Mindenekelőtt, bodzaszörpi remek lett, összesen majd' 20 liter - persze ebből fele már sehol:-)
Bene köhögése elmúlt, majd visszatért, és mi igencsak nekiálltunk aggódni. Úgyhogy akármennyire is halasztottam volna, azt hiszem, a nyár egyik feladata az, hogy ennek utánajárjunk. Találtam is megfelelőnek tűnő szakembert (allergológus-gyermek tüdőgyógyász).
Ami viszont közvetlenül előttünk áll, és halaszthatatlan feladat, az Janka orvosi jogállásának tisztázása. Nem írtam május 22-e után, szándékosan. Ugye, nevezetes vesekontroll uh kombóval. A kép teljesen jó, legalábbis megfelel mindannak, ami ilyenkor elvárható (volt/van/lesz egy kis húgyvezetéksérv, hát éljünk együtt vele). Ezután a 3,5 év után, ami eddig mögöttünk, azaz Jankaszáva mögött van. Csak ismételni tudom önmagam, azt, amiről szinte minden bejegyzésemben szót ejtettem, amiről beszélek és ami szerint élek és él az egész családunk. Történetesen, hogy feltételek nélkül megbíztunk Janka kezelőorvosaiban. (Mikor kiben.) Megértettük, megemésztettük minden döntésüket, kétségeink támadtak mindannyiszor, amikor valami megfontolás tárgyát képzete. Röviden elfogadtunk, beletörődtünk. Alázattal tiszteltük az orvosokat, a kezükben volt minden. Janka élete, sorsa, életminősége - minden. Én pedig tettem és teszem továbbra is a dolgom: gondoskodom róla. Hányszor halljuk, hogy a gyermeknek a legjobb, ha anyai ösztöneinknek eleget téve cselekszünk?! Elmondani nem tudom, hány alkalommal történtek dolgok, amit már-már feldolgozhatatlannak éreztem. Akkor. De mondom újra: alázat. Elfogadás. Beletörődés. Hit. És minden mit sem változik. De hogy lehet az, hogy ami eddig hezitálás tárgyát képezte, az most jó?! Többek között azért sem akartam erről írni, mert tudom, hogy más számára akár emészthetetlen, kiöklendezett mocsok. Rábízom a döntést. Rátok bízom, hogy miben és hogy hisztek, mit tartotok jogosnak. Azaz hol a jogosság, igazságosság, etikusság határa?! A lényeg tulajdonképpen abban rejlik, hogy kicsilányunk olyan mértékű javulást mutat fel a második műtét óta (:= nem volt szükség akut kórházi kezelésre, hiphiphurrá!), hogy nem jogosult a továbbiakban az oep rendelet értelmében a tartósan beteg státuszra. Ehhez ugyan nyilvánvalóan egyéb juttatások is járnak (higgyétek el, ez nem elég ahhoz, hogy bármilyen szinten is könnyítsen egy beteg gyerek sorsán, avagy a család helyzetén), de szándékosan nem ezt emelem ki. Szóval hol is az etikusság határa? Hol kezdődik az, amit én nyomásnak hívok? Milyen országban élünk? Ahol fontosabb, hogy nyomás ne nehezedjen rám, minthogy igazságos legyek? Nem szándékom (ugye: tisztelet és alázat) részletesen beszámolni arról, hogy még milyen utasításokat, mondatokat, javaslatokat, ítéletet, vélekedést kaptam Janka kezelőorvosától, mert mai napig hiszem, hogy ő jó, hogy nem akar ártani, hisz mégiscsak ez a legfontosabb. Az érveim nem hatottak, nagyon kevesek voltak. Úgyhogy életem egyik legmegalázóbb pár perce volt. Állni, és sírni azelőtt, akiben addig feltételek nélkül hittem és bíztam. Akire mindent rábíztam. Tudom, ezek már igazán messzemenő következtetések, de mintha a padlót kirántották volna alólam.
Ideig-óráig sikerült is elhitetnem magammal, hogy végülis Janka nem vár vesére, nincs súlyos immunhiányos betegsége, nincs műszíven, és nem is asztmás olyan mértékben, hogy még közösségbe sem járhat. Akkor mégis igaza lehet a dokinak. (Lenne... és fröcsögni mindig baromira utáltam, de azért van körülöttem olyan gyerek, akinek tüsszögésre simán... hagyjuk!) Szóval lazán beetettem volna magammal azt, hogy dokinak van igaza, mert amúgyis mindig, és ő okos, és egyébként is, ha történetesen Ldrnéni, a mindig-tündér-háziorvosunk nem vágott volna egy hátast a hír hallatán. Ja, és a védőnő is, és mindenki, aki tud rólunk, és aki ismeri, miről szól ez az igazolás. (Ha elfelejtettem volna mondani, számomra arról, hogy gyesen maradhatok, ezáltal JELEN lehetek a gyerekem mellett, ami nem hátrány az enyém esetében. Család számára arról is szól, hogy fogalmunk sincs, hogy élünk meg fizetéstől fizetésig. Ezt a részét átlépjük, elegánsan lesz...juk.) Ldrnéni hatásos támogatása és segítsége mellett tegnap elmentünk egy másik nefrológus drbácsihoz. Szintén Szdr.
Nem szeretek egy pasast cukimuki jelzőkkel illetni, de valóban tündéri doktorbácsi. Elképesztően alapos, egy szóval nem rémisztgetett, nem vázolt fel előttünk borús jövőképet. Ugyanakkor végletekig mellettünk éreztem. Negyedóra nem kellett ahhoz, hogy átlássa az elmúlt 3,5 évet. Tegnap rájöttem, hogy mégsem szaladt világgá összes józan eszem, elképzelhető, hogy a kétségeimnek van alapja, merthát ismételten csak hangsúlyozom: a gyerekemnek én vagyok az anyja. Ha azt mondom, hogy nekem ez a gyerek nem tetszik, akkor nem csak lihegek. Komolyan. Épp úgy érzem, mintha trutyit kevernék, ami egyébként kellemes időtöltés a gyerekeknek, ha van hozzá homok és víz. Egyet mondhatok. A körülmények mind erről szólnak. Merem remélni, nem rólam. Soha, senkin nem másztam át azért, hogy a vélt érdekeim ne sérüljenek. Most mégis ez a helyzet, ramatyul érzem emiatt magam. Sajnálom a helyzetet, sajnálom, hogy a kétségbeesésem ilyen lépésre kényszerített. A baj az, hogy mégcsak nem is érezhetem véglegesnek. A hét folyamán új Szdr beszél régi Szdr-ral, mert... és erről itt nem írok. Egy szót nem írok le abból, ami tegnap elhangzott. Még emésztek...
Nem feladatom a hugom gyermekeiről beszámolni, de azért ott is történt valami, ami kétségkívül megrázott. Koni 10 napot volt kórházban. Igazából a hugom a kiszáradástól tartva vitte gyorsan, mert gyakorlatilag megállíthatatlanul hányt és görcsölt a 9hós baba. Ez ment két napig. Utána elvitték egy uh-ra, majd tulajdonképpen sürgősséggel, azonnal, életmentő műtétre. Úgy, hogy bármi történhet. Könnyen hasi katasztrófához vezethetett volna. Tele vagyok rossz érzésekkel. Ezzel kapcsolatban is.
De mindennek a vége: hogy jó. Rendben vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése