Hét évvel ezelőtt Connecticutban töltöttem a nyarat. Kemény munkával és tanulással. Nélkülözésre és boldogságra ítélve. Az első hetekben tanultuk egymást, és mindazt, amit tovább kellett adnunk majd a gyerekeinknek (eveztünk, kenuval borultunk, vízből mentettünk, ugrottunk, sziklát másztunk, szabad ég alatt aludtunk, fára másztunk, tábort építettünk - és imádkoztunk). Nemcsak móka és kacagás, de honvággyal kevert szomorúság, fizikai fájdalom... egymásra utalva és egymásba kapaszkodva (britek, ausztrálok, dél-afrikaiak, zambiaiak, lengyelek, fehér-oroszok...) Sokat hoztunk sok helyről, és ezt összehangolni gyakorlatilag lehetetlen volt. Első hét végére már telefonálni is képtelen voltam, minden sms-em arról szólt, hogy haza akarok menni... Nem akartam az erdő közepén élni egy sátorban, nem akartam vízért gyalogolni, nem akartam büdös lenni.
Ekkor mindenki nevet húzott. Valakinek a nevét, valakit a százból, akinek semmit nem kellett adnunk, azaz mindent, amit magunkból tudtunk. Anélkül, hogy egyértelművé tettük volna bárki számára, anélkül, hogy elárultuk volna akárkinek. Komolyan vettük. Nem voltak sugdolózások az ebédlőben, a bokrok között. Mindenki őrangyallá vált egy hétre, guardian angel. Valaki őrangyalává. Nem kellett ezt feltűnően csinálni, nem móka-kacagás volt a lényeg. Szóval elmaradt az, hogy akárki átúszik a tó túloldalára a másik helyett, nem vettük ki a munkát egymás kezéből, de kaptuk és adtuk a mosolyokat, két jó szót, segítséget.
Talán két napig tartott a találgatás, vajon ki kinek és miért és hogyan... addig mindenki csak mosolygott cinkosan, ha valaki megkérdezte, segítsen-e szennyest cipelni, öntsön-e még egy pohár vizet. Egy bizonyos idő után azt vette észre mindenki maga körül, hogy el van árasztva szeretettel, segítséggel, őszinte kérdésekkel, önzetlenséggel. Már értelmét vesztette a kíváncsiskodás. Értelmét vesztette a név a cetlin. Mindenki kapott, így adni is képesek voltunk. Magunkból, a másikért, bárkiért, mindenkiért... őszintén.
Tanultam akkor. Őrangyalok vannak, mindenhol. Mindenkit körülvesznek. Barátok vagy család, szomszéd vagy fodrász - bárki lehet. Vigyáznak és figyelnek ránk, szeretnek feltételek nélkül. Nem azért, mert annyira belülről fakad, nem azért, mert ők olyanok, vagy mert képesek rá. Csakis azért, mert elhatározzák, segíteni fognak, mert akarnak.
Ezért nem ér belerúgni senkibe, lehet, hogy épp azt bántod, aki a nevedet húzta...
Lehet, túl sok mostanában a Karácsony:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése