Korlát mellett

 

A hídon állva arra gondolok, hogy biztonságot jelentenek-e a korlátok. Nem lenne-e egyszerűbb és felszabadítóbb belegázolni a patakba, gondolkodás nélkül. Következmények mindig vannak, és törődöm is velük, vigyázok. De mégis... amikor olyan nagyon ott kellene lennem a túlsó parton, akkor szaladni akarok, nyakig vizesen, magamat összecsapva, besározva. Azért, hogy ott legyek. Hídról kihajolva arra gondolok, hogy az élet nem választásokból, hanem döntésekből áll. Ezt hallottam nemrégiben, és már annyira elfogadtam ezt a feltételezést, annyit gondolkodtam erről, és annyit mondták mostanában nekem, hogy szinte azt érzem, mindig is így éreztem én magam is. Mert mindig a legkisebb rosszat vagy a legnagyobb jót választjuk, azaz törekszünk arra, hogy mi valahogy jól jöjjünk ki belőle. Dönteni viszont...

A döntés mindig veszteségekkel jár valamelyik oldalon. Állok a híd közepén, és tudom, hogy valamerre el kell indulnom. Nem az egyszerűbb vagy a jobb, nem is a kényelmesebb és naposabb oldalt célzom meg. Eldöntöm, elindulok, és megyek. Veszteségek. El tudod viselni őket. Nem vagy egyedül. Ha tudod, mit miért teszel, akkor sosem leszel egyedül.

Isten tudja csak, hisz erőt ő ad hozzá, szóval nem tudom, hogy vagyok képes nap mint nap felkelni, és tenni mindazt, amit tennem kell. Olykor megtorpanva, amikor például a testünk erre kényszerít. Mint az elmúlt héten is, amikor a wc fölé görnyedve azon méláztam, képes vagyok-e felállni... vödörrel a kezemben, a lányom haját ujjaimmal összefogva, hátát simogatva hajnalban. Négykézláb. 'Jobb lesz. Jobban leszel. És én is' - hajtogattam. Kezdődött azzal, hogy sorra kidőltek a gyerekek. Oviban. Suliban. Kíváncsi voltam, mikorra ér hozzánk. Kibírták, vasárnapi közös szülinapi bulin mind ott voltak, négyen fújtak gyertyát, és úgy egyáltalán: boldogok voltak. Vihogtak, mosolyogtak, nevettek, fülembe súgták: 'ez a legjobb születésnapom'. Mosoly és ölelés, majd elfordulva könnyek. Hálás vagyok, amikor olyankor valaki karon ragad, és elvisz. Ki, ajtó elé. El, az épület mögé. Amikor valaki látja, hogy nem hiányoznak a kérdő tekintetek, főleg nem a kérdések. Kivisz, levegőre. Nagy sóhaj, még több könnycsepp, másfajta ölelés. Hogy visszatérhessek, mosolyogni. Mit mondtál? Azért a mosolyok, mert erre csak az erős emberek képesek? Gyengének érzem magam, cicám...

A testünk megaláz. Cserben hagy. Akkor jönnek a gondolatok, hogy a végeláthatatlan vonaglás mit akar jelenteni. Kétségbeesés. Túl akarok lenni rajta. Vagy épp hagyni elhatalmasodni. Mint ahogy karácsonykor Bene asztmarohamát. Más kezét szája elé kapva hüledezik és jajgat. Nekünk nem ez maradt meg belőle. Sőt a gyermek mégcsak a kórházra sem emlékszik. Csak a szörnyű éjszakát követő sétára a parkban. Arra, hogy az ölemben feküdt lázasan egész nap, míg a többiek a karácsonyfa alatt szaladgáltak. Ő velem volt, az ölelésemben. Mindketten vágytuk az érzést, eközben kergették a gondolataink egymást. Beszéltünk róla. Ő leginkább az enyémekről, mert valahogy mindig eljut oda, ahova más nem...

Öt és hétévesek hamarosan. Nagyon gyerekek. És nagyon érettek. Tudják, hogy bizonyos dolgokban mások, mint a kortársaik. Sok tekintetben hamarabb kell szembenézniük nehézségekkel. Látnak olyasmit, amit nem kellene még látniuk normális körülmények között. Én mégsem érzem azt, hogy bármit is rejtenem vagy szégyellnem kellene előttük. Felszabadultabban élnek, szabadabban gondolkodnak, mint a legtöbb felnőtt. Ott vannak mellettem, amikor nagyon fáj. Ahova már nem ér el az én karom, kinyújtják az övékét, hogy segíthessenek. Kicsi gyermekként, ők segítenek nekem. Fogják a kezemet. Nem engednek. Biztatnak. Nem felnőttek. Nem is akarom, hogy azok legyenek. Mindent megteszek, hogy a lehető legtovább gyerekek maradhassanak. Úgyhogy, leszek én is az mellettük. Majd összebújunk, beszélünk, kimondjuk, és várunk. Nem adjuk fel.