Egyedül voltunk

Megintcsak eltelt jópár nap és hét... Olyan nincs, hogy nem történt semmi. Volt egy apahiányzik egy hetünk, voltam Janka Szávával kontrollon, Benedek járt az ügyeleten - én pedig kullancs-ambulancián. Röviden.

Tehát szépen sorban... épp a kullancsmizéria volt terítéken egy egészen más vonatkozásban, amikor én egy oda nem illő foltot véltem felfedezni jobb könyökhajlatomban. Mivel hajlamos vagyok mindenféle bőrtünet produkálására (vagy mondjam azt, hogy tele vagyok atkákkal, tetűvel és bolhával, ekcémával...), ez igencsak felkeltette érdeklődésemet, hisz korábban ilyennel nem találkoztam. Szabályos piros folt, napokig növekedett. Láthatóan csípés nyoma. A kullancs ambulancián doktorbácsi megkérdezte, hogy nem vagyok-e mostanában fáradékony, érzek-e kimerültséget. Jót derültem ezen, majd felhívtam a figyelmét kint várakozó porontyaimra. Ott az alibi. Az első vérvizsgálat eredménye negatív, ismétlés hó végén. Fontos. Akármi is, figyelmeztetés, aztán kiderül.

István elrepült, kis túlzással. 5 nap és 5 éjszaka telt el nélkülözésben. Merthát ebben az egészben nyilván Apa hiányzott a legjobban. Küzdöttem a két gyerekkel keményen, de egy szavam nem lehet rájuk, mert remekül helytálltak, hozták a formájukat, főve is. Benci minden nap többször az égre emelte a tekintetét, mutogatott minden repülő után, forgatta a fejét, és nyomta amma-amma mantráját... A szívem megszakadt ilyenkor, csak ilyenkor. Pénteken már boldogan ismételgette a kocsi-amma-nyamnya szavakat. Amit megígértem neki, az úgy is lett (apa repcsije landolt, előtte volt burgerking, és persze kocsival mentünk). Minden nap egyszerre volt takarodó, így jutott időm rám(mondjuk, 10-20 percem esténként magamra; merengeni, teát inni, szökőkutat lesni, szomszédok ablakait bámulni - magamba zárkózni). Sokan régen tudjátok, mennyire értékes ez nekem... István folyamatindított Hollandiában, el is fáradt, én is. Amikor hazaért, rendezhettünk volna egy nyomorversenyt, ki a kimerültebb. Végül erősen koncentráltam Lance Armstrongra. Neki mégiscsak vacakabb... na.

Apa hazajött, figyelni sem kell már... Bene szemét dörzsölte a fáradtságtól egy alkalommal, amikor épp nekem és Apjának kívánt segíteni. Bele a folttisztítót, éktelen ordítás, István, vidd a gyereket gyorsan az ügyeletre... mert én azt mondtam.... Ott nem voltak tárt karok, megkérdezték, miért oda. (Csak. Mert a mentő is odavitt bennünket anno. Azért.) Hozzátették, bármi további van (nem sorolták, milyen továbbiakra kéne figyelnünk), nehogy oda vissza (%!!!§Grrrrrboáááááááá***). Annak is vége, de értem, miért olyan sok a per ma Magyarországon. A baj az, ahogy nyújtják, nem az, amit. Félreértések sorozata.

Janka Szávát visszavittem a Királyhágóra, doktornénink kérésére teljes uh-ra. Nem csalás, EDDIG NEM nézték sehol a buksiját, pocakját behatóan. Csípő rendben, teljesen negatív. Na ja, balerina. Buksi klassz. (Tudom. Jófej.) Pociban is minden okés. A műtött bal vese oldala gyönyörűen rekonstruálódott, teljesen tünetmentesnek tűnik, sem tágulat, sem rosszasságok. Jobb oldal egyelőre... najó. Ámen. Majd meglátjuk 2 és fél hónap múlva. Akkor Mdrnál kontroll. Ja, amikor hazaértünk a kisnővel, Bene egy szál bugyiban rohangált nagypapi elől (Papim, örülök, hogy vele voltál... szereti nagyon!). Szóval ez az egy szál bugyi mára sztenderd itthon (és persze minden pisi után önálló biliürítés, wc lehúzása, kézmosás, bugyicsere - nem véletlen, hogy Zola Monknak hívja Benedeket).

Addig is vagyunk. Szépen. Okosan. Mosolygósan. Hiányolva. Nagyon. Mélyen és őszintén. Az én szívem pedig facsarodik, ahogy elnézem ezt a két borsószemet. Úgy szeretik egymást...

