Valahol ott hagytam abba, hogy benne voltunk nyakig, ráadásul a szerencsétlen véletleneknek köszönhetően még el is estünk egy nagyobb összegtől. Mára ez nem érdekel, hisz az idő múltával az is bizonyos, azóta semmi nem lenne belőle:-) Mindenesetre annyira elköltöttük volna a gyerekekre, hogy következő héten el is mentem venni nekik 1-1 rollert. És azóta is megyünk...
Persze eközben túlvagyunk egy kéthetes tömény kánikula-időszakon, ami kiszívott belőlünk mindent, amit tartalékoltunk. Apa is köddé vált pár napra, nem vicc: ködapunak hívom olykor. Mert bár igyekszik, nagyon szeretjük, minden alkalommal várjuk haza szeretetben, azért valljuk be: nem nőnek való az egyedüllét, azaz a szingli anyaság. Bocs, úgy értem, nekem nem. Szerintem ez számomra a legmegterhelőbb hétköznapi küzdelem.
Nyilvánvaló, hogy ehhez tartozik a felelősség és készenlét egyedül hurcolása. Mármint, ami a gyerekekkel jár. Jankaszáva helyzetéről nem keveset beszéltem, bevallom, utólag el is gondolkoztam azon, blogírói munkásságom során először ne töröljek-e ki bejegyzést. De mint minden más alkalommal, ekkor is a bennünket mélyen érintő, bántó, gyötrő kérdésekkel kellett szembenéznem. Ezért hagytam. Olvashatja bárki évek múltán is... Egyébként, újabb magyarázat arra, miért nem jövök minden nap, hétköznap, miért nem vagyok jelen a gyermekeimmel folyamatosan. Szóval a kicsilány helyzete stabilnak mondható egy ideig. Jöttünk-mentünk hetekig, nyomás alatt voltunk és fáradtunk, zavartnak és dühösnek éreztem magamat. Végül víztisztává vált, hogy váltunk. Szeptemberben új helyre megyünk. Elgondolásom -és reményeim- szerint Jankus egyik korábbi orvosa sem olvassa a blogot (miért tenné?), de azért utoljára elmondom, mennyire fáj(t). Mert nem toporzékoltam, nem volt kétfelvonásos színjáték soha, semmilyen helyzetben. Mindig tettem a dolgomat. Hallgattam, elfogadtam, beletörődtem, csak törtem... Közös munka volt, közös fejtörések és (hiszem) közös döntések. Egyetértettünk. Aztán, az istentudjamiért, de sem hallani, sem tudni nem akarom, hogy kvóta, létszám, szóval hogy milyen korlátok vezettek addig az elutasító, közömbös és nyugtalanító helyzetig, amiből egy kiutat láttam, láttunk többen. Tisztelet. Mindörökre. Az eddigiekért. De így ne tovább!
A gyerekekre minden rossz nap ellenére rettentő büszke vagyok. Tűrték a meleget, bírták a rángatást: tényleg ide-oda menés volt, sokszor nagyon akaratuk ellenére. Benedek továbbra is az egyik legönzetlenebb, legsegítőkészebb kisember, akivel valaha találkoztam. Pontrendszert vezettem be, anyai tehetetlenségem egyik tetőpontján. Együtt határoztuk meg, miért jár jó (piros) pont, miért jár rossz (fekete). Nem kell semmilyen csavarra gondolni, rendrakás kontra rendetlenség, jól viselkedés vs egymás bántása és egyebek... 3 piros ponttal semmissé tehetünk 1 feketét, ami persze igaz fordítva is. Na és a motiváció: 5 pirosért jár 'valami'. Fagyi, csoki, program együtt. Azért írtam le részletesen, mert most döbbenek csak rá, mennyire nem kap hangsúlyt a legtöbb gyereknél (és nyilván elsősorban magamról és a sajátjaimról beszélek) a 'jó' viselkedés. Nem az elvárásokról van itt szó. Hanem a gyerek szeméről, arcáról, ami akár csillanás is lehet - arról az érzésről beszélek, ami akkor egyértelmű, ha 'megérdemeltem valamit'. Azt mondom, hogy a gyerek boldog és büszke magára. És mennyire jobban szúrja a szemem (agyam és lelkem) a nem elfogadott viselkedés. Utóbbit veszem (csak) észre. Jaj. Én is épülök, és nem könnyű.
Egyik nap sem. Janka egyre inkább nyílik, az öntudatára. Bántásnak vesz mindent, és meg is torolja. Nem ritkán kellemetlen a helyzet, sokszor már vérfagyasztó a hangulat. Én meg a tehetetlen anyu. Számomra a legfurcsább az, hogy amint lehiggad (olykor csak percek, máskor napok kérdése), nem talál a történtekre semmilyen magyarázatot. Ő maga sem szereti a hangulatváltozásait, nehezen érti meg magát. Pedig építgeti, de sokszor leomlik. Tudom, ilyenkor törékenyek, tudok sok mindent, mégis nehéz kezelni, tudatosan és következetesen kísérni.
A napokban egyébként is hihetetlen elfoglalt vagyok, szó szerint. Mással kell foglalkoznom. Ki kell találnom sok mindent. Tanulnom kell és gyakorolnom. Mert végképp eldöntöttem, mivel akarok foglalkozni. Jött, mint a villám, pedig évek óta egyértelmű:-)))
Eddigi 'nyaralásunk' pár nap mamapapánál. Kevés. Én és a gyerekek voltunk ráadásul, pedig nagyon kéne az együtt-családosan eltöltött feledhetetlen, szabadidő. A hó végén lesz egy kétnapos kiruccanásunk Szlovákiába, de az meg nem olyan, mert István kollégái is lesznek. Ez az az bizonyos grrr-helyzet. Ja, persze csak akkor, ha megérkezik a gyerekek személyije... és még ezek után a terveim mellé, amit most már készre kell csinálni, szóval ennek tetejébe ragaszkodom az együtt eltöltendő 3-4 naphoz. Mert abból építkezünk - egész évben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése