Magányosan. Vagy egyedül. Vagy kettesben. Vagy hármasban.
Arcomon nevetés nyomai. Vagy könnyek.
A múlt nyomai, vagy a várakozásé...
A kanapén. A Frei-ben. Vagy a Starbucksban - valahol.
A teraszon.
Éjfélkor. Vagy hajnali négykor, alig lélegezve.
A kávé az kávé. Nekem sok minden benne van még a cukron és a tejen túl, mindkettőből sok kell. Anélkül nem ér semmit. Legyen forró. Legyen hideg. Legyek leöntve. Öntsem én ki. Szeretem, ahol és ahogy vagyok. Nem bárkivel.
Amikor valaki azt mondja nekem, nem hiszi el, hogy a caramel macchiato-ba kell a cukor... de, még kettő. Nem kell érteni engem és a kávéimat.
Rengeteg fontos pillanatom része ez a keserű izé agyonédesítve. Évekig egyáltalán nem volt a mindennapjaim része. Féltettem az egyre növekvő pocakomat. Féltettem a gyerekek pocakját aztán. Volt, amikor azon nevetett valaki, hogy a forró csoki italport döntöm magamba víz nélkül. Nem volt más... Koffein. Akkoriban este tízkor ittuk a kávét, akkor jutottunk hozzá. Közösségépítő ereje volt. Nevetésereje. Kínok ereje. Barátságok. Tekintetek. Már akkor is.
Aztán jött egy időszak, amikor volt kávé. Reggel gyorsan. Mintha csak víz lenne, mintha csak a vitamint vennéd be vele. Cigivel. Egészen addig az egy évvel ezelőtti trombózisig. Akkor cigit letettem. De nem felejtem, más is emlékszik rá, mielőtt bevonszoltam magam a kórházba, még egy kávé. Cigivel. Az volt a legeslegutolsó szál cigim. És istenem, de hiányzik. Minthogy a kávé is annyira, de annyira kellett, hogy amint hivatalosan engedtek két lábra, az első utam egy automatához vezetett a szobatársammal. (Egyébként 'out of order' volt épp, és majdnem felborultam...)
Sokáig gondoltam és hittem azt, a kávé csak megszokás. Csak koffein, hogy kinyissam a szememet reggelenként. De volt olyan is, hogy megszámlálhatatlan volt a mennyiség, mert csak úgy lehettem ott valahol, ahol ott kellett lennem. Kávéval. Döntöttük magunkba, hogy összekössön bennünket. 1/3 kv, 2/3 tej. Cukorral. Tavasszal aztán, amikor már remegtem a változásért, rászoktam. Arra, hogy egyedül. Arra, hogy mással. Valaki fontossal. Akivel megoszthatok egy órát. Ötpercet. A kávé szertartás. Megtanultam a kávét szeretni és élvezni. Akarni. Akarni azt az ötpercet, és tudni értékelni. Ha egy nap csak annyit kaphatok. Akkor elfogadom, magamhoz ölelem, és szeretem nagyon.
Szóval sokszor kávézom. Barát mellett, hátradőlve. Baráttal szemben, az otthonában. Szavak nélkül mosolyogva. Autóban. Automatából vagy a mekiből. Ráérősen a kedvencemet. A távolban, ami olykor a világ legközelebbi helye.
A fontos pillanataimról beszélek. A fontos együttlétekről beszélek. A szavaimról beszélek. A megrökönyödésről beszélek. A meghittségről beszélek. A magányról beszélek. A végre-érzésről beszélek. A hugommal együtt töltött időről beszélek. Az évek óta tartó barátságokról beszélek. És azokról, amelyek csak most kezdődtek. Beszélek veszteségekről. Arról, hogy hol voltam és most hol vagyok. Arról, hol akarok lenni.
Amikor egyedül üldögélek a teraszon. Vagy Londonban a hugommal. Vagy egészen máshol, ami akkor abban a pillanatban a legfontosabb. Lehet irigykedni. Igen. A csodás érzések elirigyelhetőek. Csakhát, ilyenkor azért nem ritkán patakokban ömlik a könny az arcomon. Nem mindig látszik.
Olyan ez, mint amikor egymagam, a gyerekek nélkül töltöttem két hetet, mert ők a megállapodás értelmében apjukkal voltak. Két olyan hetet, amikor nekem nem volt lehetőségem találkozni velük. Nem ölelhettem őket. Nem nevethettem velük. Nem ordíthattam rájuk teli torokból. Nem másztam a plafonra tőlük... Nem bringáztam velük. Igazán azt sem tudtam, hol vannak, mit csinálnak. Köhögnek-e még. Megcsípte-e őket a szúnyog, vagy a darázs. Elestek-e. Sírnak-e. Van-e rajtuk kabát, amikor esik az eső... Én mindössze annyit tehettem, hogy holdkórosként minden éjjel benéztem hozzájuk, mert tudni akartam, nem rúgták-e le a takarót magukról. Máskor arra riadtam, hogy egyikük nyögdécsel, mert rosszat álmodik. Nem bújhattam oda, nem simogathattam meg őket.
Úgyhogy, vannak ilyen kávék és olyanok. A lényeg, hogy sok tej és sok cukor legyen benne. Mindben. Aztán, hogy eközben mit érzek, az az enyém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése