7kor már a Madarász kórházban toporogtunk, hogy lányka kaphasson egy branült. Szokásos: alig van vénája. Harmadik szúrás sikeres, 8ra a Honvéd kórházban kellett lennünk (nukleáris medicina osztály - ah!). A nap ugyanakkor nem volt más, mint a többi... annyi, hogy veszedelem ennyit várakozni. Mert olvasunk mesét, rajzolunk, zenét hallgatunk és beszélgetünk, játszunk a többiekkel. Összenézünk a többiek anyukáival. És eközben azon agyalok: wtf?! Mi a szűzmáriát keresünk itt? Miért kell ekkora gyerekeknek OTT várakozniuk... aztán ezen átlépünk. Megkapja mindenki a maga sugárzó anyagait gyors egymásutánban, majd hasonló lelkesedéssel ki is szedik a branülöket mindhárom lánykából. Aztán jön a tétlenkedés: büfé, séta, pisi, megint büfé (ahol KissTibit látunk_váááá), 'vegyünk könyvet', 'hallgassunk zenét', aztán verseket mondunk és mondókákat. Órák telnek el így. Majd be: anya dokumentál, míg Jankaszáva nagyon fél, de szorítja a kezem, és hamar túlvagyunk rajta. Leletet megkapjuk, csak újabb egy óra. Az nem tétlenség, az kéztördelés, az szorongó és ködös. Aztán ennyi. Én nemigen tudom értelmezni a leírtakat, de a lényeg annyi, hogy nyoma sincs az előzményeknek. Ami egyszerűen hihetetlen. Tényleg. Mások, akik sokkal jobban indultak, most rosszabb irányt vettek. Mi jobbat. Bajuszos doktorbácsi is örült, amikor megbeszéltük hetekkel később, sőt. Janka bal veséje egészen ép, mintha soha semmi nem történt volna. (Isten áldja ezúttal is Kdr kezeit, merthát ugye...)
Hétfőn doktorbácsinál leletértelmezés, kedden már MCU. (Hogy micsoda? Korábban erre kb 5-6 hetet készültünk, ami alatt én persze hatszor roppantam össze, estem szét és egyebek. De jó(-bb) ez így.) Ötödik volt, írtam már egy pár alkalommal erről. Egyelőre úgy tűnt, mindenféle vizsgálat, beavatkozás és betegség közül ez a legnehezebben elviselhető a lányom számára. Tartottam tőle. Ugyanakkor tettem a dolgomat, mint oly sokszor máskor. Fogtam a gyerekem kezét. Álltam, ahova állítottak. Rám mosolyogtak, én vissza. Kértek, bólintottam. Megnéztük a hatalmas macit, a csempékre ragasztott számtalan hajót, halacskákat, falról lógó pillangókat. Elmondtunk minden verset, ami eszünkbe jutott. Süsüt énekeltünk. (Az én gondolataim egész máshol, nekem könnyebb.) Áldás volt a törődés, amit kaptunk, amit kaptam. Beszélgettünk, lenyugodtunk, megnyugodtunk. Janka levetkőztetve, röntgen alatt, én persze 10kilós köpenyben mellette, kapok ilyenkor én is, gondolom. Lánykát alaposan lemossák, közben mindenféle zacskókat bontogatnak, előkerül ez meg az. Janka meresztgeti a szemét, tekintete elég árulkodó. Magyarázzuk neki, mi micsoda. Gumikesztyűtől nem tojunk be, az doktorbácsink kezére kerül. Végig beszél a gyerekhez, nagyon nyugodt, higgadt, végtelenül kedves és meggyőző ember. Szeretjük. Megállás nincs, visszafordulni, elszaladni már nem ér. Hiába mondasz ilyenkor akármit, mindenkit meglepne egy katéter. 5mp ordítás, majd levegő után kapkodás, végül megnyugtató pihegés. Jól van. Hólyagot dugig töltik folyadékkal, tűr a macska rendesen. Piheg, engem néz, számít rám. Én pedig mellette. Ennyit tehetek, ez semmi, de tudom, hogy neki most a világ. Felvételek persze készülnek, végén a katéter is kikerül, és jön a valóság, a megkönnyebbülés, kicsilányban visszafolyás sincs, pedig volt, 2es... az is eltűnt. Szóval, egészen elképesztő.
Az is, hogy másnap megyünk a záróért, mert ugye mi most ott... Mindennek megvan a maga útja, ezt tiszteletben tartjuk, szeretjük. Doktornéni drága nagyon, Janka csacsog, válaszol mindenkinek, értelmes és láthatóan semmi baja. Semmi baja az egésszel. Neki most ebből egyetlen dolog maradt meg, amit oviban, soktucat szülő előtt elő is adott Andinak: az hogy neki csövet dugdostak nem megfelelő helyekre. Röhög rajta. Kérdez, kap-e még. Most nem. Többé remélem, soha. Ha mégis, akkor is ott leszek mellette. Kevés dolog képes szétszakítani, de ez igen. Látni bármelyik gyerekemet szenvedni. Egyébként, megtanultam már évek hosszú és számos történése alatt kettőt hátralépni, ha úgy tetszik, kilépni. Van, ami szükséges. Nekem pedig dolgom van. Törődni és szeretni, támogatni. Nem élhetem át helyette. Bárcsak... mégsem tehetem. Ezen neki kell végigmennie. És megy. Nagyon megy. Csodás kislány. Nem véletlenül kapott hatalmas puszit a doktorbácsitól. Én pedig ölelést. Biztató és elismerő ölelést. Minden volt akkor.
Benedek pedig lovag, aki mindvégig mellettünk, értelmesen és védelmezőn. Hogy ő ki ne maradjon a kínokból, sikeresen kinövesztett egy maradandó fogat a tejfogai mögé, amik persze meg sem mozdulnak, szerintem még évekig :-O Épp volt időpontunk (köszönet Andinak) fogorvoshoz, tényleg remek doktornénihez. Kaptam volna gondolkodási időt, de minek cipeljem vissza a gyereke(i)met egy másik időpontban, ha valami elkerülhetetlen úgyis... úgyhogy Bene első tejfogáért el is jöhetett aznap délután a fogtündér. Nálunk ez így alakult, húzással és fogorvossal. Legalább nem parázunk a fogorvostól. Kaptunk bátorság oklevelet, ez is valami.
Mesélhetnék még órákig. De nem ezért van a blog. Ugyanis ez a két gyerek még mindig ugyanaz a két gyerek, akiket olykor a kocsiból is kitennék, akiktől égnek áll a hajam. Akiktől rendszeresen kérek egy kis nyugalmat (nem kapom meg). De akikért bármikor, bármit, mindent... Töretlenül.
Úszni járok. Több, mint remek. Belehalok olykor kicsit, de nem cserélném semmire. Így bírom, kivergődöm minden alkalommal a partra, és örülök, hogy élek. Két lábon állok, és odabent, legbelül minden tökéletesen tiszta és rendben. Ez több, mint boldogság :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése