Dehogynem csordult ki a könnyem...

...mert tegnap esti menet közepébe belecsöppent kedves Férjem, a privát. Rögtön fejest ugrott, pedig szegénynek hangja sem volt. (Kitudja, éjjel miket énekelgettek... amúgy elvitt egy évek óta a kamrában szabadságvesztésre ítélt üveg jégert, és az nem jött haza.) Úgyhogy már ketten fájtunk. Istvánnak feje, nekem hasam. Dibdének a köldöke volt bibis, mint mindig, ha nem rögtön és azonnal, és csakis ő... Janka (Dibde már Ankuvá avanzsált kishuga) integetett, vigyorgott, nyáltengert berregett egy kis tejpéppel (=pappé), majd bűvészkedett a felállással, ami spárgában és éktelen visításban végződött.

De a lényeg, hogy itthon voltunk és együtt. Még Andrét is láttam a tévében (gyerekek, a pasasnak frankón szoprán hangja van, és nem érdekel, hogy ez olyan, vagy nem olyan - nekem nagyon bejön). Szóval gyermekeket nagy nehezen mindenféle lelki zsarolási trükkök bevetésével ágyba kényszerítettük, én félretettem Jackie-ről a könyvet, és kézbe vettem azt, amit István úgy hajított elém, mint anno Emese néni az osztálynaplót, hogy ezt olvasd el... használati utasítás hozzám.

Merthogy kedvesférjem hagyott engem abban a hitben ringatózni, hogy ők tréningeznek, szó nincs róla. Kétnapos, kőkemény pszichológiai kiképzésben volt részük. Most arra nem térek ki, hogy a módszert ismerem, az elméletről már hallottam, döbbenetes az eredmény. Mindenkiről született egy legalább 20 oldalas grafikonos-leírós-pontokba szedett szösszenet, ami kegyetlenebb, mint egy jegeszuhany. Amúgy mellbevágóan valóságos. Nem, nem fogok mondatokat idézni, mert nem, örülök, hogy én bepillantást nyerhettem férjem lelki bugyraiba. (És ha most bárki felszisszenne, hogy jaj, mert Eni nem ismeri a férjét, hűha, annak azt üzenem, hogy senki, de senki nem ismeri még önmagát sem... hja. Kinek hazudozunk a legnagyobbakat? Naná, hogy a tükörnek. Amúgy ismerem. Sok olyan információval találtam szembe magam, amit még én is próbáltam hárítani. Most meg itt van, ni.)

Először is, némi önkritika. Tudom, hogy nem vagyok képes azt a környezetet biztosítani István számára, amelyben a leginkább fejlődhet. Arra is rájöttünk, de tényleg kuncogások közepette, hogy épp én vagyok a leginkább gátló tényező, merthogy tökéletesen megfelelek István problémás párjának. Ellentétes típus. De tökéletesen. Szóval lehet, hogy 6 évvel ezelőtt vonzottuk egymást, de együttélni... tudjuk, hogy komédia:-DDD Nos, amiért egyáltalán ideültem, az 2 mondat. Méghozzá a problémás félnek címezve, szóval hogy miként is lehetne hatékony(abb)an kommunikálni Istvánnal...abszolút teljesség igénye nélkül.

- Kerülje az érzelemkitöréseket.
- Ne térjen el a tárgytól.
Ezen túlmenően számos, de számos jellemvonás, amely őt, vagy épp engem jellemez. Klassz. Most kezdhetünk személyiséget építeni.

Csak előtte még ráveszem a nagyobbikat, hogy vegye fel a most vásárolt téli cipőt, azaz törje be. A kicsi lábára visszahúzom a zoknit, mert valamiért saját meztelen lábfeje fétistárgy lett. Aztán eltakarítom az ebéd romjait, kiszedem a mosógépből a ruhákat, eközben lesz bőven időm arra, hogy végiggondoljam, csodálkozom-e azon, hogy Benedek olyan, amilyen. Imádom persze. Úgy, ahogy.

Barátnő mondta azt minap, hogy te élvezed... a hétköznapi gályán felül tudsz emelkedni, vagyis nem, annak a kellős közepében sem hülyülsz meg. Pedig közel vagyok, sokszor. Mégis jönnek a fejfélrebiccentős mosolyok, meg a biztonsági őrök, akik át-átsegítenek olyankor. Vagy a legmegfelelőbb pillanatban valami a legmegfelelőbb személytől. Nekik mind hála. Örök.