Mielőtt egyáltalán gyermekem született volna, nem tudtam, mit jelent aggódni, igazából. Aztán van jó esetben kilenc hónapunk telve várakozással és tervezgetésekkel, amikor is az ember lánya többnyire azt hiszi, mindenre fel tud készülni. Babaőrt és légzésfigyelőt veszünk, kiságyat, ami gyerekbarát anyagokból és festéssel készült. Babamérleget szerzünk be, és feltöltjük a házipatikát. (Jelenlegi készletemet bármelyik gyógyszertár megirigyelheti.) Olvasunk és jegyzetelünk, mások tapasztalataira hagyatkozunk, és hisszük, hogy mi magunk ki fogjuk tudni alakítani a saját rendszerünket, harmonikus légkört teremtünk.
Aztán elfog a rettegés, amikor az apróság megszületik, tele leszünk kételyekkel, és sok esetben még az autóba sem tennénk a gyereket, mert úristen, tuti biztonságos a gyerekülés?! Jól felöltöztettük? Nem fog megfázni? Ezek az aggodalmak persze időről időre csökkennek, jórészt azért, mert túlesünk kisebb-nagyobb problémákon, és rájövünk, hogy mindig minden rendbejön. A gyerek túlél mindent. Túléli a pottyanásokat és eséseket, átvészeli a lázas napokat, és biza olykor az orra folyik, köhög és kruppos lesz, kibírjuk a kórházi kezeléseket is. Miért írom le mindezt, amikor már túlvagyunk ezen? Mert sokat agyalok azon, bennem miért nem szűnik a feszültség, azaz miért csak időlegesen csökken... Vannak nehezebb esetek. A láz nem minden esetben csak egy bagatell vírus, és az esés lehet nagyon komoly is. A nőket viszont épp az teszi anyává, az embert szülővé, hogy már semmit nem érez biztonságosnak. Nem csökken a szorongás, de bele lehet rázódni, lehet ezzel együttélni. Janka 1-2x volt csak-lázas, de mindannyiszor kórházban kellett kizárni a számára legrosszabb lehetőségeket.
Ami jó, hogy most, 3 hónappal a második műtétet követően IS jól van, nem kerülgetnek bennünket rossz érzések és kellemetlen, idegőrlő pillanatok. Zajlik a nyár, élvezzük a napot, élvezünk minden gombóc fagyit, minden kint eltöltött percet, és nagyon-nagyon szeretjük a szomszédainkat. Bevallom, rettenet szülő vagyok, amikor homok közelébe kerülnek a gyerekeim. Mert a homokban fetrengő gyereket nehezen viselem:-) Fényképen persze cukik. Elfog a rettegés, mert -pláne a lányom- csak valamiféle védőangyalnak köszönheti, hogy SOHA SEMMI KOMOLY baj nem származik a kamikaze-kalandjaiból. Nem lehet rettegésben élni. Van néhány dolog, amit szükségszerűen kerülünk, ilyen a víz is. Se strand, se pancsolás. Lehet, hogy szigorú döntés, de az enyém, és ragaszkodom hozzá. Másrészt, lehet enélkül is élni.
Benedek kétkeréken bicajozik, immár több hete. Azóta Janku átnyergelt a bátyja futóbicajára, és bizton állíthatom, remekel mind a kettőm:-)
Azért még ezen a nyáron vár ránk remélhetőleg pár nap a Káli-medencében, sok-sok fagyi, sok-sok esés és koppanás. Tetőt kell csináltatni, nagy a várakozás, végre használhatnánk a teraszt, ugyanis 40 fokban kevéssé üdítő... Én pedig edzem magamat (két hetes gégegyulladáson túl), hogy tűrjem, bírjam, szeressem és akarjam, hogy a gyerekeim is mindazt megtehessék, amihez kedvük van. Nem irányítok, de ott vagyok. Szorongás nem szűnik, még mindig nem, de minden héttel könnyebb.
...és ők rengeteget segítenek ebben. Ott vannak egymásnak, egymásért. Beszélnek, fegyelmeznek, szeretnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése