Aggódtam az elmúlt napokban, hogy a fenébe ne... Kisfiam az elmúlt 4,5 éve minden napját velem töltötte. Távol akkor voltunk egymástól, ha szükség- és kényszerűen Jankával kórházba kellett vonulnom. Nehéz pillanatok voltak azok is. De... higgye el mindenki. Akár 2, akár 3, akár 4,5 éves a gyermek - ez akkor is el/szakadás, és mindenkinek erőpróba. Nem érdekes, hogy ő nagyobb, okosabb (?), jobban meg lehet vele beszélni. Egyúttal tisztábban is látja; mostantól nincs éjjel-nappal anya.
Nyugodt voltam, mert láttam, mennyire izgatottan készül a gyermek. Mi, amennyire tőlünk telt, mindent megtettünk, hogy ezt ő még véletlenül se elválásnak, vagy valamiféle veszteségnek élje meg (mégha az is). Számtalanszor elismételtük, hogy az ovi jó dolog, a sok gyerek együtt jó dolog. Jó dolog, hogy másoktól (is) kaphat, amit esetleg én nem tudok nyújtani. Jó dolog neki úgy adni, hogy tudom, az vágyott és várt pillanat.
Négyen mentünk reggel. Láttuk a tavalyi nagycsoportosokat, akiket -hagyományszerűen- óvónénijeik kísértek át a közeli iskolába. Ez példás volt, és nagyon klassz - szerintem. Janka persze maradt volna minden további nélkül. Bene izgatottan, tényleg lelkesen lépett a csoportszobába gyors puszik és jövünkértedebédután-t követően.
Különösebben nem voltak rossz érzéseim. Meggyőző volt beiratkozáskor az óvónénikkel való találkozás, részletes beszélgetés. Meggyőzött a vezető óvónéni is a szülőin. Amin aggódhattam, azon nem kellett. Szimpatikus, hogy nincsenek kötelező szórakoztató dolgok, mint amilyen a gyümölcs vásárlása, illetve az ovi papíráruval és tisztítószerrel való felszerelése sem a szülő feladata. DE! Szívesen veszik, én meg így szívesen is fogom vinni.
A legfontosabb, hogy Benedek holnap is akar menni. Ez elég, nem? Legalábbis kezdetnek. Ahogy Edi mondta, neki is ez számít (Zazóka is ma kezdte az ovit - hurrá!).
Amikor végre nyílt az ajtó, és bemehettem Jankuval a testvéréért, alig vártam, hogy lássam. De nem találtam sehol. Míg a csoportszobában próbáltam némi életet felfedezni, valaki hátulról megkopogtatta, majd rángatta a farimat, hátranézve pedig egy benevigyort láttam. Felejthetetlen és örökre az emlékezetemben marad. Ez az első-nap-az-oviban benearc:-))) Ez a Bene első nap matricát kapott óvónénitől, mert segített a pakolásnál (büszkeség még akkor is, ha esetleg mindenki más is kapott). Ez a Bene máris rendelkezik egy baráttal, akit Ádámnak hívnak...
Janka egészen másként viselkedett egyébként itthon, míg kettesben voltunk. Olyan volt vele együtt, mint amikor megszületett, vagy -bármily morbid is-, amikor kórházban vagyunk, csak ő és én. Nyugodt és kiegyensúlyozott, elfogadó, és sokat játszó, egyfolytában karattyoló. Főként: mikor megyünk már Dibdéért???
OFF2: Cica, remélem, Konibaba is kidugja most már hamarosan a fejecskéjét. Tarts ki, hugicám!
2 megjegyzés:
Szintén ikeás zsák rossmannos szatyorral kombóban nyomtuk:-)))
Vannak bejegyzések, amiket várok. Ez is az volt.
Megjegyzés küldése