Testvérhétköznapok

A legutóbbihoz még ezt mindenképpen. Treat Williams énekel egyébként, igen, és ez az a Treat Williams (mikoris? '79...).
http://www.youtube.com/watch?v=pBQo8epttHs

A gyermekeim édesek. Nincs olyan nap, amely ne úgy kezdődne, hogy Benedek megnézi Jankaszávát, ő felkelt-e, nincs esti ágybavándorlás jóéjtpuszi-Janka-homlokára nélkül... Ragaszkodnak egymáshoz, és ez valami olyasmi, amelyet nem én alakítok, nem nekem köszönhető, nem irányíthatom, nem erőltethetem. Ez az, amely ősi, ott lappang legmélyen, amely öröktől fogva létezik, és amely mozgatja őket. Remélem, így marad. Kicsilányom egyébként két hete forog, most már minden formában. Kezdte a hasról hátra formával, de mára hátról hasra is ugyanúgy. Szóval, kit érdekel a 6 centi?!:-)

Itthon

Janku nem ugrott ki az ágyból, de ezt megelőzendő valóban felemeltük este egy kicsit a rácsokat. Végigaludta az éjszakákat a kórházban is, ahogy mindig. Míg Benedek mellől pisilni sem szívesen távoztam tavaly a másik intézményben, addig most teljes magabiztossággal ott tudtam hagyni Jankaszávát minden este. Jól alszik, szépen alszik, és ennek az egésznek semmi köze hozzám. Ezt én nem befolyásolhatom. Ez ő. Ő tudja, ő alakítja. Erre Bene tanított meg, másfél év kellett, hogy felfogjam.
Szóval nem volt láz, még imádkoztunk egy kis bélmozgásért, az is összejött (Edi, köszi a "remélem, jól összefossa magát" sms-t). Itthon vagyunk.
Elképesztő ám, ami ott folyik. Azt a sok áldozatot, azt a sok munkát, amelyet beletörődéssel, megnyugvással, alázattal kezelnek. Nagyon szerettem ott lenni. Bármily morbid, rettenetesen fog(nak) hiányozni.
Fantasztikus kislány. Imádták. Az enyém, és elképesztően büszke vagyok rá. Hozzá képest én egy nagy nudli vagyok. Eljutottak hozzá a szép dolgok, a jó gondolatok. Köszönjük.
Mi volt a legszebb és legtökéletesebb pillanat? Kedd délelőtt. Amikor először vehettem karba, amikor először szopizott. Mintha újraszületett volna, és újra az az első érzés. Hihetetlen. Az volt tökéletes...

Hétköznapi "küzdelmek"

Hárítok, amikor nehézségekről kellene beszélnem. Írtam és mondtam már korábban, hogy gyakran gyötör valamiféle lelkifurdalás olyankor, ha panaszkodni támad kedvem (nyűgös vagyok, fáradt vagyok, egyedül vagyok). De be kell vallanom (sokaknak), hogy küzdelmes ez - ahogy mindenkinek, nekem is. Arról most nem ejtek szót, hogy tudatalatt, mélyen, legbelül annyira Jankaszáva problémája a legfontosabb, hogy a legalapvetőbb döntéseket sem tudom meghozni a mindennapokban. Nem egyszer ülök az ágy szélén reggelenként azon mélázva és pityeregve, vajon rózsaszínű, vagy kék zoknit húzzak aznap... Végül döntök a sötét mellett. Hangulat. Visszatérve a hétköznapokhoz. Van egy beteg kislányom. Aki ugyanúgy sír (visít,ordít), ha éhes, ha egyedül érzi magát, ha fáradt, vagy csak elcsigázott, mint akármelyik más baba. Kétségbeejt(ett korábban), hogy ugyanúgy frusztrálhat ez a helyzet, mint ahogy frusztráltak a hasonló esetek egygyerekes anyaként is. Szóval gyötör a lelkiismeret, hogy "haragszom" a gyerekemre, amiért nincs két szabad percem, amiért olykor azt sem tudom végiggondolni, vajon van-e tej a hűtőben, mert képtelen vagyok koncentrálni. Igen, én is szoktam féldélutánokat a fürdőbe zárkózva, zokogva tölteni. Szoktam. És ilyenkor tulajdonképpen hálát adok Istennek, hogy igen, ugyanúgy működik, mint máshol. Ugyanaz a mókuskerék. Ugyanaz a kétgyerekes lét. Mert Janka, bár beteg, de ugyanolyan csecsemő, mint bármelyik más. Benedek pedig ugyanolyan kétéves, mint bármelyik más. Hála Istennek.