közénk?:-)))
Eni, én örülök annak, hogy végre írsz erről nyilvánosan.
Sokan olvasnak az én ismerőseim közül, hisz ott vagy az én blogomon, és mondják, hogy "olyan furcsán-homályosan írsz". Ja barátném, nem vagy elég konkrét. Tudom, az én vagyok :-D Meg sokan érzik, hogy van valami, amire célzol, de nem beszélsz róla. Így mindenki gondolhatott azt, amit akart, szándéktól és vérmérséklettől függően.
Az anorexiát én egy másik, szerencsésebb oldalról láttam, mint te. Beszéltünk róla milliószor, hogy ez nem a kilókról szól, hanem a lázadásról. Tizenévesen mindnyájan lázadtunk, neked az egyik legnehezebb változat jutott.
Ebből nem lehet meggyógyulni tablettákkal, infúzióval, műtéttel, csakis kőkemény munkával, amit a saját személyiségeden kell végezned, a saját démonaiddal kell leszámolnod .Ez nem jellemhiba, nem rinyálás, nem azért anorexiás valaki, mert "nincs jobb dolga".
Biztos vannak szerencsés emberek, akiknek nem kellett megharcolniuk azért, hogy azok lehessenek, akik lenni akartak, hát te nem ez vagy. :-D
Igen, ma is harcolsz sok mindennel, előzmények fényében érthető, hogy miért nem vagy az a betörhető, kussban megfelelős fajta.
Tudom, hogy te ezt mind tudod, csak azoknak írtam, akik olvasnak és a markukba kuncogtak, hogy "ja,nem evett a hülyéje?"
Igen, megint én vagyok a magyar hangod. :-D Konkrétan. :-D
Igen, hosszú az út Jankaszáva képeitől idáig... viszont a segítségetekkel gyorsan megtettük:-) Köszönöm.
Megjegyzés küldése