Eltűntünk kicsit a megszokott világunkból. Négy napra, négyen. Nem egy tanulságot sikerült levonnunk ezévi kirándulásunkból. Először is, mégha oly sokan is felszisszennek: sok volt. (Bármikor is lesz: legközelebb a 3 nap elégséges.) Bár a gyerekek minden pillanatot megéltek -azt hiszem-, hosszú idő ez annyi minden mást csinálni. Hozzáteszem persze, hogy nem délben vakartuk ki magunkat a pizsamából, és nem délután négykor indultunk el reggelizni... mint egyesek.
Mind JankaSzáva, mind Benedek szivacsként gyűjtik be az új dolgokat, mindazt, amit látnak és ami velük történik. Ne felejtsük el, kicsik még. Nekik már a pakolás is élmény, mert nemcsak lehetőség a részvétel, elvárás is részemről. A saját kis motyójukat ők maguk készítették össze. Kaptak egy dobozt, amibe azt raktak, ami csak belefér. Egy kitétel azért akadt: amire szükségük van, AZ LEGYEN benne. Helyet kapott benne az a 2-3 mesekönyv, ami nélkül nem jön álom a szemükre, az alvómacik-és rongyok, valamint 9db matchbox. (Megszámoltam:-)
Nekik új volt a kompozás. Én izgatottabb voltam, mint ők, a végén egész könnyen megbirkóztak a helyzettel, minden gond nélkül ment. Új volt, hogy Tihanyban sétálunk, nem Vecsésen (Bene egyik duzzogása alkalmával ugyanis közölte, hogy legközelebb Vecsésre menjünk, mert ott van minden, ami neki kell). Új helyen ettünk, egészen új dolgokat vásároltunk, amelyek mellett itthon elmegyünk. Fárasztó és kimerítő, kalandos első napunk derekán megkérdezte Benedek:
Jó volt a kompozás, tetszett nagyon Tihany, és jó ez a kaja... de mikor megyünk már nyaralni?!
Nos, kisfiam, a nyaralás erről szól...:-D LOL.
Az a lényege a négy napnak, hogy (enyém) gyerekeknek nem szükségszerű a kalandpark, és az 500méteres csőrendszerből álló csúszda, ha rácsodálkozik egy olyan természeti képződményre, mint a szentbékkállai kőtenger. Mert ez tetszett Benének a leginkább. Nem kell sokezerért a bazársor minden sátrában venni valami kütyüt, ha a legnagyobb becsben azok a kövek lesznek tartva, amelyeket úton-útfélen talált a kisfiam, és lelkesen haza is hozta. (A helyét pedig a labdarózsák tövében jelölte ki.) A szívem azért meg akart szakadni, amikor első este, késő este majdnem sírva kérlelt, hogy menjünk haza. Láttam rajta, hogy jól érzi magát, de a megszokott helye, zuga hiányzik (ahogy nekem is: 32 évesen is örök problémám ez, ha egy kicsit is eltávolodom a helytől, amit otthonomnak tekintek). Azt is észre kellett vennem, hogy a kisautóit nem azért hozta, hogy tologassa. Szép sorokba rendezve kipakolta az éjjeliszekrényére, és nézte őket elalvás előtt, felkelés után, otthonosság-érzetet teremtett maga köré.
A kiscsibe pedig kétszer leesett az ágyról. Amit velem osztott meg. Ráadásul első alkalommal én ijesztettem rá, épp ébredezett, ágyszélen, következő pillanatban lentről nézett rám kétségbeesetten. A második alkalom mélyálmában érte, engem pedig abból vert fel. Egy alkalommal sem esett baja, csak nekem:-))) KicsiJanka elkezdte MINDENHOVA magával hurcolni a babáját, babakocsistul. Rájöttünk, hogy nem csupán a babázás játékélménye hajtja. Babán keresztül kezdett velünk kommunikálni:
...baba álmos, baba szomorú, baba szomjas, baba fázik, baba nevet.
A legfelemelőbb pillanat, legönfeledtebb kacagás is ehhez kapcsolódik a négy napból: Janku kiszedte a babát egy balatonfüredi szökőkút mellett, hogy megmutassa neki. Annyira spontán volt, és annyira jankás, hogy szívből kacagtunk, mind a négyen...
Ha másért nem is, de ezért mindenképp megérte. Megérte akkor is, ha fújt a szél, esett az eső, és októbert szagoltunk. Megérte akkor is, ha kissé soknak tűnt és fárasztó volt. Megérte azért, mert jártunk egy régiségboltban, és letaglózott mindannyiunkat. Mert voltunk egy csodás majorban, mert kompoztunk kétszer is, és mert emlékeket gyártottunk. Megérte. A gondolataimért... A gyerekekért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése