ahogy van

Vannak. Mindenfélék. A gyerekek leplezetlen jókedve és rosszkedve. Megszámlálhatatlan mosoly és ölelés tőlük. 'Te vagy a legjobb anyuka a világon...' Majd: 'világgá megyek...anyaaa, sose akarlak elhagyni'. Én sem.

Néha alig vonszolom magamat, annyira ki vagyok merülve. Amikor csak öt perc nyugalomra vágysz egyedül, kanapén, és még az is mindegy, hogy zene van, vagy nincs. Azaz mindegy, ki énekel, mindegy, mit. Csak szóljon... hozzád... valaki. Megmozdulni nem tudsz, és nem is akarsz, mert akkor az, ami öt percig tart csak, de ami jólesően lemerevít és megszünteti minden fájdalmadat - eltűnne. Viszont, ezek az öt percek segítenek, hogy felkelj, két lábra állj, és menj. Akkor kell ezekbe az öt percekbe kapaszkodnod, amikor jönnek, és még korántsem akkor, amikor van öt perced. Tudod...
Úszás is van még. Nagy úszások. Tegnap sikerült a táv felét egyedüllétben úsznom. Sehol senki. Igazából még meg is rémültem egy pillanatra. Mert már szokatlan ennyire magamra utaltan, ennyire egyedül lenni. Olyan helyzetben, ami bár biztonságosnak tűnik, mégsem az. Korábban minden alkalommal hallottam a csapkodásokat, ugrásokat, úszómester sípját, nevetéseket és visításokat. Most egy dolgot. A saját csapkodásomat. Azt, hogy minden egyes méterrel előrébb vagyok. Lényegtelen, hova, de haladok.

Gyerekek tehát gyerekek. Szóval én napok óta kanapén alszom, amit egyébként szeretek. Közel hozzájuk. Benedek köhög, fullad. (Pulmonológus most már in progress.) Janka is köhögésben volt, majd lázban napokig. Én körültekintően és jóindulatúan hittem, hogy csak a napokkal azelőtti oltás okozta. Hétfőn este kiderült, sajnos nem. Megint fehérvérsejt-hegyek a jankapisiben, bár -és most már tényleg padlón fetrengős és kínlódós emotikon- ennek sokadjára sem előzménye, sem tünete. Sem egyéb jel, ami a jelenlétre utalna. Most a láz. Kizökkentett kicsit, vagy vissza-, tudomisén.

Egyébként múlt hét szombat indulhatna az 'életem legbizarabb bulija' címért. Olyan buli, ahova nem akarsz menni, nem is készülsz, tán szándékosan nem. Hivatkozol a rossz körülményekre egész nap, kifogás a gyerekláz és gyerekköhögés. Ami úgyis van. Andival mégis elmentünk, mégcsak nem is ő szervezte meg. Félóra alatt készültünk el, telefonban még zuhany alatt is :-) Aztán összenéztünk, röhögtünk egymáson és magunkon. A welcome drinken. A fehér pulcsikon. A ráragasztott mosolyokon. Akár fetrengtünk, akár kitáncoltunk, akár sorban álltunk az üvegek között, akár csak a gyertyák mellett ültünk ásítozva, minden nagyon önfeledt volt. Azt hiszem, 8 éve nem voltam ilyen buliban. Amikor még Zámbó Jimmy is komolyan-vicces. Rég volt ilyen.

Mondom. Megvagyunk. És most minden úgy jó, ahogy van. A holnapi ismételten nefrológiai látogatással együtt, és azzal, hogy Benét-vinni-kell-tovább (asztmatikus?!)... mindennel együtt. Mert ezen túlleszünk. A többit pedig megtartjuk :-) Emléket gyártunk. Nap mint nap.