Nade ennyi rugót a gyerek hajába!:-P (Szdr)

Megint itt tartunk...

Izotóp természetesen megtörtént november 18-án. Gyötrelmes volt, amennyiben gyötrelmesnek mondható 3x visszafektetni 20/40 percekre egy kétéves dedet a vákuummatracra. De mindent a célért. Egyébiránt, Jankaszáva tűrte. Hiába ebéd- és alvásidő volt már bőven. Eredmény is van, változás nincs a korábbiakhoz képest. Ez jó, mert rosszabbra számított Szdr. Illetve, ha nem is számított rá, azért előbbre lehetett volna látni.

(És mindeközben még az is kiderült, hogy Anku egy klinikai referáló főszereplője volt egy alkalommal. Mint olyan.)

Szóval a blog mégismégis egyfajta helyzetjelentés Janka állapotáról, mert azt mindig fontosnak érzem leírni, ha megtorpanunk, avagy továbblépünk. Ismét kórházban fekvés. Sorrendben ez a negyedik pyelonephritise a kiscsibének. Azaz pontosítva már itthon vagyunk eltávon, de szerda délután bekerültünk. Mint máskor, most sem volt semmi biztos előjele a történéseknek. Perszepersze van az úgy, hogy utólag az ember lánya, mint anya ostorozza magát, hogy valamiféle bűz terjengett a levegőben. Lányka nem volt az igazi. Nade megszólal bennem a másik hang, mégis hol a határ?! Hol van az a(z egészséges) határ, amikor nekem fognom kellene egy krónikus beteg, ámde teljességgel tünetmentes gyereket, és be kellene vele szaladnom a klinikára? Szakmailag az a pontos, hogy fogom és viszem, HA LÁZas ÉS van egy meglehetősen VACAK LABORunk. Ez történt, de a vacak helyett pontosabb, ha azt mondom, irgalmatlan szar eredményeket produkáltunk. (Volt már rosszabb is.) Úgyhogy két nap, két éjszaka a veseosztályon. Széken ücsörgés, bóbiskolás, lázmérés, nyűg és hiszti csillapítása. Olykor egy amid kúp vagy cseppek, csak a láza szűnjön. Még egy hidegrázás-roham is besikerült, bár a roham szó megfelelőbb a látvány leírására. A bacik szétesésekor csinál ilyet a szervezet. Sokszor mondtam már, hogy soha, egyetlen alkalommal sem hoztam el a gyereket saját felelősségre, de minden egyes epizód lezajlásakor ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy amint nem indokolt százszázalékosan a benntartózkodás, én fogom a csemetémet, és hazajövök. Amint láztalan... Persze ilyenkor itthon még előfordulnak kóbor hőemelkedések, alacsonyabb és magasabb. Én pedig lelkesen szurkolok és imádkozom a lázmentességért, elvégre ez biztosítja, hogy ambulánsan kaphassuk a fennmaradó brulamycint infúzióban. Már voltunk két ambuláns kezelésen, legalább kettő hátravan.

A vesemedence-gyulladás alattomos és ocsmány betegség. Nem 7 nap alatt gyógyul, sokszor 7 hét is kevés... Nincs két ember, akik azonos módon reagálnának erre, és ezt láttuk is. És azt is láttam ismét, hogy Jankaszáva bár meglehetősen beteg gyerek egy egészségeshez képest, nem súlyos a veseosztályon. Mérhetetlen teher ez mindenképp, amit szülőknek és anyáknak el kell viselni, támogatva és segítve a gyereküket, hogy jobban legyenek. Csak egy kicsit.

Janka mindenesetre már rendetlenkedik, bontja a berendezést, bontotta a kórházban is, kezdett ciki lenni. Ezúttal viselte a legnehezebben a hospitalizáció részét. Gyakorlatilag senkit nem engedett maga közelébe. Akkor sem, ha gyógytornász volt az illető, és mégcsak nem is akart tőle semmit. Legfőbb mumussá a vérnyomásmérőt nevezzük ki. Branül már ok, az csak aúúú és bibi, nade felkart szorítani?! Nemáááá'.

Azt még senki nem jósolja szerencsére, mi következik. Hiába adekvát ez a kérdés a legtöbb nem-mi számára. Először ebből épülünk fel, aztán végképp folytatjuk onnan a gondolatokat, ahol Szdr-ral augusztusban abbahagytuk.

Majd én is folytatom.