Néha hazatalálsz. Egy régi történet, vagy épp új történet... szerelmek... új esélyek...vagy csak a fontos pillanataid azok, amelyek aztán olykor hazavezetnek. Otthon. Sokféle értelmezése lehet. Otthon az, ahol nyugalomra lelsz. Ahol békét találsz. Otthon lehet egy fa árnyéka. Egy vers Adytól. Otthont jelenthet valaminek az eleje, esetleg a vége - máskor egy elágazás. Hazamész, mert vársz. Vágysz arra az ötpercnyi ölelésre, vágysz azokra a képekre és pillanatokra. Amelyekről tudod, hogy rád fognak találni. Ott és akkor.
A gyerekeknek mindig élményt jelent az, ha ellátogatunk a szüleimhez. Érdekes, milyen részletek tudnak megmaradni mindebből. Egy késő esti beszélgetés kényelmetlen széken kétrét görnyedve. Vagy szezámmagos ropi este tizenegykor. Közös autózás Apuval. Séta a belvárosban, és közben olyan omladozó házfalak felfedezése, amelyeket először látunk, bár ott állnak száz éve. Eddig mindezek mellett elmentünk. Aztán jegyiroda. Pénzváltás. Készülődés. Emlékek. Kutakodás a fiókokban. Régi dolgok érintése. Egy-egy könyv leemelése. És akkor tudod, hogy ott van minden, aminek lennie kell. Érzel mindent, amit érezni akarsz. Veled van.
Elmész a tóhoz. Megérint a víz. Megcsap a szaga. A hamisítatlan szag. Érzed, ahogy mozog, bármily zöld és barna és kék és iszapos. Vágysz. Figyeled és érzékeled a mélységeket. Élvezed a színeket. Ok, persze, ebben az évtizedben az igazság része az is, hogy wifit keresel. Mert valamit el akarsz mondani, ami nem várhat. Végül mégis elmondod. Később tudod csak elküldeni, de te tudod, hogy elmondtad. Kimondtad. Hangosan. Ott és akkor. A fénysugarak veled vannak. Lát a Nap, lát a Hold. Ahogy vagy. Szeret. Ahogy vagy. Meghall. Veled van mindenhol.
Olykor visszamész azokra a helyekre, ahol korábban már jártál. Vagy azért, mert otthagytál valamit. Magadból. Máskor csak azért, mert meg kell tenned. Magadért. Ritkán, de azt is gyakorolnunk kell, milyen soha vissza nem nézni. Van, amit magunk mögött kell hagyni, lezárni. Jön velünk minden korábbi lépésünk, mert a részünkké vált, de már nem aggaszt. Csak velünk van. Van olyan is, hogy várunk. Valamit nagyon várunk. Tudjuk, hogy jön, mert mi felkészültünk rá.
Aztán, az egyik legnagyszerűbb érzés, amikor útra kelünk. Közeledünk valamihez, magunk mögött hagyva mindazt, amit letettünk korábban. Ilyenkor szükségszerűen annyit viszünk magunkkal, amit feltétlenül muszáj. A gyerekek tanulgatják. Vinni a fontos részleteinket. Legyen ez most még egy maci vagy egy baba, jön. A kedvenc könyvünk és tollunk. Jön. Mi pedig felépítgetjük magunkat. Bennünk él minden rossz, ami volt, és dalra fakad legjobb énünk. Vonattal, Egerbe. 
Ajtók és ablakok, kapuk és házfalak, macskaköves utak. Nem a vár a legérdekesebb, hanem a mellette húzódó lépcsősor, ami... ki tudja, hány emberre emlékszik. Megálltunk, leültünk. Gondolatokat szültünk. Építettünk. Légvárakat. Álmokat.
A legjobb, amikor csavargunk. Nincsenek célok. Találkozás van. Ráérünk. Sétálunk. Önfeledtség van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése