Tehát a Karácsony hamisítatlan volt. Nem minden varázslatot őrizhettünk meg, de minek is, amikor a gyermekek MAGUK akarták a fát díszíteni. Nagy megkönnyebbülés volt részemről, bár nyilván nem számoltunk azzal, hogy órákig a mézeskalácsot fűzzük madzagra, kajakészítésre pedig marad röpke egy óra. Azért ez így volt jó. Mint ahogy az is hozzátartozik a fenyőfás ünnephez, hogy két nap alatt letekerünk 600km-t, mert mindkét családnál jelenésünk van. Nem számoltunk viszont azzal, hogy bitangnáthával tesszük mindezt. Hálaég a gyermekek kibírták, csak valahogy 27-e körülre indult az orrfolyás, persze, amikor István és én már kifelé kecmeregtünk. Itthon még egy(!) együtt eltöltött napunk volt. Majd Apa két napig szintén awol: ismét Pécs. Megszoktuk.
(Most is ott van.) Jankaszávát épp letettem saját ágyába, mára abbamaradt a kanapén előadott csicsergés. Bene mától ismét ovis; és ami miatt igazán belefogtam ebbe a pár mondatba, az nem más, mint hogy holnap máris kezdi az úszást. Amit ő maga kezdeményezett, ő maga akarta. Egy árva érvet nem hoztam volna fel a pancsolás mellett, ha ő önként nem vállalja. De akarja, önként. Baromi lelkes, én pedig alig-tudom-leplezni izgatottsággal várom, mi lesz ennek a vége. (És remélem őszintén, hogy nem folyamatos felsőlégúti trutyit kapunk érte.)
Annak ellenére, hogy én magam soha nem voltam híve a nap mint nap jelentkező mini-híradónak, azaz nem akartam én minden mozdulatunkról beszámolni, olykor érzem, hogy sokkal több van ám amögött, mint ami ezen a felületen megjelenik. Ma sem bánom. Nincsenek lejegyezve első szavak, és tényleg nem emlékszem, pontosan hány hónaposak, hány naposak voltak a gyerekek, amikor elindultak, vagy kimondták az első szót. Mint tudjuk, Benedek ezen a téren bőségesen küszködött lemaradásokkal - amúgyis. Valahol az a lényeg, hogy a nap bármely percében fel tudom idézni Janka egy-egy arcát, Bene egy-egy megnyilvánulását, és ismerem az érintéseiket. Ezer gyerek sem tudna megtéveszteni. Szeretem őket, így ahogy vannak. És ők is szeretnek engem, ahogy vagyok. Erős érzelmi kitörésekkel, ami nem ritkán erős szigorral is párosul. És gyerekek... nem kiskatonák, tudom. De abban is biztos vagyok, hogy remek emberkék, és ebben azért van csekély szerepe a szülőnek, a környezetnek. Benére irtó büszke vagyok, hisz mindig felszedegeti mindazt magának, ami neki szükséges. Se többet, se kevesebbet. Hihetetlen érzékkel válogatja ki azt, ami a leginkább építi. Testileg-lelkileg. Jankus a szokásos régi, kicsi visszhang, aki áhítattal lesi a bátyját, tanul tőle reggel, délben, este. Felborítanak, kiborítanak...
...vannak. Mint ahogy pillanatok sem múlnak nyomtalan.
1 megjegyzés:
Big like! :)
Megjegyzés küldése