P-kocsi a kamrában, a lánybaba meg áll

Valami olyasmiről is írtam nem oly rég, hogy majd gyakrabban... persze, mint mindent. István természetesen landolt akkor, épp két hete. A reptéren fejfélrebiccentős-mosolygós látványt nyújtottunk, bár ezt én általában hétköznapiasabbul élem meg. Nekem izgalmas, kihívás, de klassz. Valami olyasmi, ami mások arcára mosolyt, az enyémre egy S-t csal, de akkor sem cserélném a mosolyért. Főleg, hogy ez a görbület olykor elég ahhoz, hogy egy biztonsági őr tessék várni, majd én visszateszem felkiáltással rögtön ott van, és már nem azért, hogy utánam kullogjon azt lesve, vajon lopni szándékszom-e. A lényeg, hogy amit a reptéren leműveltünk, sűrítve mindaz volt, amit két hét alatt megéltünk Apa, Férj, Társ, Barát és minden nélkül... A duplaS most az, hogy Férj elment L-be csapatépíteni. Ez csak két nap, bár akkor sem értettem soha az életben, hogy ami nem működik ott, az nem fog működni az erdőben sem. (Tudomtudom, tanultam, ismerem a gyakorlati jelentőségét.) Röviden várjuk haza családot építeni. Elsőszülöttünk ugyanis megmakacsolta magát, és nem evett ebéd óta, mondván, apára vár... mondhatom én egy kétésfélévesnek, mi az a csapatépítés, annyit értett belőle, hogy busz-kocsi-apa-el, rögvest emelte is a tekintetét az égre. Énfiam. Mifiunk. Nem dőlünk el tőle; nagy valószínűséggel nem fog a Harvardon diplomázni 15 évesen, nem kap mégcsak békenobeldíjat sem, és remélem, nem lesz belőle sem miniszterelnök, sem pápa, sem semmilyen híresember, pláne nem celeb:-) Kétésfélévesen semmi egyéb dolga, mint kétésfélévesnek lenni a maga módján...

Távirati stílusban közöl dolgokat, de keresi ám mindenütt az ismerős szavakat. Minden helyzetben megtalálja azt, amit már ki tud mondani. Valamiért mindenről eszébe jut Klánéni és a vavaf, meg a cicák és a hold. Ez tud nagyon szórakoztató lenni, és döbbenetes élmény is, pláne, ha kocsiban ülünk a dugóban. Igen, mert az egyik kedvenc szava a kocsi, és ennek minden változata. Odáig fejlesztette Dibde, hogy a vizet leszámítva minden innivaló, aminek egy kicsi színe is van, emellett non-fizzy, az kocsis. (Egyik jegestea-palack oldalán díszeleg egy autó, meg lehet nyerni, tudjátok, szokásos. Az volt az első kocsis.) A kedvenc kocsim akkor is a P-kocsi, ami nem más, mint egy hintaló. Dehogyló! Hintarénszarvas, a svédfajta. Hogy mi az a "P", istentudja. P-kocsi mindig jelen van a nappali-életünkben: feldíszítve, kulcsok ráaggatva, különb, mondom, mint egy karácsonyfa. Ám amikor P-kocsi már Jankaszávát is meg akarta látogatni a járókában, akkor véglegesen száműztem a kamrába. (Naponta 12x legalább akartam korábban is, ugyanis mindig ott van, ahol bele lehet rúgni.) Gyermek nem fakadt sírva, egy egész napot a P-kocsin ülve töltött a kamrában, csak pisilni távozott. Ennyit a P-kocsiról... meg kell szoknom a gondolatát, mert ismét fagyok vannak odakint.

Egyébként addig nézegette a bátyját a Pkocsival, hogy Jankaszáva fel is állt. Kísérletezés volt, de szó sincs napokról. Emlékszem, alig egy hete azon röhögtünk, hogy olyan, mintha a kicsilány integetne. Le kellett esnie, hogy nem olyan, mert épp azt teszi. Úgy egyébként utánozza a bátyját. Berregnek együtt, integetnek, nevetnek - és a legjobb, amikor önfeledten kacagnak. Amikor az embernek a könnye is kicsordul. Na nekem az hiányzik...

Nekem már ez nem megy, de próbálom. Most úgy egyébként mélyérzelmi téren egészen más csaták dúlnak, a felszínen is több az :-S, hja. Nem olyan dolgok ezek, amelyeket szívemet ki-és feltárva le kellene írnom, hogy megkönnyebbüljek. Miért? Teszek én akkor bármit is, ha az éterbe küldöm a szavaimat? Vannak dolgok, amelyeket nem szabad úgy tisztáznom (magamban!), nem szabad elintéznem annyival, hogy kibeszélem magamból. Á-áááá. Sok olyan történés zajlik mindenki életében, amely olyan mélyen játszódik, avagy olyan mély sebeket tépne fel, hogy inkább hallgatunk. Pedig egy embernek el kellene mondani. Annak, akire tartozik. Mert olykor késő, nagyon.

Megbánás? Nem. Sértettség? Nem. Sebek? Most mégcsak nem is erről beszélek. Arról, hogy pl szeretni is csak azt lehet, akit utálni, és gyűlölni sem lehet azt, akit nem akarunk szeretni. De miből táplálkoznak ősi ellenérzések? Aki gyűlöl, az miért gyűlöl olyan keményen és olyan visszavonhatatlanul. Mondom, nem szabad. Méreg. A saját szívünknek.

Lezárom, mert éjszaka van. De még kell ide egy P-kocsi... a végére:-)))