Alkonyat lóhátról...

...fenti képnek adtam ezt a címet még hetekkel ezelőtt. Hosszú hetek óta nem is voltam lovazni. Igaz, a pacik elköltöztek azóta.

Nos, nem lehet távirati stílusban közölni egyes dolgokat, más esetekben viszont egyszerűen így a legkönnyebb nem-kifelé-élni, avagy a megfelelő érzéseket közvetíteni. A Férjem édesanyja meghalt. A gyermekeim egyik nagymamája. Azon a napon házasodtunk össze 5 évvel ezelőtt. Nincs kommentem, mert hiszen egyébiránt már 5 évvel ezelőtt sem jómagam szerettem volna felhajtást és körítést, úgyhogy nem volt ebben semmi. De ez tragikomikus. Tragédia, ugyanakkor hosszú és durva lefolyású betegségről beszélünk, ez másként nem lehetett. Sajnálom, hogy a gyermekeimet nem látja iskolásként, nem jön el többet hozzájuk, nem lesz ott, amikor ballagnak a középiskolából, és nem lesz jelen az esküvőjükün sem. Nem kapnak tőle több születésnapi és karácsonyi ajándékot, és nem fognak neki integetni többet. Beszélni fogunk róla. Mert egy nagymamát elvesztettek, de mindig fognak tudni róla, ha kérdeznek.

Nekünk jelenleg az a dolgunk, hogy a saját kis négyesünk dolgai menjenek tovább. Nekem feladatom továbbra is megfelelő hátországot biztosítani a Férjemnek, biztonságos otthont teremteni a gyermekeinknek, és úgy egyébként: élni az életünket. Ezirányba haladunk.

Még nem költözünk. Túl bonyolult ez ahhoz, hogy ezen a felületen beszéljek róla hosszasan. Elég az, hogy hitel itt, hitel ott, és hitel amott. Fedezetcsere. Átjegyzések. Fizetési és papírozási ütemezések. Ház befejezése. Munka van bőven, és nem feltétlenül kedvezőek az egyes dátumok. De majd haladunk, és mindenesetre várunk nagyon.

A temetés napján anyum vigyázott a gyermekekre, míg én Papival utolsó útjára engedtem anyósomat. Nem voltam távol sokat a kicsiktől, összesen talán öt órát 100km-re, de ennyi idő elég volt Jankunak, aki délutáni alvásából 39 fokkal ébredt. Anyum haja égnek állt persze, próbált... de a LÉNYEG ilyenkor mindig a kiscsaj. Meg a pontosság, gyorsaság és nem a jósolgatás, valamint a figyelgetés. Nem volt mese, még este be a miskolci kórházba. Baromi mázli volt, hogy bátyám is ügyelt, nagy segítség volt (mindössze 3 óra), anélkül el sem képzelem. Pisizacsit egyébiránt mostantól feltétlenül MINDENHOVA, mert alig találtunk a városban. Minta kevés lett, csak egy gyorstesztre volt elég. Szóval gyorslabor után nagy lélegzet: nem vese:-) Másnap azért hazasiettem a gyerekekkel, mert a láznak még nem volt vége. Volt következő nap részletes labor a gyerekklinikán Adrival, dejóóóó, hogy ott voltál!

Tehát két nap láz, két nap kórház után az az igazság, hogy életében először bagatell-beteg volt az én kislányom is! Végre:-) És hát továbbra is a legfontosabbak ŐK. Mindenáron.