Van úgy...

... hogy magadra találsz. A legfontosabb, hogy ezek a pillanatok rád találjanak, ne te keresd őket. Az nem olyan. Sétálsz az utcán, egyik lábadat a másik elé pakolod, igazából: alig vonszolod magad. Az eget kémleled. Aztán... egyszercsak, megérint. Megállsz olyankor, a másodperc törtrészéig hagyod magad? Hagyod, hogy átjárja egész tested? Hagyod, hogy megérintse a lelked? Benne maradsz? Megragadod, és elteszed? Utána pedig vigyázz rá. Emlékezned kell ezekre a dolgokra, mert eszedbe juttathatja, hova tartasz, és miért indultál el. A legfontosabb érintésekért. 

Kiválthatja egy szín, egy illat, a szél suhogása. Hallasz egy dalt. Egy hangot. Ami körülvesz. Bennem ilyenkor emlékek sokasága tör fel, egymás után, képekben. Na nem, nem villanások ezek, nem is mozi. Képek. A múltamból. Olyan képek, amiknek akkor semmi jelentősége nem volt. Részletek. Olyan részletek, amelyekre visszaemlékezve libabőrös leszel, annyira jó. Az eget kémleled. Elmosolyodsz. Magadhoz öleled, és tudod, hogy minden rendben lesz.

Őrzöm ezeket a képeket a fejemben, a lelkemben. Van úgy, hogy mosolyogva hívnak. Köszönnek. Beszélnek hozzám. Szavakat mondanak, nagyon fontos szavakat. Van úgy, hogy könnyek áztatják az arcomat. Elég hozzá látnom egy képet. Higgyétek el, elég hozzá egy napsugár. Fák között, lombokon átszűrődve, éppen akkor. A legjobbkor. Van úgy, hogy szaladnak felém. Megölelnek. Szeretve vagyok. 

Amikor két lábbal alig vagy képes a valóságban állni, kapaszkodnod kell a tudatba. Hogy szeretve vagy. Az életbe, hogy élhesd azt, és szeresd is, mindenestül. Mert nincs olyan, hogy szeretem a tortát, de ne legyen rajta meggy. Nincs olyan, hogy szeretek sétálni, de nem szeretem a köveket a cipőm alatt. Mert ott vannak. A nap minden sugara ismeri az esőcseppeket is. Ismered azt a szépséget, amit az okoz, amikor egyidőben hétágra süt a nap és szakad az eső? Vannak ennél csodálatosabb dolgok? Vagy mosolyogni olyankor, amikor a szíved majd' megszakad, és legszívesebben fülsiketítő zokogásban törnél ki? Tudod, milyen a fürdőszobában ugrálni, miközben a füledbe ordít a zene - neked pedig fel kéne robbannod a dühtől, az elkeseredettségtől és csalódottságtól... Tudom, ez már kívülről egészen olyan, mintha az ember megzakkant volna. Az is. Kell is. Így maradsz a két lábadon. 

És van, hogy nem sikerül. Amikor rá kellene fognod valakire, neked miért nem sikerült valami. Szörnyű emberi vonás ez. Szörnyű a másikra mutogatni, mert persze. Miért nem fogod fel, hogy a másik kell? Ő a jobb. Nézz a tükörbe! Megtettél mindent? Érezted, hogy szeretve vagy, hogy a kezedet fogják, hogy egyemberként állnak melletted? Mondok egy konkrét példát. Állásinterjú. Hét év után először. Egy olyan állásra jelentkezve, ami minden túlzás nélkül álom sokak szerint. Álom, mert megtalált. Mert neked találták ki. Mert remekül éreznéd magad benne. És remekül is érzed magad a találkozón. Klassz emberekkel ismerkedsz, közös pontok sokasága olyanokkal, akikkel először, és talán utoljára találkozol. Mint amikor az orvosi váróban, a vonaton, bárhol beszélgetsz valakivel, akivel soha többet, mégis fontos dolgok hangzanak el köztetek. De felmerülnek benned kétségek. Mélyen, de mégis. Aztán hazajössz, izgatott vagy, egészen feldobódva. És kapod a hírt, de milyen nagyszerű is, hogy valaki itt ül épp akkor veled a kanapén kérdőn, a tekintetével kísérve... Nem a tied az állás. De a fél világ igen. Mert te megtettél mindent. 

Megtesszük egymásért is, amit csak tudunk. Érzem, ha fontos vagyok, most még inkább. A gyerekek kivételesek. Az enyémek. A négyéves négyéves módjára követeli magának a figyelmet, ugyanakkor mellékes sokszor az én kérésem. Egy perc alatt a plafonig ugrok, de többnyire elszáll az egész. Elpárolog. Mert esténként, a sötétségbe burkolózva és ugyanazt a mennyezetet lesve, rájövök, nem számít. Együtt vagyunk. Ez számít. Nem számít, hányszor borulok ki én vagy bármi más. Összeszedjük magunkat. Benével nagyon klassz. Próbálkozik és verdes a szárnyaival, olykor ellenkezik, végül a maga módján rendezi a dolgokat. Elérzékenyül. Mindent ért. Engem is. Ami senkinek nem könnyű. Egészen különleges világ veszi őt körül, remek gyerekek. Kirándultam velük. Hihetetlen élmény volt. Látni ezeket a törpéket emberkölyökként felülemelkedni, és bozótban bolyongani, eközben hagyni szárnyalni a gondolatokat. Képzelődtünk, meséltünk, nagyot játszottunk. Bene befejezte az ovit. Nyögvenyelős és gyomorszorító élmény volt, de ott fent, a galériáról fotózva, szinte titokban lesni őket, nagy élmény volt. A gyerekek felnéztek rám, ők tudták, hogy ott vagyok. Mindig tudják, hogy férjenek hozzám, hol keressenek engem.

A két gyermekemmel pedig minden megismételhetetlen. A kora reggeli oviba biciklizések, az összes mondattal együtt. Mert tudjuk, ilyenkor minden tovább tart, én pedig sietnék. Várnak mindenhol. Olykor letesszük valahol félúton az autót, fogjuk a fényképezőgépet és némi junk kaját, metróra ülünk. Imádják. Megyünk az orrunk után. Átszállunk, sétálunk. Vannak helyek, amiket már meg is ismernek, ahova már emlékek kötik őket. Olykor megkérnek, maradjunk ott és abban a pillanatban. Üljünk le. Egy padra. Várjunk. Hátha :-) Ilyenkor nagyon érzem, hogy az enyémek. Mosolygok. Sóhajtok.

Utazunk. Mindig utazunk valahova. Vagy tervezzük az utat. Összepakoljuk magunkat. Mindenhova pakolunk. Pakolunk az uszodába. Pakoljuk a gyerekeket hétvégére. Ez szertartásos. Mindegyik. Sohasem csak a legszükségesebb holmikról beszélünk. Hanem arról, mi vagy te. Mi tart veled. Mit viszel. Mit akarsz magadból megmutatni. Mi az, ami nélkül nem mehetsz sehova. Az utazás pedig lényeges. Az, honnan indulsz, hova tartasz,  hogy töltöd az idődet. Mégis talán az a legfontosabb, miért indultál. A végén rájössz, hogy ez ad értelmet mindennek. Ne kapkodj. Használd ki, élvezd. És tudd, hogy mindent megtettél :-)