Holdamról

A holdat azért szeretem, mert egy van belőle. Mert fényt ad és biztonságot jelent. Nem vakít el, de utat mutat, és mert kivételesen játékos és szenvedélyes tud lenni. Romantikus lehet egy üzenet, romantikus lehet egy gesztus... de a hold... ő szimplán fenséges. Egy van belőle. Mindenkinek. Életem során, ha valaki már-már fájdalmasan hiányzott, felnéztem a sötét égre. Tudtam, hogy ő is felnézhet, ő is láthatja ugyanazt. Nem egyet érzünk, de érzünk, és talán a szívünk is együtt dobban. Megnyugvás. A Hold mellettem van éjszakánként, amikor felriaszt a döntéskényszer álmomból... Velem van, amikor csak azért nem teszem el magam másnapra, mert annyira értékes minden gondolat és perc, amit magamban tölthetek el. A Hold előtt nem kell rejtőzködnöm, legszívesebben alatta táncolnék minden éjjel. Ő lát. És megmutathat. Magamnak. Másnak.

Április végén ezt a képet láttam az égen, ki sem kellett mennem, mert az ajtón át kéredzkedett be. A kezemet fogta, biztosított afelől, nem vagyok magányos. Egyedül lenni jó érzés. Olyankor tudod a legbiztosabban, mire van szükséged, mi az, ami nélkül üres vagy. Köszönöm, Holdam...

Három hete tanuljuk magunkat. Nem teszünk semmi mást, mint eddig is; élünk hármasban. A gyermekeim és én. A választás, amiről írtam, az út, amire léptünk közösen, nem más, mint a választott egyedüllét. Reményvesztett és kiüresedett elmagányosodás helyett.

Nem baj, ha nem írok arról, hogy ilyen döntést (közösen, a másik féllel) meghozni bitang nehéz? Akkor is, ha egészen biztos vagy benne... Nem baj, ha nem írok egy szót sem arról, milyen érzés volt elmondani a gyermekeknek, hogy a család, amiben eddig éltek, a kép, amit eddig maguk előtt láttak, a kép, ami a fejükben a négyesről él - nincs többé?! Főleg nem beszélek a rengeteg fájdalomról, ami széttép.

Nem kell pótolnom senkit és semmit. Ezek a kölyökgólyák okosabbak, mint azt hinné az ember. Szeretnek. Tudják, hogy szeretve vannak, tudják, hogy segítő kezeket mindig találhatnak. Tudják, hogy mögöttük lépkedek. Nem könnyű az élet. Nem könnyűek a hétköznapok. Nem egyszerűek a kérdéseik. Nem egyszerű megnyugtatni őket. Szóval szeretnek. Nem számít, kitől mit kapnak, mert egy pillanat elég nekik ahhoz, hogy valakiben megbízzanak. Vannak, akik egy életen keresztül hiába próbálkoznak. Más, egyszerűen, a puszta jelenlétével lenyűgözi őket. Van, aki hiányzik nekik. Szóval szeretnek. Kérdezgetnek engem. Az egyedüllétről. A magányról. A szerelemről. Az időről. A semmiről. A mindenről.

Sok a felfordulás. Sok a veszteség. Eközben egészebbnek és teljesebbnek érzem a körülöttünk levő világot, mint valaha. Most többet látok, mint az elmúlt években bármikor. Sok a hangos szó, több az ölelés és féltés. Szeretve vagyok. Általuk is. Ami fontos, de tudom, hogy nem vehetem körül magam ennyivel. Nem elég, ha ezek az érzések ölelnek engem. Mondják, akarják, hogy szeretve legyek. Egy 4 és egy 6 éves vágyai. 'Anya,  szeretlek boldognak látni...' És tudják is, mi tesz boldoggá. Úgyhogy várják. Mindig várják. Én pedig imádkozom. Értük. Értem. Értünk.

Ma anyák napja. Nem akarok jelentőséget tulajdonítani ennek. Igaz, volt abban valami igazán szellemes és édes, amikor fél szememet rajtuk tartva kukucskáltam reggel a takaró alól. Ők azt gondolták, alszom még. Hagytak, pedig sosem szoktak. Eközben rajzoltak, nekem. Anyát, magukat. Együtt, boldogan.

Mert azok vagyunk. Mi, hárman. Egészek vagyunk, tanuljuk a közös életünket. Ami tele van még buktatókkal. De szeretjük a göröngyöket az úton. Így tanulunk bicajozni is. Két keréken. Mindhárman :-) Mert nincs elképzelhetetlen.

Szeretünk.