Megvagyunk

Megvagyunk :-) Ennél jobb hírrel nem szolgálhatok, de soha nem is volt célom az, hogy kizárólag jó hírekkel hozakodjak elő. Hónapok teltek el az utolsó bejegyzés óta, és természetesen haladtunk, ahogy eddig is. Hol lent, hol fent, de megvoltunk, és így, hárman, mindig megtaláltuk a tökéletes pillanatainkat a magunk tökéletlen életében.

Nincs kizárás, senkit nem zárunk ki. Az ajtónk nyitva, mégha nem is tárva-nyitva, és főképp: nem mindenki előtt. Beengedünk, korlátokkal és bizonytalanul, hogy újra bízhassunk. Megbotlunk, de el nem esünk. Kapaszkodunk. Boldogok talán nem vagyunk, de boldogulunk, és ennél jobban nem lehetünk. Így, hárman.

A nyílt jelenléttől való elzárkózásom talán tudatos, de egyáltalán nem jelentette sohasem a teljes elfordulást. Írtam, máshol, másnak, mást... Befelé éltem, magamra figyeltem, megéltem a történeteimet, és aztán kiírtam. Annak mindent elmondtam, akinek el kellett mondanom. Szükségem volt rá. Olyan nagyon szükségem volt rá! Vannak szavak, amelyek ezerszer elhangzanak, ezerszer sikítanak bennünk. Aztán kiabálunk. Elfojtunk. Kimondatlanul maradnak mondatok százai, de vannak, lélegeznek maguktól is, attól még léteznek. Mindenki tudja, akinek tudnia kell. Én mindent megpróbáltam. Semmit nem adtam fel. Olykor aztán mégis előfordul, hogy a levegőben maradnak megválaszolatlanul, válaszok és magyarázatok nélkül azok a bizonyos dolgok. Megragadnak, nem engednek, és lélegezni sem tudunk nélkülük. Majd elengedjük, menjenek, mert mi egymagunk már képtelenek vagyunk megbírkózni velük.

A gyermekek minden egyes rezdülést velem együtt élnek meg. Mosolyra húzódik a szájuk egy tekintetemtől, és sírva fakadnak egy könnycseppemtől. Aztán... maradnak. Mindig maradnak velem és mellettem. Bármi történik.

'all I can breathe is your life' három kismadárral, hónapok óta nyomot égetve a bőrömbe. Részei ennek, tudják, miért... és más is tudja. Hagyom, hogy a dolgok nagyszerűek legyenek önmagukban, hagyom, hogy ott legyek, mégha részévé nem is válhatok sok mindennek. Számos dolog felett nincs uralmunk, sem hatásuk rájuk. Várunk, hogy megtörténjen. Nem hallgatunk; szeretünk, szitkozódunk és kiabálunk, meghallgatunk. Aztán jön a hallgatás. Elengedünk.

Jankabenedek minden nap itt, mégis. Kissé ironikus, hisz épp a mai napon engedtem el őket apájukkal, apájukhoz két hétre. Nehéz lesz. Mindig az. Ez a 'szabadság' nem az a szabadság, amiről a legtöbben álmodoznak. Ez sokszor kínzó csönd, hallgatás, elsősorban magány. De... mosoly van. Várakozás van. Az elmúlt héten elkezdtek úszni, és látom, érzem, hogy nem hagyják abba.

Istenem, milyen boldogok, hogy részei annak, ami engem levegőhöz juttat! Van, akinek ugyanerre szüksége van. Itt lehetne. Része lehetne. Lehetősége volt. Esélyt nem adott.

Megyek tovább. Megyünk tovább. Megvagyunk :-)