Odafagyunk a betonhoz...

..., szoktam ezt mondani Benedeknek. A rendszerint (=napi szinten) feltett kimegyünk sétálni? kérdésre következetesen NEEEEEEEM! a válasz. Egyébként azt is kérdezhetném, hogy megkeressük-e Scooby Doo-t az állatkertben. Eniként elintézem egy vállrándítással, megnyugszom, mert úgysincs kedvem kimenni a szötty-be. Másrészt előjön belőlem a stresszmami, hogy márpedig naponta kéne levegőztetni a gyerekeket... Egyébként ez magyar dolog, higgyétek el. Csak ránk jellemző, hogy azt hisszük, ez kell a gyereknek.

Szóval mi is négy-fal-között. Semmi problémám ezzel, nem bolondulok meg, mégcsak elvágyódás sem jelentkezik. Lélekemelő napi 5x Scooby Doo-t nézni, párhuzamosan Verdák-at, közben hallgassunk már egy kis válogatott gyerekdalt. Egészen más a napi menetrend. Olykor itt lebegünk a káosz közepén és csak nézzük egymást. Integetünk, nevetünk, vasalunk, mosunk... persze, hogy nem boldogságosság, de jó így. Nyilván hozzátartozik, a kisfiam, pakold már el a kocsikat lécciiiiiiiii, mert felborulok bennük...ááááá (paff!)... nem, Janku nem eszik ropit, és nem szeretne játszani a matchboxaiddal..., az az anya testápolója, nem Száva (=Faszó - ez komoly!) hajára való...végre süt a nap, nem érdekel, mit akarsz, én megyek ki... vedd fel a nadrágodat, kérlek... először a nadrágot... aztán a cipőt... (hidd már el, hogy egy szál harisnyában nem mászkálnak az utcán kisfiúk...)

Tehát gyenge egy órás erőlködés után, amikor végre felöltöztetve egy kisfiú (már a liftnél jár persze, amikor a hugát próbálom összerakni), természetes, hogy Savi mindig ilyenkor nyakig - ok, pelenkacsere (nálunk ez együttjár alvázmosással is minden alkalommal) -, lilára üvölti a fejét közben... saját toalettemre szánok mindösszesen 2 percet, ennyi idő alatt magamra rángatom a leböfizett kabátot, nadrágot, hallgatom Benci csatakiáltásait, a kicsilány magascéjét, és még örülök, ha a papucsot cipőre cserélem (mi az a fésű?! van parfümöm???)...

Nem baj az egész, mert akkor is az a lényeg, hogy olykor ki tudunk menni, mint ma is. És az a lényeg, hogy Benedek odahajol Jankához két puszira, vigyem csak én a nőt, ő, a pasas meg húzza a szemeteszsákot maga után. Gyűjtünk kavicsot, szedünk falevelet, kutyakakikat vesszük leltárba... de aztán haza, mert mindkettőnek túl kellene már lennie (cirka félórája) az ebéden. Itthon a vetkőzés ua. Benedek önálló:-))) Íme...


Szoktunk nevetgélni ezen. Ez (is) az anyaság. Része-egésze. Öröm-üröm, de boldogságok sorozata. Az is, amikor önfeledtnek látjuk őket. Míg írom, kisebbik alszik, nagyobbik türelmesen vár (akkor megy ágyba, amikor Jankaszáva csukott szemmel, mozdulatlan cuppog) és építi fellegvárait, hálózsákban csoszog. Ők ketten, hétköznap...