Benekrupp és a továbbiak

Benekrupp. 6évesen. Tudom, nevetséges. Igazából kaptam is értetlenkedő pillantásokat. Orvosoktól is. Valljuk be, aki ismeri a krupp természetét, az egyetért velem abban, hogy gyakorlatilag nemigen létezik 6 éves kruppos gyerek. Addigra ki szokták nőni. Benedek is kinőtte. 13 hónapos korában, amikor először találkoztunk a gégegyulladással, ijesztő volt. Rémes. Ugatott, levegőt alig kapott, a félelemtől ordított. Aztán... évente többször előjött, de itthon kezelhetővé vált. Csak egyszer került kórházba. Ha azt mondom, itthon kezelhető volt, arra értem, hogy mindenki tette a dolgát. A gyerek hajnalban, általában minden előzmény nélkül elkezdett ugatni, és húzni. Ablakot rányitni, hideg levegőre ki, ha tarthatatlan: szteroidot be. Hidegpárásító bedug, nappal több alkalommal porlasztunk. Ezerszer végigcsináltuk. Őszintén, évi két alkalmat említettem, mint átlagot, de ez gyakori vendég volt nálunk, rendszeres. Szeptembertől áprilisig bármikor. Két éve alig-alig. Főképp hörgőgyulladásokkal küszködött Bene, ami viszont már egészen más. Antibiotikum. Nem fulladt, köhögött.

Aztán... Múlt hét csütörtökön, emlékszem, óvónénijéről beszélgettünk, aki több hete volt akkor már táppénzen. Hiányoltuk. Pláne, hogy a másik otthagyta őket... Elaludt nyolc körül. Két órával később kibotorkált, ilyenkor pisilnie kell, most viszont... volt benne valami furcsa. Annyira sokkolt, hogy egy pillanatra csak lemerevedtem, és fel sem fogtam. Majd rájöttem: nem kap levegőt. Nem húz, nem ugat. Levegő se ki, se be. Hidegre kivittük. Ugrottam, és agyaltam 10 másodpercig, hogy ügyelet vagy mentő. Szomszédra rácsörögtem, tudja-e kapásból az ügyelet számát. Közben kapkodtuk a ruhát magunkra. Nagy nehezen meglett az ügyelet, vigyem, azonnal! Aki látott már akár kruppos, akár asztmatikus gyereket, tudja, hogy egy ilyen roham baromi ijesztő. Soha nem vicc, bár általában nagyobb a pánik, mint a baj. Óriási önuralomra van szükség, mert a gyereket meg kell nyugtatni. Szóval kezembe nyomtak egy 100mg-os rectodeltet, toljam a gyerekbe. Néztem bután, de megtettem. Percekig nem engedtek tovább. Mentőt akartak. Én mondtam, nem. Ha rendeződik a légzése, akkor beviszem én. Gyorsabb. Útközben itthon megálló, egyperces. Táskába be mindent, ami a kezembe akadt. Kocsiban ablakot le, fáztunk, reszkettünk, de legalább ömlött be a hideg. Duzzadt gégéknek ez kell. Röviden: éjszaka kórházban. Másnap, mint ahogy annak egyébként is lennie kell, gyermek rendben, reggelre, mintha mi sem történt volna. Szóval, csak a para nagy, hamar túlvannak rajta. Az éjszaka brutális volt, én széken virrasztva, gyereket figyelve, ablak végig ránk nyitva. Nem is próbáltam aludni, de egy idő után a kimerültség győz. Kapaszkodtam. Nővérke 6kor ezért igen érdekes pozícióból próbált magamhoz téríteni :-) :-) Papíron napokig bent, viszont gyakorlatilag hamar itthon. Várja az ember ilyenkor a hurutos köhögést. Megékezik, majd továbbáll.

Hónapok óta őrizgetek egy telefonszámot. Évek óta tudom, hogy ezt a gyereket tovább kell vinni, de mindig jobban lett, a gyerekorvosunk is biztatott és kitartott: rendben lesz. Nos, kórházi záróval a kezemben már nem akartam tovább várni. 6 évesen nem kéne ilyen rohamot produkálnunk. Kórházban is mondtam, most is, évekig itthon kezeltük a kruppot. Ez nem anyapara. Ez nem pánik volt. Fulladt szerencsétlen. Úgyhogy véééééégre eljutottunk pulmonológushoz. Nyakig vagyunk merülve a magyar egészségügybe, mindkét gyerekkel, most már én magam is a darálóban. Eddig is hallottam, tudtam minden nehézségről, keresztútról és buktatókról, de ami van és megy, az agyrém. Ha fizikailag nem fogod a gyereket, ha te magad nem találod meg a segítő kezeket, akkor arra hiába vársz, hogy bárki feléd nyújtsa. Keresd meg! Nem gond, máshol is így van. Csak el ne süllyedj!

Megnyugodtam. Bene jó helyen most már. Figyelik, kontroll. És igen, kruppos. Asztmatikus. No para. Gyógyszereket kap, most már követik, kiderítik. Máris jobban van minden... Én pedig, ha kell, elviszem bárhova. Bármilyen messze. Akár egymagam. Ha úgy jobb neki. Mert így nem jó. Én pedig segíteni akarok.