'Oda? Két gyerekkel? Vonattal?'
(Igen, ő az, aki szereti elrakni a fél házat és még biztosítékként minden egyebet a csomagtartóba, majd hajnal helyett este indulni. Visszafordulni háromszor. Ne nézz kérdőn! Ne nézz belőlem se többet, se kevesebbet! Te ne is nézz rám!)
Az én utazásom régen elkezdődött. Ha elindulok, akkor megyek. Akkor mögöttem van, ami mögöttem van. Azt viszem. És figyelek mindenre, ami előttem áll. Valamiért meg kell tennem. Ennyi biztos.
Oda. Nem 'két gyerekkel'. Hanem mi, hárman. Vonattal.
Mennünk kellett. Magunkra utalva. Mert útra kell kelnünk olykor. Azért, hogy menjünk és találjunk. Megtaláljuk ismét magunkat. Megnézzük, ami megmutatja magát. Levegőt venni. Mosolyogni. Köszönni és megköszönni. Máshol lenni. Találkozni. Látni és érezni. Boldogságra találni. Messze a házadtól, messze a felhalmozott értéktelen értékeidtől, eltávolodva mindattól, amit biztonságosnak hiszel.
Mert tudod nagyon jól, bármily kétségek gyötörnek is, hogy a biztonság te magad vagy. Benned van. És a levegőben. Egy kézfogásban. Egy pillanatban. Ahol én én lehetek, ott a gyerekek is jól érzik magukat.
Tényleg...
... és mint a nagyszülős látogatások, úgy ez is igazán értékes dolgokat rejt. Nem néztünk meg mindent, amit 'kellett volna'. (Ilyenkor szinte mindig eszembe jut, ahogy 18 évesen a Piccadilly-n ültem többedmagammal órákat, és semmi egyebet nem tettünk, csak azt, amit mindenki más; ettünk, beszélgettünk és az embereket néztük. Többnapos buszozás állt előttünk, nem akartuk lezsibbasztani magunkat. Ez a legélénkebb élményem arról a kirándulásról és az akkori Londonról. Megérte? Megérte.)
Metróztunk. Elmentünk egy épületért. Egy képért. Azért, hogy lássuk. Átszálltunk. Vonatokat néztünk, majd fel, épületek emeleteit számoltuk. Nevettünk... Aztán jártuk az utcákat. Nem tudom, eltévedtünk-e, mert valahogy mindig tudtuk, hol járunk. Antikvárium kirakatát böngésztük. Láttam a 'Love Story' eredeti plakátját. Megvehettem volna, de jó helyen volt ott. Mosolyogtam, mert csak napokkal előtte volt a könyv a kezemben, hogy leírhassak belőle pár sort. Akkor fontos volt. A plakát alatt Monet albumot láttam. Kimondhatatlan, hogy mit éreztem.
Betértünk üzletekbe. Ha kérdeztek, válaszoltam, és komolyan felüdülés volt tényleg beszélgetni. Érdeklődő kérdésekre válaszolni. Nem álarcot viselni. Nem álszent emberekre mosolyogni. A gyerekek felvették a város lüktetését, jöttek velem és mellettem és vánszorogtak vagy szaladtak előttem. Madarakat kergettünk. Fát öleltünk, padot simogattunk. Szendvicset ettünk, és soha ilyen finom nem volt még! Csokit vettünk, kávét ittunk... szeretem azt a helyet. Nem először jártam ott, nem utoljára. Caramel Macchiato :-) Két város, egy kávé. Egyik nap a gyerekek leették a habomat. Szeretem. Mindenki szereti. Valamiért mégis odaadtam, és ezen is mosolyognom kellett. Másnap már kértek maguknak is. Megitták volna a kávét is, de maradtam a forró csokinál. Biztos jobban járt volna mindenki a kávéval. Mert forró csoki mégsem kell, nincs benne eper :-S Hozd, kérlek. Egyet elejtünk a metróhoz vezető úton. Placcs! Édes lötty mindenhol. Gyerek sír. Nem baj! Van másik pólód... van még egy fél forró csoki a bátyád kezében. Odaadja a testvérének. Metró jön. Beszállunk. Elindul, gyermek vág egy hátast annak ellenére, hogy ül, maradék forró csoki is kiborul, ezúttal kap a csodás haja is belőle. Röhögnöm kell, de csak egy elfojtott nevetésre futja, és megnyugtató szavakra. Együttérző pillantások, én pedig intek, hogy semmi gond. Hozzá tartozik.
