Tegnapelőtt részt vettünk a Tour de Gyömrő (gyengébbek kedvéért: bicajos verseny) ovis futamán. Egyébként, maga a verseny 21 éve létezik, és ilyen és hasonló alkalmakkor nem is tudom, görcsöljek-e azon, mennyire méltánytalan Gyömrő helyzete. Mert ilyen és hasonló alkalmak meggyőznek, hogy hihetetlen élet van ebben a városban, de azért jobban tetszene, ha a legtöbb fővárosközelben élő ember számára ez több lenne, mint egy Pest megyei település. Mi, akik itt élünk, mind nagyon szeretjük.
Tünde néninek (és bocsánat ezerszer a nénizésért, gyerekektől ragad ám rám) facebook-on is írtam, hogy egy rocksztár, méghozzá a javából. Képes volt az összes (Mesevár oviból) előnevezett gyereket összefogni.
Mi is tőle kaptuk meg a pólókat (és ez hatalmas dolog, mert a mezőny felének már nem is jutott), a rajtszámokat, a chipeket, amivel az időket mérték. És a legfantasztikusabb, amit tehetett értünk, hogy Jankával befutott a célba. Nekem kissé soknak bizonyult az 500m futás a csirke mellett; kb a táv felétől nem éreztem a lábamat, nem kaptam levegőt, és a szokásos. (Kétségkívül anya-programon élek:-S) Szóval beszaladtunk, én pedig alig láttam, mert fojtogattak a könnyeim, mert sírni akartam, mert fantasztikus volt átélni, mennyire együtt mozdul a tömeg. Hihetetlen ám, amikor közel 100 ovis gyerkőc egyszerre indul bicajjal, négykerekűvel, triciklivel, kismotorral (Janka futóbringával) - a mellettük szaladó szülőkkel együtt. (Most arra nem térek ki, mennyire felidegesített, amikor 2 éves, kismocis gyerekekkel beállt nagyi a mezőny közepére - mire számított?! Ők borultak először.) Tehát mindkét gyermekem célba ért két kézzel, két lábbal. Rémügyesek voltak. Janka egy szóval nem emlegette fel, hogy fáradt, futott rendületlenül 'jó-jó-jó, kapkodom a lábaimat... szaladok... szaladok...(olykor:) anaaaaa, ne szaladj olyan gyorsan előttem, gyere mellettem...':-D István még indulás előtt visszarobogott a célhoz, ő volt a kinevezett családi fotós. Sajnos, csak a két gyermeke befutójáról maradt le, de jövőre ő szalad (én tuti nem!), én pedig gyártom a célfotókat. Nagy élmény volt.
Utána arcot festettünk, én is, mert legutóbb beígértem a lányomnak: ha törik, ha szakad, rajtam is inda fut legközelebb. Ugrálóvár, elektromos kisautó és egyebek. Ha lufi lett volna, tuti azt is veszünk. Aztán, nagyon kora délután haza kellett jönnünk. Kicsinyesek vagyunk: itthon ebédelünk, mellesleg apát el kellett engedni és búcsúztatni (én már fenn sem akadok az ilyen vasárnap délutáni, de hétfő hajnalba nyúló leltárakon). Janka lefeküdt, szokás szerint. Kiscsibém délelőtt tízkor is képes állva elaludni. (Mondtam már, hogy ez az egyik, ami 'nem tetszik'?!) Mielőtt hazaestünk, azért átadtam Andinak a rajtszámokat, tombola is volt, ahhoz kellett...
Ugyan terveztük, hogy kinézünk még délután a tombolára, megnézzük az eredményhirdetést, na meg a futamok eredményei is ki voltak ilyenkorra téve - valahogy mégsem jött össze. Nem tudom, tényleg nem tudom, mikor volt az, amikor Andi szó szerint transzban hívott, hogy NYERTÜNK 50.000Ft-ot, 5 percen belül ott kell lennünk személyivel, adó-és lakcímkártyával a helyszínen. Utána percenként csörgetett, de én addigra már kocsiban ültem a gyerekekkel. (Cipőfűzőm nem volt bekötve, gyerekülés nem volt a kocsiban, gyerekek nem voltak bekötve.) Autóval kb 200m-t mentünk, utána sprint kb 100m-en. Sprinttáv felénél Tünde(néni) elkapta a gyerekeimet, hogy fussak, ő vigyáz rájuk... Felszaladtam a színpadra, (Andifia)Levi a kezembe nyomta a rajtszámot (465 volt az, Janka:-))), én meg álltam, és nem tudtam, hogy melyik a közjegyző, ki az, aki ad nekem nyereményt, és egyáltalán. Nagyon idétlen helyzet volt. Gyerekek mögém értek, kifulladva, várakozón álltak. Én pedig tudomásul vettem, hogy az 5 perc addigra letelt, és újra kihúzták. (Időt visszanéztem, 7 perc volt.) Egyébként ez volt majd' minden nyereménnyel. Volt azért összesen vagy 600 kiosztott rajtszám, ebből jó, ha százan maradtak délután ötig a helyszínen. Úgyhogy ez a 100 ember osztozott. Nem mellesleg olyan lincshangulat volt a végére, hogy komolyan féltettem a gyerekeimet és magamat. És persze a gyomrom összerándult, és hányingerem volt, és rettenetesen csalódott voltam. Szabály az szabály. És persze a legrosszabb az egészben, hogy mindennek a gyerekek is részesei voltak. És, bár ettől nem kímélhetem meg őket, épp ezek azok a dolgok, amiket nem szeretném, ha újra és újra át kellene élniük. Át fogják. Még ezerszer:-S
Óóó, ki ne hagyjam, a (valahol) lényeget. Benetörpe 24.-nek tekert célba, én pedig 75.-ként szaladtam be Jankuval. Hurrááááááá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése