(Mellékzönge, hogy a múltkorit Janka sem úszta meg bronchitis nélkül... mire ő kijött belőle, Bene 4 nap ovi után ismételten beteget jelentett. Ab-t már nem kaphatott, úgyhogy 2 hétig konzervatív módszerek segítségével gyógyítottuk, doktornénivel. Most jól vannak. MINDKETTEN. Én is. Hurráááááá!)
Tudom, elcsépelt, de a tavasz mindig egy új kezdet. 3 évvel ezelőtt, sőt 5 évvel ezelőtt is ilyenkor merészkedtünk ki hosszabb kirándulásokra a szabadba, picikkel, soha nem felejtem. 2010-ben tavaszhoz járt jópár veseprobléma, de akkor is rügyeztek a fák. Tavaly ilyenkor pedig már itt laktunk, és remek társaságban lehettünk nap mint nap. Minden nap. Előkerültek a bicajok; Bene immár egy számmal nagyobb kétkeréken gurul. Jankalányka eszméletlen, miket művel a futóbiciklin, mégsem akart megtanulni pedálozni. 5 nappal ezelőtt azonban, vasárnap rendületlenül ült a Benétől örökölt 'pandamacis bikicin', próbált tekerni. Én bentről figyelgettem, egyedül küzdött, fiúk elöl kertészkedtek... Aztán csak kimentem az utcára csajossal. Vigyázva, nem az úton, nehogy óvatlanul egy autó alá guruljon. Szóval csak a ház előtti járdán...
...megtanult pedálozni. Nagy öröm volt, nagy büszkeség minden oldalon. Nem telt el negyedóra, kiscsibe egyszercsak A SZEMEM LÁTTÁRA, TŐLEM 5 LÉPÉSRE belepedálozott a mély árokba, ami igazán nem is volt vészes. Viszont állát beverte, az szétnyílt. Horror, vér mindenhol. A fiúk (Csabi a szomszédban, István a saját kertünkben) igazán fel sem kapták a fejüket a sírásra, míg én nem kiáltottam, hogy baj van... Bene ugyanolyan megkövülten állt továbbra is, mint ahogy én végignéztem, szinte lassított tempóban mindazt, ami történt. Hihetetlen, mennyire le tud tompulni ezekben az esetekben az ember. De azért cselekedni is kell, például kitalálni, hogy aznap épp melyik kórház fogad traumás eseteket. Benedekről elfogultság nélkül csak a legjobbakat. Míg én összedobáltam pár motyót, ő ügyesen, pikkpakk helyére pakolta a kerti dolgokat, a bicajokat, mindent a fészerbe, majd be is zárta. Niki, a világ legszuperebb szomszédja pedig összerakott a gyerekeknek egy kis elemózsiát - húdejóljött:-) Így indultunk a tőlünk talán legtávolabb eső Madarász kórházba.
Simán ment, és elképesztő profizmussal találkoztam, ez nagyon kevés helyen van így. Egyrészt, gyorsak voltak. Másrészt nem érezte az ember azt, hogy kihajítják, csak hogy minél hamarabb sorra kerülhessen a következő. Úgy egyébként is nagyon nagy szeretettel bántak a gyerekekkel, tisztelettel a szülővel. Mindenki ugyanolyan fontos volt. Azóta túlvagyunk már egy kötéscserén is. A lényeg, hogy Jankus nagyon klasszul viseli a dolgokat, kifejezetten büszke a harci sérülésére. És én is rá, bátor maszat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése