6 évvel ezelőtt...

ezen a napon ctg-re mentem. Vagyis arra a vizsgálatra, ahol ellenőrzik a magzat szívhangját, és a fájások erősségét. A magzat Benedek volt :-) Minden rendben, fájásgörbe némileg hullámzott. 39 hetes terhesen. A terhesség minden volt, csak épp isteni beavatkozás, avagy csoda, áldott állapot nem. Sem eufória, sem rózsaszín köd. 9 hónap vizesedéssel, hízással, pocaknövesztéssel - ahogy azt kell. Nagybetűs rácsodálkozás és várakozás. Ez a 9 hónapom odafigyeléssel, hallgatással, befelé fordulással telt.

Életem legnehezebb szakaszaiban mindig rátaláltam a megfelelő emberekre. Vagy ők rám. Most is olyan emberek voltak körülöttem, akikre feltételek nélkül hallgattam, akik törődéssel, empátiával és hozzáértésükkel levettek a lábamról.

Sokan hiszik azt, hogy készen állnak az anyaságra (apaságra). Nos, szülőszerepre egészen egyszerűen nem lehet felkészülni. Persze azt hiszed, igen. Körbeveheted magad gyerekekkel. Azt hiszed, jó vagy velük/náluk. De próbáld csak ki egyszer 24 órában! :-D Tonnaszámra halmozhatod a magazinokat és gyereknevelős könyveket, az igazság az, hogy a szakirodalom kifogyhatatlan témákból, te pedig nem fogsz megoldást találni. Majd magad. Végigjárod, kitalálod, megtalálod. Mindenki tudja, akinek gyereke van. Szóval készültem én is. Száműztem a kellemetlen társaságokat.

Hetekkel korábban szentül hittem, hogy itt az idő. De, ahogy a szülésznőm is mondta, az igazi itt az idő biztos és egyértelmű.

Ezen a napon tehát ctg-re mentem. Utána tescoba, majd pizzát akartam. Otthon császármorzsát ettem. Elle magazint olvastam (megvan még!). Volt egy döbbenetes német sorozat, tele életszerűtlen boldogságokkal és drámákkal, na és megfelelően szánalmas körítéssel, az Álomhotel. Tudtam, hogy ha valamitől, attól megszülök. A stáb fele volt 'fekete-erdei klinikás'. Rééééémesen giccses történetek, idealisztikus környezetben. Boá. Fájt mindenem. Emlékeztem a kádra. Beültem. Ahelyett viszont, hogy enyhített volna, még rosszabbul lettem. Tudtam, hogy amennyiben el is indult Benedek, még van sok időm. Gyerek apja vígan aludt, míg én tehetetlen voltam. Végül valamivel 23h után felráztam, felhívtam a szülésznőmet (aznap este harmadjára), hogy muszáj indulnunk, jönnek sorra az egyértelmű jelek... Zoknimat már alig tudtam magamra rángatni, pedig kellett. Éjfél után pár perccel érkeztünk, kezelhetetlen voltam, türelmetlen, nem nagyon akartam együttműködni az ügyeletessel. Nem volt szülési tervem, sem elvárásaim. Végül megérkezett a doktorom, ott volt a szülésznőm, nem is kellett más: megnyugodtam - hagytak engem befelé fordulni, és 1.20-kor meg is született ez a morcos kisember, Benedek. 3100gramm és 53cm volt. Most 21kg és 118cm :-)

6 éve van itt, hol morcosan, hol lelkesen, hol tele szeretettel, máskor befelé fordulva és elzárkózva. Nehéz volt megtanulnom hagyni őt. Másfél évembe telt rájönni, hogy a világ minden tudásával rendelkezik ő, amire szüksége lehet, nekem csak követnem és figyelnem kell őt. Addig viszont zombi voltam, nem aludtam, alig ettem, kétségbe estem. Sokat nevettünk aztán. Legalább ennyit sírtunk... mindig együtt. Rémesen tudok aggódni érte, végül ő nyugtat meg. Minden nap emlékeztet rá, miért van itt. Köszönettel tartozom neki ezért.

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, BENEDEK!