... bár bevallom őszintén, papírforma szerint még mindig nem. November végén megtárgyaltuk második alkalommal is, és bontásra került sor. Az emberek többsége ugyanakkor képtelen 'kezelni' a helyzetet. Kényszeredetten mosolyognak: 'most akkor gratulálni kell?' Lehet :-)
Nem gödörből szabadultam én, de rosszból léptem ki. Könnyebb? Nem. Sokkal, de sokkal nehezebb. Nem érdekel. Mert meg kellett tennem. Ez nem más, mint egy döntés. Amikor is mérlegelni kell: hosszú távon. Nem sorolom a sérelmeimet, mert azok csakis rám tartoznak, nem mellesleg nem szándékom sérteni vagy bántani. Lezárom annyival, hogy a gyerekek miatt volt a legnehezebb lépnem, bármily' biztos is voltam magamban. Értük tettem. Minden gyermek megérdemli ugyanis, hogy az anyjukat szeressék. Úgyhogy önző voltam. Azt akartam, hogy azt lássák: anyát szeretik. Ezt a hagyományos keretek között nem kaphatták meg, én pedig nem vagyok hajlandó megrekedni a kétségbeesésben.
Számtalan vélemény és benyomás ér azóta. Féltékenység. Irigység. Azok felől, akik soha nem fognak lépni, bár keserűségben élnek. Nem nézem le őket. Nem vetem meg őket. Ez az én döntésem, az én lépésem. Azt is tudom, hogy időben tettem meg.
Én, aki a gyermekeimet féltettem a legjobban ettől az egésztől, megnyugszom. Anyát szeretik. Anya jól van. A gyerekek jobbak, mint valaha. Hiányoznak, hogyne hiányoznának, amikor nincsenek velem. De én az anyjuk maradok, az apjuk az apjuk. A minap döbbentem rá, hogy nekik mennyire újszerű is az, hogy a szülőknek nem csupán annyi a dolguk, hogy szülők legyenek. Tudják, hogy szeretet sokféle létezik, és nekem egy szót sem kell szólnom: érzik és mondják, amit gondolnak. Ennél többet én nem adhatok.
Karácsony. Sajnálkozva tekintenek ránk, mert hármasban vagyunk. Mert apa nincs velünk. Az fogalmazódik meg bennem, mikor volt? Amíg hivatalosan együtt éltünk, senki meg nem kérdezte volna: 'boldog vagy-e?', 'jó így neked?', 'mi az a mérhetetlen szomorúság a szemedben?' Most kérdezik: milyen lesz a karácsony? Remek. Allergiamentes, diétás, de mézeskalácsos.
Működünk. Hármasban, de család vagyunk. Jobban, mint valaha. Több dolog és érzés köt össze bennünket, hármunkat, mint korábban négyünket. Sajnálom, ha fájóak a szavaim így, karácsony táján, de ez az igazság. Magunkra találtunk. Valami persze hiányzik. De beszélünk róla. Hiszünk. Erősen. Lesz jobb :-) Igaz?
Mert egyébként mindig vannak az életben borzalmak. Amiket el kellene kerülnünk. Veszteségek és fájdalmak. Nem tehetünk ellene. Érnek bennünket, és valószínűleg azért, hogy még jobban higgyünk magunkban, hogy még határozottabban kelhessünk fel, miután egy percre térdre kényszerültünk. Felállunk a kétségbeesésből, és tovább is lépünk. Tudjuk, hogy lehet rosszabb...
Békés és Áldott lesz. Várakozással teli. Mindennapokat pedig magunk mögött hagyjuk. Várunk. Remélünk. Szeretünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése