Apró nagy történetek

Gyógyulunk :-)
Nincsenek most velem, de megtaláljuk mindig annak a lehetőségét, hogy érezzük egymás minden rezdülését. Változások vannak, méghozzá folyamatosan, de ami nem szűnik, az jelen velünk a mindennapokban. Ismeritek az érzést, amikor beleragadtok, és nem mozdultok? Most egy dalba. Folyton. Szüntelenül. És mindig. Amikor a változások csak jönnek, tespedtségünk és tehetetlenségünk ellenére megragadnak, és nem engednek... Hamarosan költözünk például. Nem mindig kellenek a nagy változások. Csak azok a történetek, amik vannak, és jönnek maguktól. A legjobbak.

Bene másodikos. Janka iskolába készül, és mindezt okosan és tudatosan. Sokszor elmerengek azon, honnan jön mindez, amikor a hétköznapok annyira lazák sokszor, következetlenek, mégis segítenek rendszerezni a dolgokat. Talán azért, mert a legszebb pillanatainkat őrizzük, és visszük magunkkal. Mindez talán azért, mert ahova el akarunk jutni, oda segít eljutni a Teremtő, a Sors, vagy istendtudjami.
Öröm látni a gyermekeimen is azt a tudatosságot, ami a felszínen láthatatlan. Mert öröm van, felszabadultság van.
Úszunk, együtt úszunk. Heti egyszer ott küzdenek velem a medencében, és ez megfoghatatlan érzés. Csinálják, velem együtt. Hol az egyik, hol a másik kerül elém, mégsem akadályoznak semmiben. Mert mégiscsak ugyanoda jutunk. Szeretem azokat a közös szerda délutánokat, amiben együtt vannak barátok, apró történetek, közös vacsorák, amikor részei lehetünk egymásnak. Másnak talán semmiségek, minket, bennünket másokkal ugyanakkor összeköt.
Bene nagyszerű, továbbra is. Küzdő szellem, és ami a legnagyobb öröm nekem, nem más, minthogy mindezt nem kényszer alatt teszi, csakis saját magáért. Nem tudom, tényleg nem tudom, minek köszönhetem a kitartását. Szeretem nézni, ahogy a házijára koncentrál, szeretem, ha mellettem úszik, és szeretem, ahogyan szeret kora reggel, és mindenkor.
Volt egy hetünk, amikor mindkettővel balesetire rohantam. Janka maga kérte, vigyem orvoshoz, mert nagyon fáj. Benének egy megrepedt ujj, Jankának térdszalaghúzódás, amit nagyon lelkesen pihentettünk. Valószínűleg az év legjobb közös napjai voltak. A kicsilány annyit mondott: 'köszönöm, hogy elvittél kórházba... mindent megteszel értünk'. Ez nem minden. Soha nem éreztem ezt mindennek, nem akarok minden lenni. Csak ott vagyok, ahol lennem kell. Ezt pedig sohasem éreztem áldozatnak.
Együtt sírunk, és együtt nevetünk továbbra is. Én dolgozom, és hihetetlenül élvezem. Egy pillanatot sem érzek nyűgnek. Sietek reggel, aztán sietek délután. De összerakjuk magunkat. Jó szükségesnek lenni, jó reggelenként a metrón ülni, és igyekezni. Jó. Jó ott lenni, jó tenni valamit, semmit, mindent.
Megrekedtem. Nagyon megtorpantam. Féltem, mert sehova nem vezetett az, ahol épp jártam. Köszönöm, hogy az állapot, amit véglegesnek éreztem, amitől szabadulni nem tudtam, és nem is akartam, végül mégis, akaratomon kívül, másképp alakult. Köszönöm, istenem.
És beleragadtam a dalba...