Őszintébb mosolyok, önfeledtebb kacajok, csillogóbb szemek, egészségesebb tekintetek, szívből jövő és időben érkező ölelések - Benedek és Jankaszáva két napja. Két napra az ország legeldugottabb szállodájába vonultunk családilag. Együtt, hogy mindannyian egyszerre legyünk részesei mindannak, ami számunkra szép, nyugodt, kellemes, rusztikus... nem-hétköznapi, ám mindennaposan vágyott, és aminek -lássuk be- semmi köze a luxushoz. Emlékeket gyártottunk. A pusztán, a legelőkön, a hangyaboly felett, tavasziszélben és napsütésben. A gyerekekért tettük, de nyilvánvalóan rólunk is szólt. Mindkettőnknek ki kellett lépnie a menetből, ami amellett, hogy szükségszerű kikapcsolás, nem biztos, hogy meg is nyugtat - kellett a leoldáshoz 24 óra, és lássuk be: voltak csatározások. Még sokat kell tanulnunk. Tanulni kell nem-gondolni az itthon hagyott leukocytákra, tanulnunk kell elengedni aggodalmainkat, vagy legalábbis magunk mellé tolni. Ami valamikor ment természetesen. Ez akkor lenne kivételes, ha nemcsak az életünk része lenne két napra, de az életünk maga lenne. Életmód. Egyelőre eltettük. Azt hiszem, mindannyian kaptunk valamit ettől, de az igazi és legfontosabb mégiscsak az volt, hogy együtt lehettünk. Együtt élhettünk meg mindent. Nem felejtem el Benedek arcát, amikor lóra ültem. Vágyakozással teli őszinte rácsodálkozás és aggodalom keveréke. Így csak ő tud nézni. Jankaszáva ártatlan és félelemnélküli érdeklődése; imádja a pacikat és a szürkemarhákat, kétségkívül.
Itthonra maradtak a képek, és a gyerekeink arca. Ott vannak az élmények a vonásaikban, na meg a napsütötte pofijukon! Arról nem is beszélve, hogy Dibde másról sem beszél, mint Sebiről, A Lóról, akinek megköszönhetem, hogy valamire rátaláltam...
1 megjegyzés:
És az arca, a szeme amikor megkérdezed, hogy hogy hívják a lovat! Mint valami sajtelmes titkot sutogja, hogy "Sebes"... és néz...
Megjegyzés küldése