Aludtunk. Azaz ilyet én még tőlük nem láttam: hamarabb szuszogtak, minthogy a fejük a párnára ért volna. Nagyon kimerültnek tűntek, a lábaik katasztrofális állapotban, összevissza törve, elcsigázottan. Másnapra elmúlt. Ha nem, akkor a hátamon cipelem őket. Azt hiszem :-) De nem, jönni akartak. Én fél éjszaka a plafont lestem. Túl élénk volt az aznap, túlságosan lelkesített a másnap, és csak vártam és hiányoltam. Csodás várakozás volt. Ezúttal nem idegesített saját éberségem, nem kattogtam: lebegtem. Sohasem vágytam a szánakozást és a bólogatást, de annyi széken és kórházban töltött éjszaka után, és azok után, hogy hónapokat éltem sátorban, nos... semmi több és jobb igényem nem volt, mint amit maradéktalanul megkaptunk. Tiszta ágyunk volt, tiszta fürdőszobánk, és hűtő is! Epret és joghurtot ettünk. Előre gyártott kávét ittam. Lehűthettem a vizet. Ellenben a zuhanyzóban a forróságot élveztem. Legalább negyedórán át. Élveztem a sokszínűséget, ami a hostelben volt, élveztem azt a beszélgetést ott... és milyen jó így emberekre akadni! Ismét bebizonyosodott, hogy a gyerekek alkalmazkodnak mindenhez. Bár gondunk semmiből nem adódott, de tudom, mennyire görcsösek lettek volna, ha én magam is halálra aggódom magam minden apróság miatt. Nem féltem, nem aggódtam, éreztem a törődést. Azt éreztem, amit ott éreznem kellett. Ami miatt annyira szoktam menni. Azt a nyugalmat találtam, amit minden nap hiányolok, és amit minden nap képes vagyok előhívni. Varázslatos volt.
Szerettük a buszt és a villamost. Valószínűleg sikerült kiszúrnom az egyetlen villamost, ami 20 percenként jár, így visszafelé ismét sétálunk, nem várjuk meg a következőt. Egyébként is, kilométerből sohasem lehet elég. A gyerekekre rém büszke vagyok, mert bár olykor fáradtan vonszolják magukat, én magam sem tudom már, mi visz előbbre, mégis egyet érzünk: még... még... még... Mert szeretjük. Szerettünk a labirintusban eltévedni és játszani.
Imádták azt, amiről azt gondoltam, nekik talán nem lesz érdekes. Egész kerek történeteket találtunk ki. Ott éltünk. Egészen lenyűgözött, hogy ott lehettem, ahol még nem, de láttam ezerszer. Gondoltam a hugomra. Látnia kellett volna Trikszinek is!
... és szerettük a parkot. A parkot, ahol zöldebbek a zöldek és mindig süt a nap, a lágy szellő pedig sohasem kímél. Pillanatok egy padon, amikbe az ember beleszédül és amelyekből annyira nehéz feltápászkodni. Amelyeket annyira nehéz elengedni. Néztem a távolodó gyerekeimet, akik ott és akkor egész messzire elmerészkedtek egyedül, én pedig csak hagytam... hagytam, hogy ez így legyen. Mozdulatlanul, lemeredve, lélegzetemet is visszafojtva.
Szeretek vonatozni. Benne van a távolodás és a közeledés. Érzed, mikor indulsz, határozottan érzékeled a megtett utat, és eközben figyelsz. Másokra. Magadra. Figyelsz minden legbensőbb hangodra. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, amikor hazafelé indultunk...
Ott hagytam egy részemet. Vissza-vissza is kell térnem hozzá. Csak úgy lehetek egész. És tudom, hogy mindig meg fogjuk találni az utat. Az utat, ami egymás felé vezet. Majd marasztal. Örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése