For my babies - and for myself, of course

Felvesz/letesz... visszhangzik a fejemben. Közeledve Benedek 3., Jankaszáva 1. születésnapjához, mindennapi életünk (fogalmazzunk úgy, hogy a gyakorlatilag egyedül rám háruló napi rutin) romosabb és katasztrofálisabb képet mutat, mint eddig valaha. Tudom, nagyon megosztó a téma, amelyet most érinteni fogok. Ezért elöljáróban...

Van egy kisangyal-lánykám és egy ügyes kisfiam. Nincs problémám. Benedek együttműködő, értelmes kölyök, általában jó étvággyal (csak a reggelit hagyja ki néha, csak néha nem hajlandó egész nap mást a kakaón kívül), egyedül vonul aludni, cirkusz nélkül. Néha délben, néha háromkor. Jankaszáva szépen fejlődik; eszik, remekül alszik. Igen ám, remekül. Egyik nap 2x két órát, másik nap 2x félórát, egészen eltérő időpontokban. Van olyan napunk, amikor délelőtt tíztől a kora esti öt órás időpontig gyakorlatilag egyik alszik - másik alszik a program. Egészen halkan az igazság szerves részét képezi az is, hogy a lányka éjjel kétóránként felkel. Hosszú hetek, most már hónapok óta. Feláll a kiságyában és sír, akkor is, ha nem fáj a foga, akkor is, ha nem lázas. Anya kell, anya van. Átmasírozok így a gyerekek közé kétóránként, hogy legalább az egyiknek legyenek szép álmai. Egyedül vagyok nappal. Egyedül mindennel; nincs bébiszitter, nincs nagyi két utcányira, nincs tesó, nincs segítség - van háztartás, vannak vegetatív igényeink, mint amilyen az evés is. Összkép pedig: a végletekig kimerült, emiatt ingerült és türelmetlen anya, akinek minden vágya a gyerekeivel kellemesen (!) eltöltött idő. Fáradt és frusztrált apa, és feszült légkör a gyerekek körül.

Régen megtanítottak már a gyermekeim arra, hogy igényeik vannak, és elsőszámú feladatom megfelelni ezeknek az igényeknek. Nem alárendelődni, megfelelni. Az életük szerves részévé válni. Jelen lenni. Biztonságot nyújtani azzal, hogy következetes maradok minden területen. Kezdettől igyekeztem egyfajta napirendet kialakítani magunk körül, mert Benedek ezt igényelte. Amikor Jankaszáva is megérkezett, végleg világossá vált, hogy az életünkbe nem fér bele az, hogy este szendereg a nagyobb, majd emiatt éjfélkor még elrángathatatlan a játékok elől... Működött, működtünk. A gyerekek együtt nőnek fel, együtt kell élniük, egymáshoz igazodva valamelyest, mert hiszen én sem szakadhatok ketté. Többé-kevésbé jól vagyunk, mégis romokban. Felteszem magamnak a kérdést: mit és hol rontottam el? A hibáimat szeretném kijavítani, nem bűntudat gyártása a cél.

Leginkább rövidtávon gondolkoztam. Biztos ismerős sokaknak: ... csak aludjon el... bármit megteszek, csak legyen csend végre... kislányom, ne verjük már fel az összes szomszédot... megoldásként ölben ringatás, fel-alá sétálgatás a gyerekkel órákon keresztül. Eredmény, gyermek két óra elteltével ugyanúgy felkel... Másnap az együttérzőnek tűnő, ám kissé bűntudatkeltő eddig nem tudtam, milyen, ha egy gyerek torkaszakadtából üvölt, de tegnap hallottam (Janka volt az?!) típusú mondatok. Jaj, úgy sajnáltam már szegényt...

Én is sajnálom a lányomat, de leginkább akkor sajog a szívem, amikor újra és újra felkel óraműpontossággal minden éjszaka, kétóránként, amikor egy baja van: álmos. És van egy másik gyermekem is, aki az esti altatási szertartás alatt a kanapén ül a nappaliban, várva arra, hogy elaludjon a kistestvére. És vár türelmesen, olykor elpilled, elalszik: apa mesél neki. Sokan felnőttünk így, mégis jobb saját ágyban nyugovóra térni. Nem fél tízkor, hanem nyolckor.

Úgyhogy lányka sírva (igen, torkaszakadtából üvölt) alszik el. (Feláll, leteszem... felül, szemdörzsöl, leteszem... feláll, sír, felveszem, leteszem... végül elalszik.) Nem magára hagyva: tiszta pelenka és étel nélkül kamrába zárva. Mellette vagyok. A hátát simogatom. Anya van és lesz. Nem hagyom magára, mert sokáig nagy szüksége van rám. Nem szaladok el, csak mert nehéz. Ezt tudja. Először minden sokkal rosszabb, mielőtt jobbá válna...

Ezt pedig nekik: Benedeknek és Jankaszávának, a gyermekeimnek. És a ti gyermekeiteknek:
http://www.youtube.com/watch?v=xv4HOh9uwLc
(Ez a fickó is nagy szerelem ám!)