Kellett volna írnom az oviról... és arról, hogy még mindig megvagyok, persze azóta ismét megjártam a sürgősségit. Eszembe jutott akkor is leülni, amikor Jankaszávával kontrollon voltunk, amikor is rutinvizsgálat igazolt egy tünetmentes, de-akkor-is-vesemedence-gyulladást, immár 'új' doktorbácsinál, akinek kéne valami nevet adni. Itthon 'bajuszos doktorbácsi'...
Önző vagyok, kezdem magammal. Mondhatnám úgy is, hogy a legkevésbé fontos részlettel, ami ugyanakkor nagyon is részemmé vált, a mindennapok részévé. Teszem a dolgom. Fáj a lábam, és minden nap eszembe jut, hogy 'remélem, elmúlik...'. Remélem, ezek még visszamaradt kellemetlen érzések, amelyek idővel távolodni fognak. Mert nagyon nem szeretném így leélni a hátralévő, hosszúra tervezett életemet. Nem jó azzal feküdni, hogy a másnapi ébredésen agyalok. Márpedig, most még minden egyes nap minden egyes perce hatással van a következő napi állapotomra. Persze. Egyébként valóban; jártam a 8 nap kórház után bő egy héttel ismét a sürgősségin, a 'másik' lábammal. Bár kitartóan kellett erre várakoznom, azért kiderült, hogy ezúttal nem trombózis. De ezt ki kellett várnom. Nyilvánvaló, hogy dolgozott bennem a pánik-faktor is, mostanában azért már el tudok különíteni különféle fájdalmakat. Egyébként tényleg egyre jobban tudok aludni, már igen ritkán fordul elő, hogy levegőt kapkodva kelek éjszaka közepén, majd szó szerint félek visszaaludni. Már nem nagyon van így... Marad egy kis szorongás. Ami kell. Kell ahhoz, hogy rendszeresen foglalkozzak és komolyan vegyem saját gondozásomat, azaz igenis el kell mennem hetente/kéthetente laborba és az orvoshoz, figyelnem kell az étkezésre, figyelnem kell a mozgásra, ami viszont nem lehet megerőltető. El kell majd mennem egy komplex vérvizsgálatra. Hadd mondjam el őszintén, jó ilyenkor, hogy van egy (orvos) bátyám. Nem használom ezt a kártyát sokszor, de most nem gondolkozom, hogy bevonjam-e őt is a vizsgálatok elvégzésébe. Merthogy kaptam időpontot angiológiára, december 13-ra. El fogok menni, ígérem, de addigra a leletek a kezemben lesznek :-) Több-kevesebb sikerrel, megy ez. Semmi sem ugyanúgy, mint régen, de ezt nekem tudomásul kellett vennem. Nem mondtam le a terveimről sem...
A gyerekeim segítenek, sokat. Janki elképesztően hamar ovis kislánnyá vált. Nagyon tartottam természetesen mindentől, ami az ovival kapcsolatos. Lehet rugdosni és röhögni: persze, hogy féltem őt 'elengedni'. Tudom, hogy a gyerek viselkedése egy az egyben az én érzéseimet tükrözte, amikor 3 napon keresztül a kezünkből kellett kihalászni: tiltakozott, ordított, kapaszkodott minden mozdulatával. És én akkor valóban azt hittem, hogy ez így fog menni 7 éves koráig :-D 3 nap után irányváltás, azóta okos ovis kislány, magáévá téve a szokásokat, a rendszert, a helyzetet. Most is jár, pedig Bene betegszabin mandulagyulladással. (Én is beteg, deszar.) Szóval volt egy vesemedence-gyulladása. Legalábbis a labor erre utalt. Rutinvizsgálat volt, aznap mentünk vissza a 'bajuszos doktorbácsihoz', ahol -hangsúlyozom ismét- az eddigitől teljesen eltérő, szokatlan, 'új' és fantasztikus bánásmódban részesülünk. Reggel intéztem a Bajcsyban a labort, teljes lelki nyugalommal vártam a leletre, majd hirtelen nem tudtam, hogy leüljek vagy szaladjak, amikor a papírt a kezembe nyomták. A lánykának 128 fehérvérsejt volt a pisijében a megengedett 5 helyett. Első és egyetlen gondolatom az volt, hogy ez a gyerek ebben a pillanatban is oviban van, és JÓL ÉRZI MAGÁT. Összehasonlításképp: korábban 30-40nel már a kórházban feküdtünk, 39 fokos lázzal. Nem volt mese, másnap már a Madarász laborban ismételték a vizsgálatot, tenyésztéssel együtt. Addigra 200ra kúszott a fvs, kicsilány továbbra is tünetmentesen, OVIBAN. Két hét nagydózisú antibiotikum mellett is járt, mert láthatóan semmi baja nem volt. Eközben küzdött, és leküzdte megint. Elképesztő, tényleg. Tudja mindenki, aki lát és hall és akit érdekel is: soha nem panaszkodtam. Mindig fejet hajtottam az orvosok döntése előtt, bármit is okozott az a lánykában, bármit is jelentett az nekem. 'Anyuka' voltam, akitől elvárták a beleegyezést, a közreműködést, a megértést. Jankaszávával mindig türelmesen, profin és kedvesen bántak, mégis hiányzott valami. Főleg, hogy egyre több dolog és EMBER hiányzott, akik korábban segítettek, támaszok és barátok voltak. Nem minket hagytak magunkra, a körülmények alakultak így. Elsiklottunk valami felett az elmúlt egy évben. Ez persze csak most derül ki számomra. Most, hogy engem VALÓBAN és IGAZÁN meg akarnak nyugtatni, fontos vagyok én is a folyamatban, mert én vagyok a gyerek mellett. Mert nem 'anyuka' vagyok, hanem ANYA vagyok. Úgy tűnik, jól tettem, amikor léptem, amint éreztem annak a bizonyos valaminek a hiányát, amikor éreztem, hogy csúszik a padló... Először érzem teljes bizonyossággal, hogy jó helyen. Nemcsak jó és hozzáértő kezekben, de jó helyen. Tehát Janka újra antibiotikumra állítva, és várjuk az október 12-t, elő vagyunk jegyezve izotóp vizsgálatra. 2010 novemberében voltunk utoljára. Ez még a második műtét ELŐTT volt. Azóta nem tudjuk, hogy működnek (-e) a veséi. Ugyeugye...
Úgyhogy a mostani mandulagyulladást leszámítva a dolgok remekül alakulnak ovifronton. Benedek továbbra is nagyon jól működik, okozza a meglepetéseket: ovis rajzpályázaton díjazott lett. Az én kicsi fiam. Aki úgy került oviba, hogy tudott húzni két vonalat. Azóta rajzol, sokat. És én imádom ezt benne. Mert szeretem a rajzait, a rajzokat, és szeretem, ahogy kifejezi az érzéseit. Ezzel is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése